Alig hagyta el Lajos király Nápoly területét, ott a helyzet a magyarokra nézve csakhamar felette kedvezőtlenné vált. A nápolyi főuraknak és nemeseknek, akik Johanna fényes ünnepélyeihez és mulatságaihoz voltak szokva, nem tetszett a magyarok bár igazságos, de szigorú és rideg kormánya. Hamar megbánták, hogy elhagyták királynéjukat és napról-napra hangosabb lett a panasz, hogy idegen járom alatt nyögnek.[1] Ennélfogva 1348 június 18-án a nápolyiak újra kitűzték Johanna zászlaját, s lovas vitézek a királynét éltetve keresztül-kasul járták be a főváros utcáit.

A fordulatról értesült Johanna és férje, Tarantói Lajos, nyomban elhatározták, hogy visszatérnek, de előbb a szükséges pénzről kellett gondoskodniok. E célból a királyné felhatalmazta egyik legbizalmasabb emberét, Acciajolit, hogy a főpapoktól kölcsönt szerezzen, de ez nem sikerült neki, hanem azt az ajánlatát szívesen elfogadta a pápa, hogy a királyné tulajdonát képező Avignont tőle készpénzen vegye meg. Az alku hamar létrejött s a szentszék 1348 június 19-én elég olcsón, 80.000 aranyért örök áron megvette kedvenc tartózkodási helyét és ráadásul augusztus 7-én Tarantói Lajost királyi címmel ruházta fel.

Most azután Acciajoli ezen és a királynő által árúba bocsátott ékszerekért befolyt tetemes pénzen Genuából hajókat szerzett, a Provenceban és Piemontban pedig zsoldosokat gyűjtött s aztán személyesen elment Aquilába, hogy megnyerje Johanna számára a lakosokat, ami meglehetősen könnyen is ment. Azonkívül is megnyerte a Lajos király által elbocsátott Urslingeni Wernert is, aki csapatainak a pestis járvány által megkimélt 1200–1500 főnyi lovas maradványával nyomban megkezdte a hadműveleteket a magyarok ellen.[2] Most aztán küldöttség ment a Provence-ba a királyi párért, mire az szeptember 17-én Nápoly alá érkezvén, az azon túl fekvő Maria del Carmine templomnál partra szállt, miután magában Nápolyban egyelőre még Wolfhardt Ulrik volt az úr.

Hadjáratát a királyi pár Nápoly ostromával kezdte meg, amelynek erődjei közül a Castel Sant' Elmo és Capovana hamar megadták magukat, de a Wolfhardt Ulrik által személyesen védett Castel Nuovo sikerrel dacolt ostromlóival, akiknek gyakori, egyes városrészekre is kiterjedő kirohanások által igen érzékeny veszteségeket okozott. Ezt Tarantói Lajos megunván, az erőd további ostromlását a királynőre és a nápolyi polgárokra bizta, ő maga pedig tekintélyes hadával a királyság északkeleti, az Adriai tenger mellékén, Foggia, Manfredónia és az ettől északra fekvő félszigeten, a Monte Gargano körül fekvő részeinek visszahódítására indult, mely műveletek biztosítására öt gályáját a dalmát–szlavon partok felé küldötte, nehogy a magyarok ez oldalról segítséget kaphassanak, két gályáját pedig azzal bízta meg, hogy a tengerparti erősségekben levő magyar védőrségeket a tenger felől elzárják.

Előnyomulása közben december 6-án Acerra vára alá ért, amelyet Treutel Miklós pozsonyi ispán védett, de azt nem tudta bevenni. Ennek folytán a sanseverinói grófot hagyta vissza erejének egy részével, hogy a helyőrséget kiéheztesse. 18 napi körülzárás után december 24-én Treutel Miklós, miután elesége fogytán volt már, megalkudott ostromlóival s magának és népének szabad elvonulást kötvén ki, elvonult Manfredóniába. Aversa, Capua, Sessi és a Terra di Lavoro egyéb erősségei 1349 január elején követték Acerra példáját, úgy hogy a beneventói völgy mentén már csak a fiatal Apizzi gróf maradt meg a magyar király pártján. Ő ellen összpontosította tehát Tarantói Lajos seregének zömét és őt magát megvervén, városát, Apizzit, kifosztotta, elpusztította, a fiatal grófot pedig elfogta és börtönbe vetette. Rokonai három hónap mulva 3000 uncia aranyon váltották ki a bátor ifjút. A Terra di Lavoro és Beneventum elvesztésével a királyság többi részei, a Basilicata és Calabria, a Terra d'Idronto és Bari, a Capitanata és az Abruzzok nagyjában véve mind elpártoltak a magyar királytól. Csak szórványosan maradt még egy-egy erősség vagy város a magyarok pártján, így főkép Manfredónia, a Monte Gargano, Monte S. Angelo, Guglionesi, Ortona, Lucera, Trivento és Calabriában Stilo, Montelcone, Seminara és Nicotera.

Ez alatt Johanna és a nápolyiak mindent elkövettek, hogy a Castel Nuovo erődöt hatalmukba kerítsék. Sőt Johanna még arra is tett kísérletet, hogy Wolfhardt Ulrikot megvesztegesse, mi célból személyesen is találkozván vele, 6000 aranyforintot és egy grófságot igért neki, ha az erősséget feladja, de a becsületes, kemény derekú Wolfhardt nem fogadta el a szép asszony csábos ajánlatát. Erre Johanna eltorlaszoltatta az erődnek a város felé néző kijáratát, hogy Wolfhardt többé rajta ne üthessen a városon s aztán a vetőgépek segítségével rothadt és dögletes szagú tárgyakat dobatott az erősségbe, hogy annak védőrségében irtózatot és pestist előidézve, ily módon kényszerítse azt a megadásra. De az őrség gondosan összeszedette a bűzös hulladékot és az alatta hullámzó tengerbe dobta. Ezzel sem érvén célt, a királyné az erőd védőrségéhez tartozó több brigantit megvesztegetett, hogy Wolfhardtot tegyék el láb alól. Utóbbi ennek neszét vevén, a megvesztegetett árulókat felköttette, s aztán sokáig már úgy sem tarthatván magát, 1349 január 11-én az őrséggel együtt ügyesen kilopódzott az erődből, amit az ostromlók és a városiak csak hat nap mulva vettek észre, s midőn abba behatoltak, azt teljesen elhagyatva találták.[3] Wolfhardtnak Lajos király, amidőn az Magyarországba jött, a mosonmegyei óvári uradalmat ajándékozta jutalmul.[4] A Castel Nuovo feladásának hírére a Castel dell'Ovo olaszokból és németekből álló őrsége is 3000 forintért feladta az erődöt s aztán szabadon eltávozott.

Nápoly és a királyság délnyugati része ilyenformán meghódíttatván, Tarantói Lajos eredeti terve értelmében tovább folytatta előnyomulását az Adriai tengerpart felé. Ő maga a rendelkezésére álló olasz és német hadakból mintegy 2500 lovassal és számos gyalogossal Lucera megtámadására indult, míg Clairmont Roger grófot Calabriába, Mileto grófot Manfredóniába, Wernert pedig Cerreto ellen küldte. Lucera védőrsége nagyobbára magyarokból állott s miután az elég nagyterjedelmű várost megvédeni nem igen tudták, a kellő mennyiségű élelmiszert magukkal vive, a lucerrai várba vonultak, elhatározván, hogy ezt tőlük telhetőleg tartani fogják. Tarantói Lajos ilyenformán ellenállás nélkül jutott a város birtokába, a vár ostromát pedig meg sem kísérelte, hanem csupán annak körülzárására szorítkozott, számítván arra, hogy az éhség előbb-utóbb úgyis megadásra kényszeríti annak védőrségét. Ámde hónap hónap után múlt és Lucera vára még mindig nem akart önként meghódolni. Végre június közepe táján, a körülzárás ötödik hónapjában megjelent a város határában Wolfhardt Konrád, aki Lombardiából tetemes segítséget kapván, az összegyűjtött mintegy 2000 lovasból 1200-at Lucera felmentésére szánt. Ámde Wolfhardt Konrád hiába csipkedte, ingerelte Tarantói Lajost, ez csak nem akart vele megütközni, állítólag azért, mert Werner lebeszélte róla, mondván, hogy az ő emberei nem szívesen harcolnának Wolfhardt Konrád németjei ellen.

Utóbbi ennek folytán Lucera alól Foggia felé vonult el, mely város az ellenség jövetelének hírére erősen eltorlaszolta magát. Wolfhardt Konrád jóindulatúlag csupán eleséget kért készpénzfizetés ellenében emberei és lovai számára, de a város tanácsa durván visszautasította a kérelmet, mire Wolfhardt lovasai lóra szállva, megtámadták és késő estig sanyargatták a város lakósait, akiknek nagyobb része a futásban keresett menedéket, de nagyrészt vagy elvesztek, vagy fogságba kerültek. Az asszonyok és a gyermekek a város főtemplomába menekültek, akiknek védelmére a magyar párton levő triventói gróf kisded csapatával a templom előtt foglalt állást. Két napi tárgyalás és veszteglés után a hadakozó felek megkönyörültek a szegény éhező áldozatokon, megállapodtak egymással, hogy az említett gróf Ascoliba szállítja őket, ahová azok kívánkoztak. Ezek után Wolfhardt 22.000 uncia aranyat vetvén ki hadisarcul a városra, abban állandó tartózkodásra rendezkedett be.[5]

Ezalatt Clairmont Roger gróf hónapokig ugyan szintén hiába ostromolta a Calabriában fekvő és az Ákos nemzetségbeli Miczkbán fia István által vitézül védett Stilo várát, de végre árulás útján ez is az ellenség kezére került. Egyik kirohanása alkalmával áruló zsoldosai az ellenséghez szöktek át, ő pedig, a vártól elvágatván, harmadmagával keresztülvágta magát az ellenségen és a közeli hegyszorosban húzta meg magát. De az ellenség három napi üldözés után sebesülten hatalmába kerítette. Sem az ő, sem a többi fogságba jutott magyar életének azonban nem lett bántódása, mert VI. Kelemen pápa szigorúan meghagyta Johannának, Tarantói Lajosnak és ezek útján az összes fővezéreknek, hogy a fogságba jutó magyarokkal kíméletesen bánjanak, nehogy retorzióképpen a fogoly főhercegeknek is bántódásuk legyen.

A Manfredónia ellen küldött Mileto gróf nem sokra ment a Járai István által védett várossal, főleg miután a Monte Garganot megszállva tartó Csúzi János is segítette őt magyarjaival, s így Mileto gróf csakhamar visszavonulni volt kénytelen.

Amint a mondottakból kitűnik, a nápolyi királyságban visszahagyott magyarok helyzete 1348 nyarán meglehetősen válságosnak volt mondható, mert az általuk megszállt terület legnagyobb részét lassanként elvesztették, az olasz nép pedig mindenütt ellenük volt.

A Nápolyból vett kedvezőtlen hírekre Lajos király Laczkfi István erdélyi vajdát, e kipróbált, bátor és kemény vitézét[6] küldte le Aquilába, ki két fiát, Dénest és a vakmerő Miklóst, továbbá négy testvérét, Andrást, Mihályt, Miklóst és Pált és mintegy 300 nemes urat, köztük Miklós nádor fiát, Jánost, Kont Miklós öccsét, Lőköst és Dobi Demetert maga mellé vevén, 1348 őszén szerencsésen átvitorlázott az Adrián és Manfredoniában partra szállva, Foggiában Wolfhardt Konrádhoz csatlakozott. Innen az egyesült had Lucera felé nyomult előre a még mindíg ott levő Tarantói Lajos megtámadására. De ez nem fogadta el az ütközetet és Ascoliba igyekezett ellenségei elől kitérni. Ámde ezek 1349 január 23-án utolérték, ütközetre kényszerítették, s 300 lovagját foglyul ejtették, a többinek ellenben sikerült megmenekülnie.

Most aztán megtudván, hogy Werner zsoldosaival Cornetiben van és a biztosító szolgálattal nem sokat törődik, a két vezér elhatározta, hogy éjjeli rajtaütést hajtanak végre ellene. Így is történt. Corneto kapuja betöretvén, a legjobb álmában meglepett lombard és német had hamarosan megadta magát. A menekülni akaró Wernert saját lakóháza tetején fogták el Wolfhardt nagy örömére, aki neki már régebben esküdt ellensége volt. A bajba jutott Werner eget-földet igért, csakhogy nagyobb bántódása ne legyen s a sok tárgyalásnak az lett a vége, hogy Werner és csapatja február 1-én magyar szolgálatba lépett.

Ez a sok kudarc arra bírta Tarantói Lajost, hogy erősen megfogyatkozott hadát Nápolynál gyülekeztesse, ami február 16-ig be is volt fejezve. Közben a főváros egy újabb botránynak lett a tanuja. A könnyűvérű Johanna királynő, míg férje a napról-napra kedvezőtlenebbé váló helyzet helyreállításán törte a fejét, a főkamarásává kinevezett Caracillo Henrikkel újabb szerelmi viszonyt kezdett. Tarantói Lajos megtudván a dolgot, előbb nagy botrányt csinált, majd elfogatta neje kedvesét és kivégeztette.

Ezalatt Laczkfi István, ahelyett hogy előnyomulását az ország fővárosa felé folytatta volna, seregével visszahúzódott Barletta mellé, ahol hosszabb pihenőt engedett embereinek, és közben a tengerpart menti városokban rendet teremtett.

Sem ez, sem az ellenséges sereg hosszas távolléte úgy látszik nem volt Tarantói Lajos inyére; valószínű, hogy ő már szerette volna döntésre juttatni a dolgot, de ahhoz, hogy ő menjen át támadásba és az ellenséget ő keresse fel az aquliai parton, alighanem se kedve, se elég ereje nem volt s így cselhez folyamodott, hogy ennek révén Laczkfit Nápoly alá csalja. Levelet iratott a főváros és néhány főúr nevében a vajdának, amelyben ezek felszólítják, jönne el haladéktalanul a Terra di Lavorora, amely neki nyomban meghódolni kész. Laczkfinak, aki talán már amúgy is szükségét érezte, hogy seregét újból működtesse, úgy látszik kapóra jött az ajánlat s ehhez képest seregét, mely 7000-nél több lovasból, kik között nem sok volt az olasz, és 2000 gyalogos lombardból állott, április havában Ascoli mellett gyülekeztette és újjászervezte. A zsoldos csapatok ismét Urslingeni Wernert és Wolfhardt Konrádot válaszották vezéreikké.

Előnyomulását megkezdve s a beneventoi völgyön végighaladva, a sereg csak a casali hegyszorosban talált ellenállásra, amelyet azonban elég kemény harc után megtörnie sikerült. Ezután Capua elé ért a sereg, de közte és a város között folyó Volturnonak védelmére célszerűen berendezett hídját az ellenség erősen megszállva tartotta. Hogy az ezen való átvonulást ne kelljen kierőszakolni, egy a magyar seregnél volt zárai ügyes mester, aki joggal megérdemli, hogy benne a hidászok egyik legtipikusabb ősapját tiszteljük, két nap alatt olyan alkalmas hidat veretett az említett folyón, hogy azon az egész sereg bántatlanul jutott át. Erre aztán Capuát 1349 április 22-én alaposan kifosztották, felgyújtották és úgyszólván teljesen tönkretették. Ennek hírére Aversa nyomban követeket küldött Laczkfihoz, önkéntes meghódolását bejelentvén. Példáját a Terra di Lavoro többi városai és erődített helyei is követték, amit a vajda természetesen nagy örömmel vett tudomásaul, aki hadiszállásul Aversát választotta, innen Nápoly felé sűrű portyázásokat rendelt el, de komoly támadásra nem igen gondolt.

Közben az Adriai tengerpart vidékén Laczkfi eltávozása után ismét a magyarok hátrányára változott a helyzet. Johanna ottani hívei hamarosan felülkerekedve, sorra elfoglalták Gravinát, Ruvot, Terlizit, Coratot, Giovenazzot, Molfettát. Terlizzit a Monte Garganot védő Csuzi János meghagyásából hét magyar védelmezte a hozzájuk beosztott lombard zsoldosokkal. Utóbbiak 300 forintért elárulták a várat és magyar társaikat, akik közül hatan elestek, egyet pedig menekülése közben elfogván, felakasztották. Coratoban Tamásfia Miklós volt a parancsnok. Néhány magyarból, lombardból és németből álló védőrségével nem sokáig tarthatta magát, főleg miután a lombardok itt is árulókká váltak. A vár megvétele után a benne levő magyarokat mind felkötötték, kivéve a parancsnokot, aki úgy mentette meg életét, hogy a német zsoldosok közé állt, akiket rendes szokás szerint csak lefegyvereztek s azután szabadon eresztettek. Ellenben Trani és Bitonto sikeresen védték magukat; amikor pedig már ők is közel voltak ahhoz, hogy megadják magukat, szerencséjükre az őket szorongató olasz hadakat a többiekkel együtt Tarantói Lajos magához rendelte Nápolyba, hogy ők is részt vegyenek az általa Laczkfi ellen tervezett döntő hadműveletben.

Amikor már Tarantói Lajos összes hadai együtt voltak, követeket küldött át Laczkfi István vajdához, akikkel keztyűt adatott át neki, jeléül, hogy harcra hivatja. A vajda főbb parancsnokaival való tanácskozás után elfogadta a kihivást s kölcsönösen mindjárt meg is állapították a küzdelem helyét, az Aversa és Nápoly közötti térséget, amelynek egyes fáit, bokrait azonnal kivágatták, nehogy harcközben a feleknek akadályul szolgáljanak, és idejét, a következő szombati napot, június 6-ikát. Ezután az olasz küldöttséget megvendégelvén, elhatározásáról Laczkfi is küldöttség útján értesítette ellenfelét, aki szintén megvendégelte az eléje járuló magyar urakat. A küszöbön álló harc ünnepélyes hangulatát mindkét hadvezér lovaggá ütésre használta fel. A nápolyi király ezúttal több mint 200 nemes ifjút, az erdélyi vajda pedig mindenekelőtt Wolfhardt Konrádot, azután pedig számos német és magyar urat, nemest és apródot övezett körül a vitézkötéssel.

A csatára kitűzött szombati nap azonban nagy meglepetést hozott. Tarantói Lajos hajnalhasadtakor futár útján kézbesített levélben arról értesítette Laczkfi Istvánt, hogy az aznapra beszélt mérkőzést fontos okokból elhalasztja. Ez azonban nem volt egyéb álnok cselnél. A nápolyi hadak ugyanis még az éj leple alatt a kijelölt harctérhez közel eső cserjésekben és egyéb fedezékekben helyezkedtek el, hogy aztán a királyuk levele folytán magukat biztonságban ringató és fegyverzetüket letett magyarokon váratlanul rajtaütve, azokat könnyű szerrel megverjék és tönkretegyék.

A becsületes és ellenfeléről is lovagi gondolkozást és magatartást feltételező Laczkfi a levél elolvasása után el is rendelte a fegyverek letételét, amikor egyszerre, mint derült kék égből a villámcsapás, a nápolyi hadak minden oldalról a mitsem sejtő és Aversában és környékén tétlenül álló magyar seregre vetették magukat. Ennek soraiban az első meglepetés hatása alatt természetesen nagy rendetlenség és kapkodás támadt, de a vajda nyugodt és célszerű rendelkezései által csakhamar rendet teremtett övéi között. Azután egyik csoportjával ő maga ama kapu felé rontott, amelyen keresztül a legtöbb nápolyi igyekezett betódulni, egy másik kapun keresztül pedig 300 vitézét azzal a feladattal indította el, hogy azok az ellenség hátába kerüljenek. Így is történt. Míg a meglepetést követő első időben a magyarok szinte ösztönszerűen kisebb-nagyobb csoportokban, de annál nagyobb elkeseredéssel vetették magukat az őket megcsalt ellenségre, miközben az egyik ily kisebb csoport élén előrerohanó Wolfhardt Konrád is foglyul esett, addig a rend és fegyelem helyreállításával a szilárd kézzel tervszerűen vezetett magyarok csakhamar felülkerekedtek, s midőn a nápolyiak hátába irányított had is megkezdte tevékenységét, utóbbiak hamar rendetlenségbe jutottak és fejvesztetten kezdtek Nápoly felé visszavonulni.[7] A magyarok persze utánuk iramodtak s így a meglepőből meglepetté vált ellenség temérdek halott, sebesült és fogoly visszahagyásával tudott csak nagynehezen megmenekülni.

Utóbbiak között a nápolyi főurak, nemesek és lovagok egész hada, a közönséges halandókat nem is számítva, mintegy kétszázan voltak képviselve. Köztük volt San-Severinoi Róbert, De Beaux Raymund, Visconti Ádám, Clairmonti Roger, a szent-agnillói gróf, Foglianoi Messer Guglielmo, Malatesta Giovanni, Reggioi Manfreddi Pál és még sokan mások.[8]

A nápolyiak veresége tökéletes és teljes volt; Johanna és Tarantói Lajos kétségbeesésükben minden fát megmozgattak, hogy ne kelljen újból Nápolyt odahagyniok. Kérésükre a nápolyi udvarnál pápai követi minőségben tartózkodó Annibaldus da Ceccano bíboros gyorsan közbevetette magát, aminek az lett a következménye, hogy a már Nápoly kapui előtt álló Laczkfi beszüntette további előnyomulását és hogy a szentszék közbenjárásával a hadakozó felek között 1349 július 23-án fegyverszünet jött létre, melyet később a pápa a római jubileumra való tekintettel, hogy a zarándokok oda szabadon járhassanak, kellhessenek, 1351 március végéig akart meghosszabbítani és azt alighanem a felek, vagy legalább is a magyarok hozzájárulása nélkül ki is hirdettette, azonban a föltételek be nem tartatván, a fegyverszünet már 1349 szeptember 8-án, vagyis alig néhány heti fennállása után, semmissé vált.

A magyar sereg az aversai fényes diadal után az egész Terra di Lavorot megszállotta, sőt ennek hírére az Adriai tengerparton levő magyar hadak is visszanyerték előbbi fölényes poziciójukat, mert az elveszett városokat és erődítéseket egymás után mind visszafoglalták. Laczkfinak kiméletet nem ismerő zsoldos hadai, kivált a németek, nagy mohósággal vetették rá magukat az általuk megszállt Terra di Lavoro szerencsétlen lakósságára, úgy hogy az hamarosan annyira kifosztatott, hogy sem adót fizetni, sem a hadsereget eltartani többé nem tudta. Amidőn pedig Laczkfi ezért zsoldosait rövidebbre akarta fogni és azok parancsnokait az elkövetett garázdálkodások eltűrése miatt szemrehányásokkal illette, ezek azzal feleltek, hogy három hónapról elmaradt, több mint 150.000 aranyforintot kitevő zsoldjuknak azonnali kifizetését követelték. Hiába kért a vajda Wernertől és Wolfhardt Konrádtól haladékot, amig futárjai megérkeznek a pénzzel Magyarországból, hiába ajánlotta fel saját fiát kezesül, ezek semmi szín alatt sem akartak várni s kezükbe kerítvén az aversai csata folyamán foglyul esett főrangú nápolyiakat, azokat addig gyötörték, amíg váltságdíj fejében 100.000 forintot ki nem préseltek belőlük. Sőt még tovább is terjedt az említett zsoldosvezérek telhetetlensége, rakoncátlansága és szemtelensége; Laczkfi meghitt emberei révén egy szép napon ugyanis arról értesült, hogy kedves barátai már az ő bőrét is alkuba bocsátották, alkudozásokat kezdvén a nápolyiakkal ama összeg nagyságáról, melyre számot tarthatnának, ha a vajdát elfogván, nekik átadják. Ily körülmények között Laczkfi személye és élete sem lévén többé biztonságban, ő valamelyik éjjel titokban összegyűjtötte magyarjait, azokkal lopva elhagyta Aversát s Manfredónia felé vevé útját, ahová őt a zsoldosok közül is mintegy négyszázan követték.

A visszamaradt zsoldosok karácsonyig tovább folytatták garázdálkodásaikat, de emellett közben Johannával is egyezséget kötöttek, hogy azon esetre, ha Lajos király jönne, akkor Aversát és a többi erősségeket is 100.000 forintért a nápolyi királyi párnak adják át. Azonban karácsonyig már annyira kiélték az egész vidéket, hogy akarva, nem akarva kénytelenek voltak odébb állni. Ekkor Werner 800 emberével ismét Romagna felé vette útját, ahol a nemesek folytonos zsörtölődése és háboruskodása folytán busásabb nyereségre vélt szert tehetni, a hűtlenségét megbánt, vagy legalább is restelkedést és bűnbánást mutató Wolfhardt Konrád megmaradt híveivel pedig az Adriai tengerpart felé indult útnak, meg akarván próbálni, hátha sikerül neki a megbántott vajdát kiengesztelni. De miután ez időközben elutazott, Werner zsoldosai e vidéken is folytatták tovább rettenetes pusztításaikat, minek folytán az ottani lakosság csakhamar teljesen koldúsbotra jutott.[9]

Laczkfi, miután a tengerpart védelmére a szükséges intézkedéseket megtette, búcsút vett híveitől, hajóra szállt, és elvitorlázott Magyarország felé, de megígérte, hogy Szent-György napjára a királlyal együtt visszatér.

[1] Richter, Geschichte des Papstthums, II., 106. – Villani Matt. I/1., c. 16–17.

[2] Gravina, Chron. de rebus in Apulia gestis 601. – Chron. Sanese és Chron. Estense, Muratorinál XV., 122., 149. – Giov. Villani, Istorie Fiorentine, XII., c. 113. – Cronaca detto Diario del Graziani, Archivio stor. Ital. XVI., 150.

[3] Gravina, Chron. de rebus in Apulia gestis XII., 587.

[4] János minorita krónikatöredéke, 163.

[5] Cronica di Matt. Villani, Lib. I., c. 35. – Gravina, Chron. de rebus in Apulia gestis XII., 586. – Chron. Siculum, 12. – Vita Nic. Acciajoli, Muratorinál XIII., 1209.

[6] Laczkfiról azt mondja János minorita krónikatöredékében (163.), hogy „a hadviselésben nagyon bátor és a legderekabb vitéz volt s bárminő reábizott ügynek az elintézésében rendkívül sok erélyességet tanusított. – Innen eredt róla Apuliában a közmondás: te olyan okos és győzelmes ember vagy, mint egy második Laczkfi István.”

[7] Más verzió szerint Tarantói Lajos már a csatát megelőző napon intézte volna Laczkfihoz a harc elhalasztására vonatkozó levelét s utóbbi nyomban tisztában lévén, hogy rosszakaratú cselről van szó, hozzájárult ugyan az elhalasztáshoz, de csapatjait éjfél után kivezetvén a városból, azokat a dombok és bokrok által fedetten készenlétbe helyezte. Amikor tehát a nápolyiak június 6-án hajnalhasadtakor Aversa felé előnyomultak, hogy a szerintük magukat teljes biztonságban ringató magyarokon meglepőleg rajtaüssenek, ők maguk kerültek a lesállásokban elhelyezett magyar csapatok kelepcéjébe, s a váratlan támadás által rendetlenségbe hozva, csakhamar teljes vereséget szenvedtek és mintegy 1000 halott visszahagyásával a legnagyobb rendetlenségben vonultak vissza Nápoly erődítései és falai mögé. (Fessler-Klein, Geschichte von Ungarn, neu bearb. von Ernst Klein II. 119.) Akármelyik verzió feleljen meg a valóságnak, mind a kettő Laczkfi gyönyörű fölényéről, kiváló hadértéséről és harcratermettségéről tesz tanuságot.

[8] János minorita krónikatöredéke 165. – Chron. di Bologna Muratorinál, XVIII., 414,; továbbá ugyancsak Muratorinál XII., 650. – Chron. Estense 453. – Polyhistoria 811.

[9] Gravina Chron. de rebus in Apulia gestis Muratorinál Rer. Ital. XII. – Chron. Estense és Chron. Mutinense, Muratorinál XV. – Villani Giov. Lib. XII. – Villani Matth. lib. I. 35.