| « 6. Lajos király második nápolyi hadjárata 1350-ben. | KEZDŐLAP | III. A litván háborúk. » |
Amikor Lajos király a második nápolyi hadjárat megindítását elhatározta, az eddigiek után talán már tisztában volt, vagy legalább is tisztában kellett lennie azzal, hogy ezt az újabb hadjáratot az ügyek akkori politikai és diplomáciai állása mellett semmi szín alatt meg nem nyerheti. A legnagyobb akadály ebben az ominózus ügyben elejétől végig a pápának Johanna iránt elfogult, a legnagyobb mértékben részrehajló és intranzigens magatartása volt. Amíg azt valami úton-módon megváltoztatni nem sikerült, addig hiábavaló volt Lajos királynak minden erőlködése. Ezt kellett volna tehát mindenek előtt nyélbe ütni, már a szentszék makacs, ravasz, furfangos és sokszor alattomos eljárása és magatartása mellett, legfőkép azért, hogy a nápolyi királyság feletti fenhatóságot magának feltétlenül biztosítsa, erre vajmi kevés volt a kilátás. Higgadt megfontolás mellett Lajos királynak és összes tanácsadóinak már eleve tisztában kellett volna lenni azzal, hogy a szentszék makacssága, az olasz nép állhatatlansága mellett és kellőszámú hajóhad hijján hiábavaló minden erőlködés, mert ha a nápolyi tartományt akár tízszer is elfoglalja, állandó uralmát ott mindaddig meg nem vetheti és meg nem alapozhatja, amíg a külpolitikai konstelláció, így elsősorban a pápával és a Velencével való viszony, Dalmáciának ügye stb., a magyar ügy javára alaposan meg nem változik. A Károly király által tervezett és fia által végrehajtásra elvállalt hatalmas, nagy épületet tehát mindenképpen jobban meg kellett volna alapozni, mert különben annak kártyavár módjára feltétlenül össze kellett omlania.
Az újabb hadjárathoz készenlétbe helyezett sereg oly nagy és hatalmas volt, hogy azzal a már egyszer elfoglalt, de közben legnagyobbrészt ismét veszendőbe ment tartomány visszahódítása egyáltalában nem volt nehéz feladatnak mondható, azonban a dolog kritériuma nem ebben, hanem a visszahódítandó terület állandó és biztos megtartásában rejlett, ezt pedig talán még tízszerte nagyobb és állandóan Nápolyban tartott sereggel sem lehetett volna biztosítani, mert biztosra volt vehető, hogy valahányszor Lajos király visszatér Magyarországba, Nápolyban rögtön rothadni és büdösödni kezd az egész állapot.
Mindenesetre feltűnő, hogy a nemzet, amelynek legnagyobb része az oligarchák révén, még nem rég királyellenes táborokban összpontosult, most egy szívvel, egy lélekkel királya mellé csoportosul egy oly ügy nyélbeütése érdekében, amelynek legkevésbbé nemzeti, hanem úgyszólván tisztán dinasztikus színezete és háttere volt. Legjobb jele volt ez annak, hogy a tulajdonképpen teljesen idegen származású Anjou-ház két első királya és egyáltalában az egész új királyi család aránylag rövid idő alatt immár teljesen áthonosult, megmagyarosodott és egybeforrt nemzetének minden rétegével, nemcsak a nagyban véve újra kreált főnemességgel, hanem az alsóbb fokú nemességgel és köznéppel is, amelynek Lajos csakhamar úgyszólván istenített feje és vezetője lett. Nagyon helyesen jegyzi meg erre nézve Kozics László,[1] hogy „Lajos királyt elhatározásában személyes érdek, a lélek egy hatalmas szenvedélye – a bosszúállás – vezérelte; mindamellett azt látjuk, hogy a nemzet abban tömegesen vesz részt, „az országgyűlés hazafias lélekkel költséget és hadi erőt ajánl föl”, s a király körül gyülekező „deréksereg nagy részét az őt önként és saját költségükön követő magyar főurak fegyveres csapatai” képezik; – dacára, hogy az aranybulának VII. pontja teljes érvényben volt s dacára, hogy „a lovagkor eszméi nemzetünkben mély gyökeret nem vertek s ennek folytán a középkor kalandorvállalataiban különben nem szívesen vett részt. Mindezen jelenségek arra vallanak, hogy ez esetben a nemzet, jogaitól eltekintve, királya személyes ügyét, mely a legszentebb érzelmek megsértésében állott, magává tette, s a hadjárat ennek folytán nem egyedül a király, hanem a nemzet hadjárata is volt.”
Hogy a ragaszkodás és bizalom a nemzet és uralkodója között fokozatosan mindig jobban megerősödött, az többek között abból is kitűnik, hogy az országgyűlés az egymást követő nápolyi expediciókhoz mindig több és több embert és pénzt szavazott meg és bocsátott rendelkezésére szeretett királyának. Így látjuk, hogy míg Lajos királynak első nápolyi hadjárata alkalmával Beneventonál csak valamivel több mint 6000 lovasból és ennél valamivel több gyalogosból álló hadserege volt,[2] és míg Laczkfi István 1349-ben Ascolinál csak 7000 lovast és 2000 gyalogost mondhatott a magáénak,[3] addig a második nápolyi hadjáratban már 15.000 magyar lovas áll a király háta mögött, akikhez még 8000 német lovas és 4000 lombard gyalogos járult.[4] E számadatokból ezenkívül még a következő következtetések vonhatók le: Miután első hadjáratába kelleténél csekélyebb számú magyar lovasság követte a királyt, ez nagyobbszámú gyalogos zsoldosok felfogadása által volt kénytelen magán segíteni; ez okozta a gyalogosoknak, ha nem is lényeges, de mégis említésre méltó túlsúlyát ebben az első hadjáratban. Már a másik kettőben létszám tekintetében erősen dominál a lovasság, mely fegyvernem volt még mindig, kivált nyilt terepen, az ütközetek és csaták legfontosabb harci tényezője, míg a gyalogságnak ezekben a hadjáratokban a régi szokásokhoz híven, inkább csak a várvívás és erődítés körüli teendők ellátása, a hadigépek kezelése és a podgyász őrizete képezte legfontosabb feladatát. A fentiekhez képest Nagy Lajos seregének összetételét felette célirányos és jónak mondhatjuk.[5]
Miután Laczkfinak és seregének az 1349-iki adriai átkelés alkalmával sem a velencei flotta, sem Tarantói Lajos gályái részéről bántódása nem esett, feltétlenül helyeselnünk kell Lajos király elhatározását, hogy második hadjáratára szánt erejét már nem a szárazföldi úton, hanem per mare viszi át Apuliába, ami amellett, hogy most sem történt semmi baj a tengeri út alatt, jóval rövidebb ideig tartott s egyszersmind valószínűleg sokkal kevesebbe is került. Feltűnő, hogy míg Lajos király első hadjáratához a téli időszakot választotta, ami a délolaszországi klímára való tekintettel bizonyára helyeselhető, a másodikat a legforróbb nyárban hajtja végre, ami alighanem a nápolyi tartományban levő csapatok szorult helyzetére való tekintettel történt, mely nem tűrt hosszas halogatást, hanem mielőbbi indulást parancsolt.
Ha a 19. számú mellékleten feltüntetett útirányokat és beérkezési dátumokat közelebbről szemügyre vesszük, azokból a következő következtetéseket vonhatjuk le: Hogy második hadjáratára mely napon indult el Lajos király seregével Magyarországból, azt nem tudjuk s így az összehasonlítás alapjául kiindulási állomás gyanánt a második hadjáratnál Zengget, az elsőnél a vele Budától körülbelül egyforma távolságra levő Udinét, beérkezési állomásul pedig a második hadjáratnál Ortonát, az elsőnél a vele egy magasságban levő Aquilát vehetjük számításba. Az Udine és Aquila közötti távolságot a gyalog menetelő sereg a november 27-ike és december 23-ika közötti időben, vagyis 27 nap alatt tette meg, míg ellenben Zenggből Ortonáig a hajón való szállítás április 24-étől április 30-ig, vagyis mindösssze 7 napig tartott s így a hajón való szállítás igénybevétele mellett az időbeli megtakarítás 20 napot tett ki. A hajón való szállításnak további előnye az volt, hogy a csapatok megkímélt ruházattal és felszereléssel teljesen friss és kipihent állapotban érkeztek be a kiszállásra kijelölt apuliai kikötőbe.
A szállítás gályákon, részben teherszállító hajókon történt. Előbbiekben legfeljebb 400,[6] utóbbiakon mintegy 40–50 lovas fért el. A gályák (németül Galeere, franciául galère, angolul galley, olaszul galera), mint legkivált a Földközi és az Adriai tengeren használt evezős hadihajók legelterjedtebb típusai, 35–45 m. hosszú és 4–5 m. keskeny, laposfenekű járóművek voltak, két, ritkán három, vagy még több árboccal, melyeken csak egy-egy aránytalanul hosszú pózna-rúdra öltött háromszögű (latin) vitorla volt ráerősítve. (Lásd az ábrát: Révai Nagy Lex., 8. köt. 334. old.) Az aránylag alacsony árboc ormán alul egy mellvédővel és lőrésekkel ellátott árbockosár volt alkalmazva, melyben az ütközet alatt a lövészek állottak. A lapos far fölött erkély volt építve, melynek közepén a hajókapitány ívboltozatos kabinja állott. Az egy méternyire a víz felszíne felett fekvő fedélzeten kétoldalt evezőpadok voltak, melyeknek mindegyikén több ember ült, legnagyobb része a padhoz láncolva, rendesen minden ruházat nélkül. Oldalankint 24–26 evező volt a gályára erősítve. Az evezőpadonként 3 ember által hajtott gályákat triremes-, a 4 sor ember által kezelteket quadriremes-nek nevezték. A gálya előrésze a víz felett messze előrenyult. Ez a háromszög alakú hegyes rész a közeli harcban oldalba döfésre és híd gyanánt szolgált, melyen át a katonaság az ellenséges hajó fedélzetére rohant, hogy azt elfoglalja. A kapitányon kívül a gálya legfontosabb egyéniségei voltak: az alantosok, akiknek az evezősöknek láncraverése és a bilicseknek levevése volt a feladatuk; a vezetők, akik az együttes evezést és a hajófordulatokat vezényelték; a felvigyázók, akik a járódeszkákon állva, botokkal, korbáccsal és más ütőeszközökkel serkentették az evezősöket és végre maguk az evezős emberek, akik rendszerint gályarabokból, vagyis elítélt gonosztevőkből teltek ki. E szerencsétlenek száját evezés közben fa-, vagy vas-pöckökkel felpeckelték, hogy ne jajgathassanak. Etetés idején a hajós tisztek kivétették a rabok szájából a pecket, akiknek ecetes, vagy vinkóba mártott kétszersültet tömtek a szájukba. Kikötőkben, vagy pihenés idején vályúban tálaltak fel minden evezőpad 6 emberből álló részlege elé egy kis korpát, kását, vagy babot. A kipeckelt szájú rabok úgyszólván teljesen elszoktak a beszédtől. A hajóra lépő idegent hu-hu-hu! kiáltással kell üdvözölniök, a lefekvés idejét pedig kutyaszerű egyhangú üvöltéssel jelezték. E szomorú takarodó után az evezéstől és ütlegeléstől kimerült nyomorult párák ott helyben a pad alá vagy – saját rondaságukat kikerülendők – a padra kuporodtak és mély álomba merültek. Ez így ment nap-nap mellett, amíg rendszerint nemsokára bekövetkezett végkimerülés végre megmentette a szegény nyomorultat a földi pokolból. Amelyik kidőlt, arról hamarosan leszedték a bilicseket s a tengerbe dobták holttestét.[7]
A szállító hajók Zenggből Ortonának vettek irányt s onnan a part mentén folytatták útjukat Manfredóniáig, illetve Barlettáig, melynek környékén a sereg a rendezés, szervezés és megalakulás tartamára tábort ütött. Részben az ezzel kapcsolatos teendők és munkálatok, de valószínűleg főleg a pápával újra felvett tárgyalások eredményeinek bevárása volt az oka annak, hogy a sereg az apuliai part mentén oly sokáig, május elejétől június közepéig tétlenül vesztegelt, holott minden jel arra mutatott, hogy VI. Kelemen pápa ezután sem fog egy jottányival sem eltérni eddigi halogató és mindenben Johannát protegáló álláspontjától, sőt közölt intézkedései, amelyekről legalább részben bizonyára Lajos király is értesült, inkább arra engedtek következtetni, hogy a király ügye utóbb a pápánál nem hogy javult volna, hanem ellenkezőleg lényegesen rosszabbodott.
Mindenesetre a túlhosszú ideig tartó tétlenségnek és egyhelyben maradásnak is nagy része volt abban, hogy a zsoldosok és a barlettai lakosság között a viszony végre annyira elmérgesedett, hogy csak egy szikra kellett hozzá, hogy a zsoldosok rakoncátlansága, rend- és csendháborítása végre a valóságos, komoly lázadás jellegét öltse magára. Ez és a hozzá hasonló esetek – így többek között Laczkfi Istvánnal szemben tanúsított aversai erőszakos fellépésük – világos és félremagyarázhatatlan tanúbizonyságot tesznek amellett, hogy az akkori zsoldos csapatok mennyire megbízhatatlanok voltak és hogy azok mily könnyen válhattak az őket eltartó és mindennel ellátó hadvezérre is a legnagyobb fokban veszélyesekké. Ezeket a sok csőcseléket és söpredéket magukban foglaló alakulásokat rendszerint csak kíméletlen, durva eszközökkel és valóságos vasmarokkal lehetett a legmesszebbmenő formában féken tartani, ahogyan ezt Lajos király ezúttal éreztette is velük.
A barlettai lázadás meggyőzhette Lajos királyt, hogy seregét tovább tétlenségben nem tarthatja s így már a lázadás elfojtását követő napon megkezdte előnyomulását, amelynek folyamán a sereg mindjárt első nap egy elég komoly ellenállást kifejtő megerődített hellyel kerül szembe. Érdekes és figyelemreméltó, sőt majdnem azt mondhatjuk, különös, hogy az erődített helyek és várak ebben a korban ahelyett, hogy egyszerűen kikerülték volna őket, szinte mágnesként vonzották magukhoz az ellenséges seregeket, holott ezek, nagyobbára lovasságból állván, nem nagyon szerettek a várvívással bajlódni. Főleg vonatkozik ez a főkép lovasságból álló magyar seregekre, melyek rendszerint a kellőszámú ostromszerek felett sem rendelkeztek.[8]
Itt mindjárt soron kívül leszögezhetjük, hogy e visszás helyzet kellemetlen következményeit és legsajnálatosabb hátrányait a legeklatánsabban Aversa 1350. évi ostroma tárja elénk, melynek hosszú tartama már felette elkedvetlenítette és idegesítette a fiatal Lajos királyt; ennek számlájára írandó alighanem a derék, harcban kipróbált és szeretve tisztelt királyát, ha kellett saját testével is védő Laczkfi István vajdának a fővezérlet alól történt bántó és sértő felmentése is, ami, krónikásunk szavait idézve, „a vajdát nagyon elkeserítette, sokaknak nem tetszett és a király ügyét is nagyon megzavarta.”[9]
Ahhoz nem férhet kétség, hogy Aversa ostromának hosszúra nyúlása felette alkalmas volt arra, hogy a királyt idegessé tegye, aki már alig várta, hogy az egyugrásnyira levő Nápolyt is hatalmába kerítse, de az is bizonyos, hogy a legrövidebb és legkönnyebb út nem Aversán át vezetett oda és szinte megfoghatatlan, hogy Lajos király Castellamareből miért nem egyenesen vezette seregének zömét Nápoly alá, mely esetben talán még a fejvesztett nápolyi királyi párt is könnyűszerrel hatalmába keríthette volna. Ezért a nagy lapsusért úgylátszik Kontot terheli a felelősség, aki türelmetlenül hívta a királyt Aversa alá és hogy végeredményben az ott szenvedett kudarcnak mégsem ő, hanem Laczkfi István itta meg a levét, az mindenesetre különös dolog. Mi, katonák, különösen fájlalhatjuk, hogy a mindvégig igazi magyar virtussal és ritka szerencsével hadakozó, babért babérra halmozó, kipróbált öreg harcosnak és vezérnek így megalázva, mérgezett tövissel szívében kellett remek pályafutását befejeznie.
Hogy a nápolyi királyi pár a nagy szorongattatás dacára valóban az utolsó pillanatig kitartott Nápolyban, azt – hogy mindjárt ezzel a jelenséggel is végezzünk – a közelebbi indokok nem ismerése folytán, vagy a kényszerhelyzet okozta kétségbeesésnek, kapkodásnak és tanácstalanságnak rovására írhatjuk, de másrészt esetleg a vakmerőségig menő bátorságnak is minősíthetjük.
De tartsunk sorrendet és térjünk vissza a bevezető hadműveletek megbeszéléséhez. Mindjárt ezek legelején alkalma nyilt Lajos királynak, hogy a legelsősorban küzdők közé állva, vitézségének és rettenthetetlen bátorságának fényes tanújelét adja, ami még magasabb fokra emelte az iránta való szeretetet és tiszteletet összes alárendeltjei szívében. Nem kevésbé érdekes és szép az ellenséges várparancsnok gondolkozásmódja és magatartása is a felismert ellenséges királlyal szemben. Ilyesmit valóban csak a középkori romantika produkálhatott.
Az a körülmény, hogy Lajos király Canosából az egész együtt tartott sereggel Ascoliba nyomult előre, arra enged következtetni, hogy eredeti hadműveleti terve szerint ő a továbbra is együtt tartott sereggel a legrövidebb irányban akart az ország fővárosa, Nápoly, avagy a szomorú emlékű, végzetteljes Aversa felé előnyomulni. Közben azonban mást gondolt; alighanem tudatára ébredt annak szükségére, hogy egyrészt előbb a háta mögött maradó vidéket, amelynek lakossága megbízhatatlannak látszott, pacifikálnia kell és másrészt, hogy a Tarantói öböl környékét is meg kell szállnia, ahova kiürült hadi- és szállító flottáját talán nagyobb biztonság kedvéért irányítani akarta. Ily nagykiterjedésű vidék megszállásával mindezeken felül még azt is elérte, hogy magának nagyobb biztosított bázist teremtve, serege élelmezését is lényegesen megkönnyítette. Mindenesetre különös, hogy a sereg fővezérlete csak most, utólag jött rá mindezekre, miből kifolyólag a csapatok jó részét ismét hátrafelé, illetőleg jó messze balra oldalt kellett irányítani. Ilyenformán azonban az eredeti hadműveleti terv teljesen halomra dült, mert most már ő maga sem folytatja előnyomulását Ascoliból egyenes irányban Nápoly felé továbbb, hanem Melfiig dél felé letérve, onnan nem Nápoly, hanem Salerno felé vesz irányt, talán azért, hogy ezt az öblöt és annak környékét is biztosan kezébe véve, flottáját, ha kell, oda is áttolhassa, illetve maga után vonhassa. Biztos adatok hijján mindez természetesen részemről csak puszta kombináción alapszik, mert azt sem tudjuk, hogy Lajos király flottáját a szállítás befejezése után is magánál tartotta-e, avagy mindjárt hazabocsátotta.
Melfiben két érdekes és fontos meglepetés érte Lajos királyt: Tarantói Lajos párviadalra hívása és a pápának most már nyilt ellenséges indulatú fellépése vele szemben. Előbbinek ügyesen és férfiasan adta meg a választ, a pápával szemben azonban mást nem tehetett, mint hogy a figyelmeztetésre nem reagálva, most már átokkal terhelten vonuljon tovább kitűzött célja felé, de ez feladatát mindenesetre nagyon megnehezítette, mert a pápának ezen a vidéken kétségkívül igen nagy volt a hatalmi szava és tekintélye, főleg az alsóbbrangú lakosság körében, mely látszólag ugyan meghunyászkodott a hatalmas uralkodóval szemben, úgyhogy előnyomulása valóságos diadalmenet képét mutatta, de alighogy a király és serege kitette lábát környéküktől, a ravasz és alattomos olaszok gyűlölettel fordultak el tőle, sőt itt-ott ellenséges módon is viselkedtek vele és seregével szemben. Ez történt Contarsonál is, amelynek lakossága aztán alaposan meg is adta nyiltan kimutatott ellenszenvének az árát. Az itteni konfliktus alkalmat adott néhány magyar vitéznek, hogy leleményességüknek és bátorságuknak impozáns és tiszteletre méltó módon adják tanújelét. De Lajos királynak is nyilt itt alkalma, hogy egy ép oly veszélyes, mint kedves epizód keretében, a Szeredai közvitézzel történtekkel kapcsolatban szintén megmutassa, hogy neki is minden körülmények között helyén van a szíve és hogy legigénytelenebb közvitézét is meg tudja becsülni.
De nemcsak saját embereivel, hanem az ellenséges ország lakosságával szemben is helyén volt Lajos király szíve; bő tanuságot tesz arról ama intézkedése, amellyel a dúlást és fosztogatást nemcsak, hogy betiltotta, hanem a legcélszerűbb módon annak ellenőrzéséről is gondoskodott, hogy az egykönnyen elő ne fordulhasson.
Nem kevésbé becsületére válik gyors elhatározási képességének, ügyességének, tettre készségének és vezéri tehetségének a salernoi ügy elintézése is, amely szintén nagy mértékben öregbítette már eddig is meglehetős magas fokon álló népszerűségét barátnál és ellenségnél egyaránt.
Kár, hogy ép most, amidőn már csak arról volt szó, hogy kezét a mindössze egy menetnyire fekvő Nápoly felé kinyujtsa, nem a legegyszerűbbet és legtermészetesebbet tette, nem ment egyenesen neki az egész tartomány fővárosának, mely alighanem nyomban szó nélkül megadta volna magát, hanem kerülgette, mint macska a forró kását ezt a reá nézve annyira kívánatos falatot, amelyben akkor még alighanem Johanna is bennszorult.
A sommai huszárcsiny, mely Laczkfi Dénesnek, a vajda fiának leggyönyörűbb haditette volt, szintén egy kedves kis epizódja ennek a kalandokban olyannyira gazdag hadjáratnak, de bár ne Somma, hanem az úgyszólván csak kőhajításnyira fekvő Nápolynak mászatta volna meg falait a mindig huszárosan gondolkozó és kurucul viselkedő öreg István vajda!
Végül a szerencsétlen aversai ostromművelet keretéből meg kell említenünk a Lajos király megsebesülésével kapcsolatos mellékkörülményeket. Hogy ő oly közel ment a megostromlott város falához, azon nem csodálkozhatunk, hiszen ő sohasem kerülte, hanem a jó példaadás kedvéért inkább kereste a veszélyes helyzeteket és magát a veszélyt. De ha már megtörtént a baj, nemcsak könnyelműség, hanem bűnszámba ment, hogy a súlyosan sebesült királyhoz azonnal orvost – mert hiszen ilyenek már akkor is voltak – nem hívattak, hanem hagyták őt reggelig kínlódni s akkor is az orvosi tudományban, sebkezelésben és betegápolásban laikus két magasrangú katonatiszt oly kegyetlen műtétre vállalkozik, amelynek a királyra nézve könnyen katasztrofális következménye lehetett volna. A királyt a kiállott tortura annyira megviselte, hogy közeli halálát érezvén, már temetéséről is intézkedett. És, hogy tényleg komoly volt a dolog, annak legjobb bizonyítéka a szegény szenvedő királynak a táborban való körülhordozása is.[10] Ilyen dolog is csak a legsötétebb középkorban történhetett meg!
Lajos király további magatartására és a szentszék további machinációira, miután azok kevésbé katonai vonatkozású dolgok, ehelyütt nem terjeszkedünk ki, hanem az olvasóra bizzuk, hogy azokról saját maga alkossa meg a véleményét.
Mindent összevéve, arra a szomorú következtetésre jutunk, hogy Lajos királyunk nápolyi vállalkozása, amelyet történetíróink egyike igen találóan regényes kalandnak nevez[11] – miután a nápolyi trónt a maga, illetve családja számára biztosítani nem tudta – alapjában véve teljesen eredménytelennek mondható, de azért a sok áldozat és fáradozás még sem volt teljesen hiábavaló, miért is a magam részéről szívesen csatlakozom Kozics László fentebb említett tanulmányának[12] következő befejező soraihoz: „Az önérzet emeli lelkünket, midőn látjuk, hogy királyunk és seregeink a hadjárat minden nehézségeivel derekasan megküzdöttek. Küzdöttek az idegen és ingatag, árulásra és orozva támadásra mindig kész lakossággal, a rakoncátlan és megbízhatatlan, sőt e legválságosabb percben árulóvá vált zsoldos csapatokkal; pusztítá őket a döghalál és éhség, de helyüket mégis mindenütt megállották. A hadjárat a fegyelem, a vitézség, a személyes bátorság és önfeláldozás ritka példáit mutatja, a királytól kezdve a legutolsó nemesig, s bár az anyagi siker, az eredmény, a reá fordított fáradsággal és áldozatokkal arányban nem állott, annál nagyobb volt az erkölcsi siker, mert kétségtelen, hogy a hadjárat által a nemzet tekintélye a külföld előtt emelkedett, műveltsége pedig sok irányban gyarapodott.”
[1] Nagy Lajos nápolyi hadjárata. (Hadtört. Közl. II. köt. 384. old.)
[2] Lásd a 39. oldalon.
[3] Lásd az 58. oldalon.
[4] Lásd a 69. oldalon.
[5] Erre nézve Miskolczy Nagy Lajos nápolyi hadjárata (Hadtört. Közl. 1932. évf. 52. old.) a következőket jegyzi meg: „A király seregének egy részét, főleg a gyalogságot, olasz földön akarta toborozni, mert ez kevéssé volt költséges, mint a nagyobb seregnek levitele, s amellett a zsoldosk a várvíváshoz is jobban fel voltak készülve, mint a magyarok. – Hómann Bálint pedig Magyar Történet, III. 42. oldalán a következő igen találó jellemzését adja Nagy Lajos seregének: „A (nápolyi) hadjárat diplomáciai előkészítése tökéletes volt s ugyanez a politikus érzék jellemezte katonai előkészítését is. Hadseregét Lajos három elemből állította össze: magyar bandériumokból, zsoldosokból és nápolyi híveinek lovagcsapataiból. A zsoldosokat nem idehaza toborozta zászlaja alá, hanem az itáliai tereppel és harcmodorral ismerős, a nép előtt korábbi harcokból ismert német és lombard condottieriket fogadott szolgálatába. Ezek képviselték seregében a nyugati értelemben vett hivatásos katonai elemet s ezekből került ki a helyi politikai és terepviszonyok mellett nélkülözhetetlen gyalogos had is. A magyar fősereg alkotta az egész had minden tekintetben megbízható törzsét s bár túlnyomórészben nehéz fegyverzetű lovagokból állt, nem nélkülözte a meglepő támadásokra, portyázásokra kiválóan alkalmas könnyű lovasságot sem; a kúnok és székelyek még mindig a régi keleti harcmodorban küzdöttek. A nápolyiak helyi tájékozottságuk és várvédő alkalmatosságaik mellett a néphangulat irányítására alkalmas pártpolitikai lelkesedést hozták Lajos táborába. Ez a három külünböző elemből összetett hadsereg magában hordta a siker biztosítékát.”
[6] A 70. oldalon foglalt adatok szerint 5 gályán 2000, vagyis gályánként 400 magyar lovas érkezett Barlettába. A 15.000 lovas ennélfogva mintegy 40 gályányi rakománynak felel meg. Ezzel összhangzásban a velenceiek 1345-ben 16.000 emberüket 30 gályával és számos apróbb hajóval szállították Zára alá. 1202-ben Dandolo doge vezérlete alatt 40.000 ember 4000–5000 lóval szállított Zára alá 50 nehéz gályán és 240 hajón, mely a vitézeket és 120 teherhajón, melyek a lovakat vitték. Azonkívül még 70 élést és hadiszert szállító hajó is volt ehhez a flottához beosztva. (Daru, Histoire de la république de Venise liv. IV.)
[7] Révai Nagy Lexikona, 8. kötet, 334. – Ballagi Aladár, Gályarabok a XVII. században. – Fincati, Le triremi. – Laforêt, Étude sur la marine des galères.
[8] A magyar seregnek városok és várak ostromlásában való járatlanságát és ostromszerekben való szűkölködését Lucius is többször említi idézett művében (Lib. IV.) és tudjuk, hogy Lajos király Aversánál csak az első megrohanás nagy kudarca után rendelte el a szükséges ostromszerek készítését. Lásd a 75. oldalon.)
[9] Küküllei János állítja ezt (Thúróczy, c. XXI.), mondván: „Quod factum multis displicuit, et ipsum Stephanum Waiwodam, exacerbavit, ac processum negotiorum Regis multum perturbavit.” – Karácsonyi (A Laczkfiak története, Turul, 1886.) Kükülleinek ezt az állítását kétségbe vonja, de én Pórral egyetértve (Nagy Lajos, I. 230.) azt hiszem, ok nélkül. Ebbeli nézetét Pór ezekkel a szavakkal erősíti meg: „Nagy uraknak szeszélyeik vannak és Kont Miklós nagy intrikus volt. Lajos király egy ízben ezt maga megismeri és Kontot hazugnak nevezi.” Az ilyesféle sértő bánásmódok és intrikák, sajnos, nemcsak a közép-, hanem a legújabb korban is igen sokszor előfordulnak. Szolgáljon a nagy uraknak ez az eset is okulásul és elrettentő például.
[10] János minorita krónikatöredéke, 167.
[11] Dr. Horváth Mihály, Magyarország története II., 105.
[12] Kozics László, Nagy Lajos nápolyi hadjárata. Hadtört. Közl. III. köt. 403.
| « 6. Lajos király második nápolyi hadjárata 1350-ben. | KEZDŐLAP | III. A litván háborúk. » |