Velence kalmárszellemű politikáján vörös fonálként végighuzódik az a törekvés, hogy minden vitás ügyet nem fegyveres erőszakkal, hanem lehetőleg békés úton intézzen el. És hogy ezt elérje, a legmesszebbmenő pénzbeli áldozatoktól sem riadt vissza, amelyeket részben egyenes úton, kártérítés fejében, ajánlott a vele szerződő félnek, de emellett majdnem mindig a megvesztegetés mindenféle módjával is próbát tett, ami szintén rengeteg pénzébe került.

Ugyanez a szándék és ugyanez az eljárási mód tükröződik vissza a köztársaság ama magatartásából is, amelyet az Lajos királlyal szemben annak első nápolyi hadjárata folyamán tanusított. Zsebre vágva azt az eléggé sértő bánásmódot, amelyben Lajos király a velencei követeket Sacilében való átvonulása alkalmával részesítette,[1] a signoria mégis állandóan, Lajos király nápolyi sikerei után pedig a maga részéről kezdeményezőleg fellépve, tüntetőleg mutatta ki és juttatta kifejezésre békülékeny hajlandóságát a magyar udvarral szemben. Hirt vevén a Lajos király és Génua között létrejött egyezségről,[2] a doge 1348 március 5-én útnak indította Giustiniani Márkot, Morosini Andrást és Gradenigo Miklóst Lajos királyhoz Nápolyba, hogy vele, ha csak lehet, békés megegyezést létesítsenek. Az ezeknek adott utasításban is a pénz és a vesztegetés játszotta a főszerepet. Legelső feladatuk volt Lajos királyt meggyőzni arról, hogy mennyire „hallatlan, méltánytalan és kemény” az az álláspontja, hogy Dalmácia neki visszaadassék. Igyekezzenek a király főembereit minden áron, vagyis megvesztegetés révén, rábírni, hogy ők hajlandóvá tegyék a királyt a Dalmáciáról való lemondásra százezer arany azonnali kifizetése, vagy évi ötezer arany adó formájában való felajánlása ellenében. Sőt ha többet kivánna, elvben az elől sem zárkózik el a kormánytanács.

A követek meg is jelentek Lajos király előtt Nápolyban, de miután ez már akkor hazautazásának előkészületeivel volt elfoglalva, minden pozitív eredmény nélkül tértek vissza Velencébe.

Dalmáciába megérkezve, Lajos király még bővebb információt szerzett Velence szárazföldi és tengeri készülődéseiről, sőt megtudva azt is, hogy miután a követség eredmény nélkül tért vissza Nápolyból, a doge még szigorúbb és most már határozott ellenséges indulatú intézkedéseket tett a magyarok ellen; nevezetesen cirkáló hajókat küldött az Adriára, amelyeknek feladatává tette, hogy a magyarok minden közlekedését meggátolják Szlavónia és a nápolyi királyság között s mindent vegyenek el és foglaljanak el a magyaroktól, amit csak lehet. Hasonló utasítást kaptak a szárazföldi és tengerparti hatóságok is, ezeknek külön meghagyván, hogy magyarokat, vagy magyaroknak ne szállítsanak.

Mindezek hatása alatt Lajos király 1348 június elején alighanem Vranából, békekötés céljából követséget küldött Velencébe, de miután ez feltétlenül ragaszkodott Dalmácia visszaadásához, a békéből ezúttal sem lett semmi.

Visegrádra hazaérkezve, Lajos király, miután ott a magával hozott fogoly hercegeket helyezte el, udvarát július elején Budára tette át. Otthon édesanyjától is megtudta, hogy a velencei doge ő hozzá is küldött ismételten követeket a béke megkötése céljából s miután a főurak is abban a véleményben voltak, hogy Velencével az ügyet már Nápolyra való tekintettel is okvetlenül rendezni kell, Lajos király 1348 július elején tudomására hozta Dandolo dogenak, miszerint Vásári Miklós nyitrai püspököt és Sándorfia János csongrádi ispánt követekül Velencébe küldi a félbemaradt tárgyalások újbóli felvétele, illetve fegyverszünet megkötése céljából. Nevezett követek Velencébe megérkezve, augusztus 1-től kezdve négy napon át tárgyaltak, s végre meg is egyeztek egy 8 évre szóló fegyverszünetben s a következő napon, augusztus 5-én kiállított fegyverszüneti szerződésben a doge kötelezettséget vállalt, hogy a fegyverszünet ideje alatt a magyar király hadait velencei területen senki sem fogja bántani, s hogy a tengert a magyar király számára nyitva tartja.[3] Ép az utóbb említett határozatoknál fogva ez a fegyverszüneti szerződés igen nagy előnyöket biztosított Magyarország számára, mely ekként új szerzeményével, a nápolyi királysággal, bántatlanul tarthatta fenn az érintkezést.

[1] Lásd a 35. oldalon.

[2] Lásd a 44. oldalon.

[3] Lucius, De regno Dalmat. Lib. IV., c. 16. – Contin. Andr. Danduli, Cod. Ambros., Muratorinál XII. 419. – Cop. dei Commemor, IV/2., 339. és Libri Pactor., V. 212.