Hogy Lajos király távozta után az erősen megfogyatkozott magyar és az annak kötelékéhez tartozó lombard–német zsoldos had minden támadólagos szándékkal felhagyva, csak a legfontosabb városok és várak megszállására szorítkozott, azon nem csodálkozhatunk. Emellett a rettenetesen dühöngő pestis természetesen szintén lankasztólag és bénítólag hatott s így nem csoda, hogy a katonai műveletek egy időre teljesen abbamaradtak és a városokban és várakban meghúzódott őrségek a lakossággal szemben is meglehetősen passzív módon viselkedtek.

Élénk ellentétben állott ezzel a tétlenséggel a nápolyi királyi párnak, különösen pedig Johannának, valóban bámulatra méltó energiája, amellyel még meglevő birtokának és ékszereinek áruba bocsátása révén lehetővé tette, hogy megfelelő tengeri és szárazföldi hadak, úgyszólván máról holnapra előteremtessenek.

Épígy teljes ellentétben állott a Lajos király által a tartomány megszállására visszahagyott csapatok teljesen védőleges magatartásával, a Nápolyba visszatérő Johannát és férjét, Tarantói Lajost, a legélénkebb támadó szellem lengi át, akik még a pestissel sem törődve, határozottan elismerésre méltó buzgalommal és energiával fognak hozzá elveszett fővárosuk és tartományuk visszaszerzéséhez. Sőt Tarantói Lajost annyira magával ragadja és viszi előre a minél nagyobb és minél gyorsabb sikerek kivívásának a vágya, hogy megunva a nápolyi erődökkel való hosszadalmas bibelődést, nem is várja be, amíg azok mind az ostromló sereg kezébe kerülnek, hanem tekintve, hogy magát a fővárost az ellenség gyenge érzetében önként kiürítette és csak a körülötte fekvő erődök védelmére szorítkozott, ennek az alárendeltebb jelentőségű feladatnak a végrehajtását, a még ellenállást kifejtő erődök megvételét, nejére bízva, ő maga igen helyesen a sereg zömével támadólag tovább nyomul előre, hogy minél előbb, minél nagyobb területet hódítson vissza az elveszett tartományból. De nemcsak a szándékot, hanem a módot is, ahogyan ezt Tarantói Lajos tette, helyesnek ismerjük el. Miután nem volt valószínű, hogy bárhol is nagyobb seregrészekre bukkanjon, nagyon helyesen cselekedett, hogy ő is megosztotta erejét, amelynek csoportonkénti felhasználása által nagyobb területrészek egyidejű visszafoglalása vált lehetségessé. Hogy a helyesen kieszelt és vezetett hadműveletek közben egyes várak és erődített helyek, így kivált Acerra, Lucera, stb. túlhosszú ideig és túlerős ellenállást voltak képesek vele szemben kifejteni, az részben az akkor divó, nem elég energikus hadakozási módnak tulajdonítható és hogy a Tarantói Lajos által hamarjában összeszedett-vedett hadak az átlagon felül álló teljesítményekre nem voltak kaphatók, azon szintén nincs mit csodálkoznunk.

Viszont másrészt igen nagy dícséretet érdemelnek a magyar párton levő ama derék parancsnokok, akik a felette kedvezőtlen általános helyzet dacára remek kitartásukkal és önfeláldozó magatartásukkal igen szép eredményeket produkáltak. Így kivált Wolfhardt Ulrik, Miczkbán fia István és a fiatal Apizzi gróf, mindvégig derék, ügyes és feltétlenül megbízható parancsnokoknak bizonyultak. Wolfhardt testvéréről, Konrádról már kevésbé mondhatjuk ezt. Ő már akkor sem a leghelyesebben viselkedett, amikor ahelyett, hogy kényszerítette volna a Lucerát ostromló Tarantói Lajost a vele való megütközésre és az említett város ostromlásának felhagyására, egyszerűen elsétált Foggia alá, bár egyelőre ott semmiféle fontosabb feladat nem várt rá. Ami pedig Laczkfival szemben az aversai csata után tanusított magatartását illeti, az már több volt annál, mint amit még az akkori zsoldos hadak és vezetőik megbízhatatlanságától is várni lehetett volna.

Teljesen megefelőnek mondhatjuk Tarantói Lajosnak a rendelkezésére álló hajóanyaggal való intézkedését is. Hogy a különböző feladatokkal megbízott hajócsapatok egyike sem felelt meg a beléje helyezett várakozásnak, arról nem ő, hanem ezen csoportok parancsnokai, vagy talán más mindenféle véletlenül közbejött körülmények és akadályok tehettek. A legnagyobb hiba, amit méltán a kérdéses hajóhad szemére vethetünk az, hogy teljesen fedezetlenül és bántatlanul engedte Laczkfit és magával vitt hadát a dalmát tengerpartról útrakelni, az Adrián végighajókázni és az apuliai parton a szárazföldre lépni. Vajjon hol voltak és mit műveltek ezalatt Tarantói Lajosnak a dalmát–szlavon part megfigyelésére és az apuliai part szemmel tartására kirendelt gályái?

Nevezetes, hogy mihelyest Laczkfi újból olasz földre tette a lábát, a két ellenfél nyomban ismét szerepet cserélt; a magyarok újból támadókká, a nápolyiak pedig nemcsak védőkké, hanem futva menekülőkké váltak. A visszaérkezett Laczkfi két művelete Tarantói Lajos és Werner ellen valóban mintaszerűnek mondható. Laczkfi megjelenésével a hónapokig tartó tespedést új friss támadó szellem váltja fel, mely nemcsak a saját embereket, hanem az ellenséges fővezért is annyira hipnotizálja, hogy az még össze se meri mérni szablyáját a félelmetes hírű magyar fővezérrel, aki elől menekülni igyekszik ugyan, de még ez se sikerül neki.

De bármily szépek is voltak Laczkfinak úgy itteni, mint később Aversánál a legnehezebb viszonyok között kivívott remek sikerei, itt is, ott is óriási hibát követett el azáltal, hogy a harctéren elért gyönyörű sikereit nem tudta, vagy nem akarta kiaknázni, pedig régi, igaz, megdönthetetlen axióma, hogy nem elég győzelmet aratni tudni, de érteni kell annak minél tökéletesebb kiaknázásához is, mert tulajdonképpen ez, a nyert csata utáni kiméletlen üldözés termi meg és adja vissza sokszorosan azt a magot, amelyet a csapatok az ütközetek és csaták alkalmával véres verejtékelés közben elvetettek. Ezt a kiaknázást Laczkfi mindkét esetben elmulasztotta, és ennek a mulasztásnak tudható be, hogy egyébként gyönyörű hadműködése végül is kellemetlen fiaskóval végződött.

Az aversai csata előzményei tipikus példáját szolgáltatják annak a ceremoniális nagyképűségnek, amellyel akkoriban a legkomolyabb haditevékenységet, a harcot szinte nevetséges módon körülgarnirozták és felcicomázták. Tarantói Lajos kifogástalan, igaz lovag módjára keztyűt adat át ellenfelének harcrahívás jeléül, de ugyanez alkalommal nem riad vissza attól sem, hogy biztonságba ringatott ellenfelét a legrútabb módon becsapja és tőrbe csalja. De a hitvány csaló az egyszer elvette méltó büntetését, sőt bizonyára személyileg is katasztrófális helyzetbe sodródott volna, ha Laczkfi nem hagyja magát a pápai követ által befolyásolni és nem állítja meg a rajta esett csúfság miatt különben is bosszúszomjas és a kedvező fordulat következtében győzelemittas seregét Nápoly kapui előtt, amelyek mögött az álnok király és méltó párja, Johanna királynő bizonyára fogvacogva várta, hogy mi történik velük a legközelebbi pillanatokban, ha a pápai követnek nem sikerül Laczkfit pillanatnyilag nagylelkű mérsékletre rábírni. Főkép Johanna tisztában lehetett vele, hogy minő sors várakozik rá, ha véletlenül a magyarok kezébe kerül. Meg is érdemelte volna, hogy a legújabb erkölcstelen és botrányos magaviselete miatt ereit egy kissé megcsapolják, mert az a mód, amellyel ez a szerencsétlen teremtés szertelen szeretkezési kalandjait űzte, már valóban nemcsak felháborító, hanem vérlázító is volt. Minden jel arra mutat, hogy ez a nyomorult teremtés telhetetlen volt férfiak dolgában s biztosan oly erősen pezsgett a vére, hogy ha egy kedvére való férfit megpillantott, már nem bírt magán uralkodni, mert különben elég alkalma és módja lett volna, hogy szenvedélyének a családi becsületnek és tisztességnek legalább színleges megóvása mellett, amennyire lehet titokban, vagy mégis ne olyan feltünő, királynőhöz egyáltalában nem illő állatias módon hódoljon, ahogy ő azt ismételten megcselekedte. Lehet különben, hogy Johannánál is oly esettel, illetve kórtani tünettel állunk szemben, amelynek fennállása esetén az ily szerencsétlen bajban szenvedőket mostani felfogás szerint orvosi, illetve szanatóriumi kezelés alá kell vonni.

Végül az aversai csatát közvetlenül megelőző tömeges lovaggáütéssel kapcsolatban a lovagi intézményről néhány szót. A középkori lovagi intézmény úgynevezett comitatus, vagyis a kiséret rendszeréből fejlődött ki. A szegényebb sorsú nemesek ugyanis egyre nagyobb számban a tehetősebb főurak zászlói alá tömörülvén, azok vazallusaivá lettek. A comitatusok, kiséretek tagjai uruktól, vezérüktől hűbért kaptak, amelynek fejében annak irányában különféle, főleg katonai szolgálatokra voltak kötelezve. Miután a hűbérúr hadiszolgálatát rendszerint lóháton végezte, kisérete szintén lovasítva volt s ezeket a lovasokat a német Reiter, vagy Ritter szótól magyarul lovagoknak kezdték hívni. A lovagi intézmények fejlődésére különösen a keresztes hadjáratok és az azok folyamán alakult különféle egyházi lovagrendek voltak nagy hatással. Hogy valaki a lovagok rendjébe fölvétessék, ahhoz előbb egy külön iskolát kellett végeznie. E célból a nemesek fiai hét éves korukban valamely lovag, vagy herceg, gróf udvarához kerültek, hol mint nemesi apródok (Famulus, Knappe, Junker) 14 éves korukig szolgáltak. Ekkor az apród fegyverhordozó (armigerus) lett s 21-ik évében lovaggá ütötték. A lovaggá avatás, amelyet vallási gyakorlatok, bőjtölés, áldozás és gyónás előzött meg, rendszerint nagy ünnepséggel és többnyire a templomban történt. A kitűzött napon a jelölt két tanuval, akik nemesi származását, kifogástalan erkölcsét és vagyoni viszonyait igazolták, megjelent a felavató előtt; páncélosan, de sisak, kard és pajzs nélkül, letérdelt a két tanú között, mire a felavató meztelen karddal a fején, vállán és arcán gyengéden érintette, miközben így szólt: „Isten és Mária tiszteletére tűrd el ezt az ütést, de többé egyet sem. Légy bátor, igaz és derék, mert jobb lovagnak lenni, mint szolgának!” Aztán rendesen két, fehérbe öltözött udvarhölgy, selyem övvel (cingulum militare), idősb vitézek pedig karddal övezték a lovaggá ütött derekát, aki fogadalmat tett az egyház és a fejedelem iránti hűségre, a nők tiszteletére, az özvegyek, árvák és szenvedők védelmére és kifogástalan lovagi magaviseletre. A felavatottnak megfelelő ajándékot kellett hűbérurának adnia, amiért viszont a lovagok előjogaiban részesült: nem kellett adót fizetnie, szabadon vadászhatott, kardosan jelenhetett meg a királyi udvarnál, joga lett címerének és jelmondatának viselésére, végül címeres síremlékére rávésethette szobrát, sisakját, páncélját és sarkantyúit.[1] A lovagi intézmény korának főleg a XI–XIV. századot mondhatjuk. Nálunk az igazi lovagi intézményt tulajdonképpen az Anjouk honosították meg, akik alatt az fénykorát élte, de egyébként már jóval előbb is találunk királyaink és a főnemesség udvartartásaiban apródokat és külföldi lovagokat. A mi első igazi lovagunknak Szent Lászlót, utolsónak pedig Hollós Mátyás királyunkat tekinthetjük.

[1] Amabile, La corte di Roberto d'Angio, 22.