Lajos király 1348 nyarán Nápolyból történt hazajövetele után[1] újból felvette a szentszékkel a diplomáciai tárgyalások félbeszakadt fonalát,[2] de ez továbbra is húzta-halasztotta a dolgot. Hónapok multak anélkül, hogy az ügy valamikép is előrejutott volna. Amidőn aztán Tarantói Lajost 1349 június 6-án Aversánál a fentebb leírt megsemmisítő vereség érte, tudjuk, hogy a pápai követ, majd maga a pápa is sürgősen szükségesnek látta, hogy a nápolyi királyi pár megmentése érdekében közbelépjen. Ennek lett aztán Laczkfi István megbocsáthatatlan gyöngesége folytán az a bizonyos a pápa által minél hosszabb lejáratúnak kontemplált fegyverszünet a vége, amely azonban nem lévén szilárd alapra fektetve, csakhamar hatályát vesztette.[3]

A Laczkfi István által 1348 eleje óta[4] a nápolyi királyi pár serege ellen kivívott előnyöknek és győzelmeknek egyik nagy előnye abban állott, hogy a pápa szakított a nápolyi ügyben eddigi, az agyonhallgatás és hosszú lére eresztés elvére fektetett álláspontjával és reagálva Lajos király ismételt tapogatódzásaira, 1349 elején elküldte hozzá Guido bíborost, akinek akkoriban mint János francia király felesége nagybátyjának igen nagy tekintélye és befolyása volt egész Európában. Lajos király Bécsig eléje ment a nevezett bíborosnak s vele együtt Magyarországba jőve, itt folytatta a tárgyalásokat, csak az volt a baj, hogy tulajdonképpen Guido bíborosnak sem volt messzebbmenő felhatalmazása, mint az, hogy a szentszék álláspontját olyanformán szegezze le, amint az a 42. oldalon foglalt és a Miklós nyitrai püspöknek és György hevesi főispánnak adott válaszokból kivehető. Ennek sarkalatos pontja pedig abban csúcsosodott ki, hogy a pápa nem mond le Nápolyra való igényéről, ami viszont élénk ellentétben állt Lajos király erre vonatkozó aspirációival. De hogy, hogy nem, valami egyesség-féle mégis létrejött közöttük, amely szerint Lajos magyar király és a nápolyi pár között 1349 július 23-án létrejött fegyverszünet[5] 1350 végéig meghosszabbíttatik, a pápa igéretet tesz, hogy törvényt lát Johanna fölött s neki többé Nápolyt vissza nem adja, hanem István hercegre, Lajos magyar király öccsére ruházza, aki feleségül veszi Máriát, a lefejezett Durazzói Károly özvegyét. Ennek ellenében Lajos király kötelezte magát, hogy mindazon területeket és megerődített helyeket, amelyeket hadai a nápolyi királyságban elfoglalva tartanak, feltéve, hogy Johanna ugyanezt teszi, önként átadja a pápának. Ezt az egyességet természetesen még a pápának is jóvá kellett hagynia, aki – bár előbb még több kérdést szeretett volna tisztázni – általában véve magáévá is tette azt, de hogy vajjon Johanna királynő és férje, Tarantói Lajos vállalják-e az abban foglaltakat, az még nagyon kérdéses volt s ennek tisztázása újabb, hosszadalmas tárgyalásokat vont maga után. Még jobban megnehezítette a dolgot, hogy utóbb maga Lajos király akarta özvegy Mária hercegnőt feleségül venni, biztosan azzal a hátsó gondolattal, hogy a nápolyi koronát mégis csak ő tehesse a fejére.[6]

Ily bizonytalan és ingatag alapon állott még mindíg a nápolyi ügy, amidőn Laczkfi István hazaérkezve Lajos királyt egy újabb nápolyi hadjárat megindítására ösztönözte.

[1] Lásd a 45. oldalon.

[2] Az előzményeket lásd a 42–44. oldalon.

[3] Lásd a 61. oldalon.

[4] Lásd az 57. oldalon.

[5] Lásd a 61. oldalon.

[6] Theiner, Monum. Hung. 1162., 1174., 1182., 1184., 1188. – Fejér, Cod. Dipl. IX/1., 348., 374., 377. – Anjouk. dipl. Eml. II. 186., 189., 302. – Raynald Annal. Eccl. az 1349. évhez. – Pór, Nagy Lajos, 214.