Lajos király atyjától örökségképpen vette át ama két legfontosabb külpolitikai kérdés megoldását, melyek végeredményben a nápolyi és a lengyel trón megszerzésében csúcsosodtak ki. Ennek a nagyszabású külpolitikai programmnak a tervét Károly király, nemcsak kieszelte, hanem részleteiben ki is dolgozta és amennyiben beteges állapota megengedte, megalapozását elég szerencsés kézzel meg is kezdte, de a tényleges végrehajtás nagy feladata az utókor által Nagynak nevezett Lajos fiára maradt. A két kérdés közül Lajos király elsősorban a nápolyit akarta megoldani. Ennek jegyében indította meg 1344–1345. évi horvát-dalmát hadjáratait, ennek érdekében folyt a nagy garral megindított 1346. évi velencei háború is, mely azonban két jellemtelen magyar főúrnak hűtlen árulása folytán a legcsúnyább fiaskóval végződött. A kezdet ennek folytán nem volt valami kecsegtető s a Visegrádra visszatért fiatal király szíve bizonyára összeszorult, látván és tapasztalván, hogy programmja megoldásának már legelején mily makacs és leküzdhetetlennek látszó akadályok gördültek eléje. De a nápolyi gaztett híre még jobban megacélozta különben is tetterős lelkét, és most már testi és lelki erejének végső megfeszítésével mindent elkövetett, hogy az atyjától rámaradt programm első részét, a nápolyi királyság megszerzését, nyélbe üsse. Ennek egyik legnagyobb kerékkötője és esetleg számottevő akadálya a velencei köztársaság lehetett, mely utolsó zárai győzelme folytán annyira elbizakodottá vált, hogy Lajos királynak még reménye se lehetett, hogy vele elfogadható alapon megegyezésre jusson. Ezért kellett serege számára a hosszabb, nehezebb és bizonytalanabb szárazföldi útat választania, ami azonban egyúttal a külpolitikai tárgyalások és egyengetések egész halmazát vetette felszínre.

Hogy ezt a nagy fáradsággal járó és kiváló ügyességet és fensőbbséget igénylő előzetes munkát Lajos király mily szerencsés kézzel oldotta meg, annak legjobb bizonyítéka, hogy olaszországi útja, minél tovább haladt előre, annál nagyszerűbb diadalmenetté változott át. Hogy a sokféle fajtájú, a magyart általában véve inkább gyűlölő, mint kedvelő idegen náció, amelyeknek területén Lajos királynak és seregének át kellett haladnia, a szívélyességnek és barátságnak annyi jelét adta iránta, az első sorban biztosan a király kiválóan előzékeny, de amellett határozott és lovagias fellépésének és bánásmódjának volt köszönhető. Ily körülmények között nem csoda, hogy a király hírneve és tekintélye napról-napra nőttön-nőtt és hogy szinte boldognak érezte magát az a sok előkelő nemes és ifjú, akiket ő átvonulása közben lovagokká ütött.

Másrészt ahhoz sem férhet kétség, hogy az idegen országokon keresztül átvonuló magyar seregnek oly fegyelmezett, példás magatartást kellett tanusítania, hogy ennek révén útközben nem hogy ellenségeket, ahogyan azt a keresztes hadaknak idegen országokon való átvonulásánál tapasztaltuk, hanem barátokat szerzett, akik itt-ott tömegesen még hozzá is csatlakoztak. Ez nagyrészt annak is volt köszönhető, hogy maguk az olaszok is megborzadtak a nápolyi udvarnál napirenden levő erkölcstelenségektől és gaztettektől,[1] amelyek tetőpontjukat Endre herceg meggyilkolásával érték el. Egy további hatalmas rugója volt az olaszok nagy felbuzdulásának és Lajos király pártjára állásának az Olaszországban akkoriban nagy hullámokat vert, szűnni nem akaró halálos ellenszenv és küzdelem, amelyet a guelfek és ghibellinek, vagyis a pápa mellett és a pápa ellen küzdő pártok hol kisebb, hol nagyobb szenvedéllyel, de szünet nélkül, gyakran késhegyig menőleg folytattak egymás ellen. S miután Lajos király útja nagyobbára ghibellin-párti területeken vezetett át s miután a ghibellinek tudták, hogy az általuk gyűlölt pápa, ha nem is nyiltan, de titkon a züllött erkölcsü nápolyi udvart pártolja, ez adja meg magyarázatát annak, hogy útközben oly sokan és oly lelkesedéssel csatlakoztak Lajos király fekete zászlós seregéhez, mely zászlókon a meggyilkolt Endre herceg halvány arcképe volt látható. Sőt bátran mondhatjuk, hogy csakis ily, az olasz társadalmat két halálos ellenséges pártra osztó körülmények és viszonyok között vált egyáltalában lehetségessé ez a nagyszabású büntető expedició, mely tulajdonképpeni célja, a nápolyi trón megszerzése mellett, legalább színleg főkép arra volt hivatva, hogy általa Endre herceg halála véresen megtoroltassék.

Ennek megtörténte és a nápolyi királyság birtokbavétele után Lajos királynak legelső gondja és ebből kifolyólag legfőbb vágya és törekvése az volt, hogy azokkal a tényezőkkel, melyek a nápolyi királyság és az ahhoz tartozó területek megtartását kedvezőtlenül befolyásolhatnák, illetve lehetetlenné is tehetnék, vagy barátságos megegyezés, vagy fegyveres erőszak alkalmazása által ezt a kiválóan fontos kérdést véglegesen elintézze. Ez a két tényező a szentszék és a velencei köztársaság volt. Hogy a pápával a tárgyalások mily vontatottan és mennyire pozitív eredményre való kilátás nélkül folytak tovább, azt részben már említettük, s lesz még alkalmunk azokra visszatérni. Velencével szemben, miután ez legutóbbi sikereire támaszkodva, a békés megegyezés egyik legfőbb feltételét, Dalmácia átengedését, elfogadni nem volt hajlandó, Lajos király a hosszú lére eresztett, eredménytelen tárgyalások folytatása helyett erőszak alkalmazását vette tervbe s erre vonatkozó koncepciója, amily szépnek, ép oly helyesnek is mondható. Terve ugyanis abból állott, hogy a köztársaságot Dalmáciában szárazföldi sereggel, a nápolyi királyság partjai felől pedig hajóhaddal támadja meg. Ennek érdekében kötötte meg Lajos király Velence engesztelhetetlen ellenségével, Genuával a fentebb említett, nagyszámú gályák és hajók rendelkezésre bocsátására vonatkozó egyességet, amelynek hatása nyomban érezhetővé vált, amennyiben az erősen meghökkent köztársaság egyrészt mindent elkövetett, hogy dalmáciai birtokait a magyar király készülő támadásaival szemben megvédje, de másrészt Lajos királynak nápolyi nagy sikereire való tekintettel a barátságos megegyezésre is hajlandóbbá vált.

Amily mintaszerűen volt az előadottakból kitetszőleg ez a hadjárat politikai tekintetben előkészítve, époly kitünőnek mondható annak katonai előkészítése és vezetése is. A példás fegyelemről, mely úgy az egyes vitézeket, mint azok összeségét, a csapattesteket jellemezte, már fentebb szólottunk. Az az intézkedés, hogy a csapatokat nem egy tömegben, hanem kisebb-nagyobb csoportokban és bár nagyban véve egyirányban, de nem ugyanazokon az útvonalakon irányították, szintén kiválóan megfelelőnek mondható úgy a menettechnika, mint az élelmezés és ellátás megkönnyítése szempontjából. Különösen szerencsés gondolatnak és célszerű rendelkezésnek bizonyult a kellőszámú megbízottaknak megfelelő had kiséretében jóval a hadjárat megindítása előtt a jövendő hadszintérre való előreküldése, ami nagyban egyengette és megkönnyítette a majdnem 8 hónappal később útrakelt sereg működését. Ezáltal már a hadjárat kezdetén, amidőn a király és serege még el sem indult Buda környékéről, a jövendő hadszíntéren csak igen csekély számú nemzeti erő igénybevétele mellett máris egy hatalmas erőcsoport alakult, mely a hadműveleteket a lehető legkedvezőbben vezette be.

A király vezetése alatt útbainduló sereg zömének útiránya Varasdtól kezdve Cilli–Laibach–Görc–Belluno–Verona–Mantua–Modena–Bolognán át meglehetősen nagy körívet mutat, ami az útvonal lényeges meghosszabbítását jelentette, de erre azért volt szükség, mert Lajos király a történtek után egyáltalában nem bízott a velencei köztársaság jóhiszeműségében, s így félkörben messze kikerülendőnek vélte annak szárazföldi területét. Erre vezethető vissza, hogy Lajos király Treviso és Padua városok szíves meghívását nem fogadta el, a velencei köztársasággal szemben pedig határozottan a timeo Danaos et dona ferentes elvét alkalmazta, amidőn az a Sacileba küldött képviselői révén egyenesen felszólította Lajos királyt, hogy a velencei területen át vezető rövidebb útat válassza. Ahogyan ő a velencei küldöttséggel szemben viselkedett, az majdnem gorombaságnak mondható, de úgylátszik, hogy Lajos király, illetve a neki ezt a tanácsot adó Laczkfi legjobban ismerte az ő madarait, s nagyon jól tudta, hogy melyikkel mikor és hogyan kell bánni. Most utólag mi úgy látjuk, hogy a Velencétől való idegenkedés és bizonyosfokú félelem túlzott volt, de azért az elővigyázat semmi esetre sem ártott.

Modenától kezdve az út Riminiig az Apenninek északkeleti lábazata mentén haladt,[2] ami – lovas seregek menetéről lévén szó – szintén igen helyesnek mondható. Riminitől kezdve vagy a tengerpart mentén Anconán át Pescaraig tovább haladva lehetett volna az útat folytatni, ami nemcsak kevesebb terepnehézségek leküzdését tette volna szükségessé, mint a valóságban választott és az Apennineket derékban átszelő urbino–foligno–ternii útvonal, hanem a sereg élelmezését is lényegesen megkönnyítette volna, de itt a döntő szempont úgylátszik az volt, hogy a sereg ép ezeken a vidékeken vonuljon át és Folignotól Aquila irányában a nápolyi királyság északkeleti csücskét középen átvágva haladjon át.

A menetteljesítmények tekintetében a rendelkezésre álló és az események leírása folyamán közölt adatok alapján a következő érdekes kép tárul elénk. A menet hossza Visegrádtól Aquiláig kereken 1400 kmt. tett ki; ezt a király hada a 3 napi veronai pihenőt leszámítva, 40 nap alatt tette meg, ami napi átlagos 35 km. menetteljesítménynek felel meg. Azonban természetes, hogy volt olyan nap, amelyen jóval többet és olyan is, amikor kevesebbet lovagoltak. A legkisebb napi teljesítményt a sereg december 13-án, az egymástól mindössze 20 km.-nyire fekvő Forli és Cesena közt mutatta fel, ellenben december 10-én a Mantua és Modena közti 65 km. távolságot tette meg. A legtöbb napon átlag 40 km. volt a menetteljesítmény. A napi teljesítmények tehát – lovas csapatokról lévén szó – általában normálisaknak mondhatók. A bravurozitás nem is ebben, hanem az egyfolytában egyetlen háromnapos pihenő közbeiktatása mellett megtett jó hosszú menetteljesítményben jut kifejezésre. Az időszak nagyon jól volt megválasztva, mert november elejétől december elejéig Magyarországon és Felső-Olaszországban szokott legideálisabb lenni ily menetek számára az időjárás, ugyanez áll december elejétől végéig Közép- és Dél-Olaszországra nézve.

A sereg erejére nézve csak egy megbízható adatunk van, amelyet fentebb közöltünk is.[3] A 6000 főnyi lovasságnak jó nagy része, talán mintegy 2000, minden bizonnyal könnyű magyar lovasokból, főleg kúnokból és székelyekből telt ki, akik még az eredeti magyar módon voltak felszerelve és ugyanígy hadakoztak is az ijjharcászat alapelvei szerint. A többi nehéz fegyverzetű lovasság volt. Ugyanilyen nehéz felszerelése volt magának Lajos királynak és közvetlen kísérete egy részének is, akik elejétől végig tetőtől talpig páncélban és vasban jelentek meg. Ez alighanem főleg biztonsági szempontból történt, mert hiszen nem volt titok Lajos király előtt, hogy ellenségei állandóan leselkednek és ha csak lehet, életére törnek.

A többi lovasok, lehettek talán 2000-en, és a gyalogosok kivétel nélkül olaszok és felfogadott idegen nemzetiségű zsoldosok voltak, akik nagyobbára lovagi módra voltak felszerelve és lovagi mód szerint harcoltak is.

Egyébként harctevékenységre tulajdonképpen csak egyszer került az egész hadjárat folyama alatt: december 11-én Capua alatt. De ebben a harcban sem az egész sereg, hanem annak csak egy része, legfeljebb talán az egész lovasságnak egyharmada-fele és némi gyalogság vett részt. Ez bizonyára azért történt így, mert a sereg többi részének zöme gyalogságból állván, ez nem követhette a lovasságot gyors mozgásában s így néhány nap is beletelt, míg azt Lajos királynak, illetve alparancsnokainak Beneventonál gyülekeztetnie és rendeznie sikerült. Erre és egyáltalában a zömnek latbavetésére persze tulajdonképpen csak akkor lett volna szükség és akkor került volna sor, ha Tarantói Lajos Capuánál szívósabb ellenállást lett volna képes kifejteni.

A capuai ütközetben a két fél – Tarantoi Lajos és Gaetano – majdnem egyforma erő felett rendelkezhetett; a nápolyiak talán gyalogságuk számereje tekintetében fölényben lehettek. Ennek tulajdonítható, hogy a nap sorsának eldöntése oly hosszú időig, reggeltől késő délutánig, húzódozott. Szép és ránk nézve érdekes, hogy az ütközetet a magyarság közbelépése döntötte el a középeurópai népek által már elavultnak tartott régi nyilharcának és taktikájának segítségével, ami főleg az ellenség lovaira vált vészthozóvá és kiállhatatlanná.

Lajos királynak Capua bevétele utáni magatartása már kevésbé esik katonai elbirálás alá. Az eseményeket elég részletesen elő kellett sorolnom, mert így kapjuk kellő magyarázatát a hadjárat további lefolyásának. Aversai és nápolyi működéséhez mindenesetre egy-két keményebb, ha nem is teljesen elítélő szó is férhet, de miután itt nem annyira katonai, mint inkább uralkodói és politikai tevékenységről van szó, ennek a kérdésnek a megvitatását inkább történészekre bizhatjuk.[4]

[1] Petrarca úgy látta, hogy e barbár, vadállatokhoz illő gaztett által egész Olaszország meg lett gyalázva. (Lib. 6. Rer. Familier, epist. 5.)

[2] Ennek és a következőknek jobb megértése érdekében célszerű lenne, ha az olvasó egy a domborzatot plasztikusan feltüntető térképet, pl. az 1 : 750.000 arányú áttekintési térképet venné kézhez.

[3] Lásd a 39. oldalon. – Miskolczy a Hadtört. Közl. 1932. évf. 55. oldalán a kölcsönös erőviszonyokról a következőket írja: „Ami Nagy Lajos seregének létszámát illeti, arra nézve nincsenek biztos adataink. Annyi bizonyos, hogy Kozics számítása, mely szerint maga a hazánkból Nápoly ellen indított sereg 30.000-nyi lehetett, s az önkéntesek és idegen zsoldosok csatlakozásával ez a szám 40–45.000 főre szaporodott, teljesen kizárt dolog… Villani szerint 1347 nyarán körülbelül 2000 lehetett Nagy Lajos harcosainak száma. Maga a király 1000 lovaggal indult útnak, a nádor csapatát sem becsülhetjük többre 1000–2000 embernél. Ha ehhez a számhoz hozzátesszük az önként csatlakozott lovagokat, 5–6000 főre tehetjük a levitt sereget. A zsoldosok számát szintén nem becsülhetjük többre 5000 főnél – ez is óriási pénzbe került – s így a felkelőkön kívül 10–12.000 emberből álló sereget feltételezhetünk. Az akkori viszonyok között ez is számottevő, pedig a magyar párti csapatok is szép számmal lehettek. Ezzel szemben Johanna Durazzói Károly vezetése alatt nem tudott 2500 lovasnál és pár ezer gyalogosnál többet kiállítani. Ezen kívül számításba kell vennünk, hogy a magyar csapatok harci értéke sokkal nagyobb volt a nápolyi katonaságénál, s pénz hiányában a királynő nem igen emelhette zsoldosokkal serege harcképességét és értékét.” (Kozics, Nagy Lajos nápolyi hadjárata. Hadtört. Közl. 1890. évf. 385.)

[4] Lajos egyik hű korírója, Küküllei János, ama nézetének adott kifejezést, hogy „ha a király ez irgalmatlanságot el nem követte volna, akkor még máig is Nápolyban ülhetne a trónon.” – Fessler-Klein, Geschichte von Ungarn, neu bearb. von Ernst Klein II., 112. oldalán következőleg vélekedik a dologról: Welche Gründe immer Ludwig zur Hinrichtung Karls bewogen haben mochten, dia That war jedefalls höchst unklug; er hörte auf, der Rächer eines unschuldig gemordeten Bruders zu sein, seit er sich mit dem Blut eines Verwandten, der an dem Mord keine unmittelbare Schuld trug, befleckt hatte; von nun an gingen Schrecken und Misstrauen vor ihm her; die zahlreichen Anhänger des Prinzen wurden seine unversöhnlichen Feinde, und der Papst konnte seine Anklangen durch Gegenklagen widerlegen. Aber er drückte durch diese That auch seinem grossen Namen ein unvertilgbares Brandmal auf. Denn hinterlistig hatte er den Vertrauenden unter dem Scheine der Freundschaft in die Falle gelockt, ohne Verhör und Richterspruch dem Tode überliefert; undwenn er schon damals die geheime Absicht hegte, welche er später verrieth, die Frau, die er selbst zur Witwe gemacht hatte, zur Ehe zu nehmen und sich durch ihre Hand den Thron Neapels zu sichern, so opferte er Karl offenbar seiner Eifersucht und Herrschgier. Auch in seinen Adern floss das Blut eines Geschblechts, das wie wenige andere reich an Herrschergaben, aber arm an Edelmuth war; erst im reifen Alter gelang es ihm, die Aufwallungen desselben zu bekämpfen.