Endre öccse megöletésének és a zárai ostrom hosszúra nyultának kettős problémája Lajos királyt felette kedvezőtlen viszonyok közé sodorta. Öccsének meggyilkolását feltétlenül meg kellett torolnia s ehhez haddal Nápolyba kellett mennie, amit nagyon megnehezített az a körülmény, hogy az ellenséges indulatú velencei köztársaság Magyarország és jövendő hadműveleti célja, Nápoly között feküdt, ami bő alkalmat adott a velenceieknek esetleges kellemetlenkedésekre. E kellemetlen helyzet megváltoztatása céljából Lajos király megkérte szövetségesét, Albert osztrák herceget, járna közbe, hogy Velence az ellenségeskedést szüntesse be. Ez a közbenjárás megtörténvén, a signoria azt a választ adta, hogy ő tisztelettel viseltetik a magyar király iránt, akivel nagyon szeretné a békét és a barátságot fentartani, de „Zára háromszáz éve velencei birtok s így a doge el nem vonhatja seregét Zára területéről, mert hiszen ez saját területe!” Válaszának ily módon való megfogalmazására valószínűleg az birta rá a signoriát, hogy annak követsége Bécsből azt, a viszonyok teljes félreértésén alapuló jelentést küldte neki: úgy hiszi, hogy a magyar király felhagyna a záraiak pártolásával, ha a köztársaságtól vagy segélyt nyerne öccse halálának megtorlására, vagy megfelelő mennyiségű pénzt. Erre a signoria a hivatalos válasz kiegészítéseképpen tudtára adta a követségnek, hogy hadisegélyt az Apuliával való kereskedelmi összeköttetései miatt nem adhat, de pénz rendelkezésére áll, még pedig 40.000 aranyig, ha a magyar király Zárára és még további 40.000 aranyig, ha a többi Dalmáciára való jogáról lemond.

Miután Záráról egyik fél sem akart lemondani, a tárgyalások nem vezettek eredményre s amidőn a doge 1346 tavaszán megtudta, hogy Lajos király személyesen készül Zára felmentésére, újult erővel fogott hozzá az ostrommunkálatokhoz. Ennek az lett az eredménye, hogy a hajóhad parancsnoka hamarosan bevette a várossal szemben, a szigeteken fekvő erődöket, a kikötőt elzáró hatalmas láncot pedig elszakította, hogy hajói szabadon ki és bejárhassanak. S miután egyidejűleg a velencei szárazföldi hadsereg is közelebb vonult, most már a szerencsétlen város és annak lakósai teljesen el voltak zárva a külvilágtól.

Május 16-án a körülzáró had parancsnoka általános rohamot intézett a város ellen, de annak, bár hajnaltól estig tartott a harc, s az ostromlók közül nyolcszázan maradtak a csatatéren, alig volt eredménye.

Ezek után a velencei szárazföldi haderő parancsnoka, Giustiniani Márk, tudván azt, hogy a magyar felmentő sereg beérkezte után az ő – eddig az ostromló szerepét játszó – seregéből ostromlott lesz, parancsot adott, a már a mult évben emelt favárnak – székácsnak – minél tökéletesebb kiépítésére. Ennek a favárnak csak három védhető oldala volt; a tenger felé néző kiépítetlenül hagyott negyedik oldalt a hajóhad védte. A védelemre berendezett oldalak hossza 300, szélessége 100 lépés volt és a magyarok várható támadására való tekintettel azokra 34 védőtornyot emeltek és az egész alkotmányt bevakolták cementtel.

Május végén már nemcsak a velenceiek, hanem a záraiak is értesültek, hogy Lajos király hatalmas – a krónika által bizonyára sokszorosan túlozva, 100.000 főre becsült – sereggel közeledik.[1] Ez a sereg június 2-án ért Szemelnik (a Zárától mintegy 12 km.-re keletre fekvő Zemunik, vagy Zemonico) alá, ahonnan Lajos király június 10-én mintegy 2.000 válogatott vitézzel Zára felé előre vágtatott, hogy a helyzetről tájékozódjék és a velenceiek ostromműveit szemügyre vegye.

Miután seregét a délvidéken szedett zsoldosokkal is megerősítette, Lajos király június 25-én azt Zára alá vezette, s ott nyomban körülzárta a velenceiek fentemlített favárát. A magyar sereg különféle elemekből állott; kútfőink magyarokat, horvátokat, bosnyákokat, filiszteusokat (jászokat), kúnokat, cseheket és németeket említenek. A sereg túlnyomó része lovasítva volt; gyalogosok csak kevés számban lehettek. Ostromszereket Lajos király, akinek kíséretében Kotromanovics István boszniai és Lendvai Miklós szlavon bánt, az aquilejai patriárchát, továbbá Laczkfi István erdélyi vajdát említik, – nem hozott magával.

A támadáésra nézve a magyar vezérek a záraiakkal abban állapodtak meg, hogy a város faltörőgépeit kiviszik és fentemlített favár ellen alkalmazzák. Majd miután azokkal már kellő hatást értek el, a favár egyik oldala ellen a magyarok intéznek támadást.

A velenceiek a magyar sereg nagyságáról tudomást szerezve, ismételten követeket küldtek Lajos királyhoz a békés megegyezés érdekében, de ez következetesen távol tartotta őket magától. De annál könnyebben férkőzhettek azok a követek a kronikák feljegyzései szerint Bosznia, Szlavónia bánjához és még néhány hatalmas főúrhoz, akikkel barátkozni kezdtek és végre meg is nyerték őket aljas céljaiknak. A többi aztán már könnyen ment. A várostromra kevésbé alkalmas magyar csapatok ellenszenvét annál könnyebb volt még jobban fölszítani a küszöbön álló döntő harcok ellen, mivel a zárai polgárság, nem hogy a magyarok kedvében járt és igyekezett volna azok jóindulatát megnyerni, hanem e helyett kalmár lelkük a kedvező alkalmat minél nagyobb nyerészkedésre akarta felhasználni, a magyar pénzt csak féláron váltották be; az eleséget, bort rémítő áron árulták, s végül még a vizet is csak pénzért adták. „Ha a záraiak érdekében végzett hadimunkától – mondja Pór[2] a nagy hőségtől eltikkadt főurak, kik egész nap étlen, szomjan ültek a nyeregben, a városba mentek, nem volt, aki egy csöpp enyhítő italt nyújtott volna nekik.”

Ilyenek voltak a viszonyok, amikor végre a roham időpontja is elérkezett. Lajos király ugyanis 11 kőhajító gépet vitetett ki Zárából s azokat 2.000 magyar lovas s 800 zárai gyalogos őrizete alatt a favárral szemben állásba helyezve, megkezdte utóbbinak éjjel-nappali lövetését. Július 1-én hajnalban Lajos király döntő rohamot rendelt el a favár ellen. Ehhez a záraiak, mintegy 3.000-en, védőszentjük Chrysogonus zászlója alatt vonultak ki s mindenekelőtt hajítógépeiket vonszolták közelebb a velenceiek favárához, melynek tornyai közül csakhamar már csak három maradt ép állapotban. Erre aztán a záraiak a favár egyik, a magyarok annak másik két oldala ellen megkezdték a komoly ostromot, mely alatt az ostromlók elég sokat szenvedtek, bár a favár védelmére rendelt 16.000 lándzsás és 600 lovas részéről a védelem egyelőre csak a legszükségesebb keretek között mozgott, mert az volt az utasításuk, hogy hagyják az ostromlókat a nap hevében kimerülni. Így folyt változatlanul a harc, egész délután 3 óráig, amidőn a velencei hajóhad 30 gályája és számtalan bárkája a parthoz közeledett és a favár közelében leadta legénységét, miközben a hajókról gépekből mindenféle lövedéket dobtak az ostromlókra. Majd a favár őrsége, a velencei zsoldosok is leugráltak a falakról, nagy részük pedig a kapukon tört ki és valamennyien, az újonnan beérkezett csapatok is, a záraiakra rontottak.

Ezek tőlük telhetőleg védekeztek a túlerő ellen, a magyar sereg pedig csak tétlenül nézte az egyenlőtlen harcot, anélkül, hogy abba beleavatkozott volna. Ebben nyilvánult meg a megvesztegetett magyar főurak árulása. Ily körülmények között az egyenetlen harc nem tarthatott soká; a záraiak megveretvén, falaik mögé vonultak vissza, ahonnan könnyes szemekkel nézték, mint égetik el ostromszereiket, hajítógépeiket a velenceiek, amelyek közül csak egyet, a Miklós bánét mentették meg a magyar csapatok. Ezek vezérei rábírták a királyt, hogy a vállalat folytatásától, mely ostromszerek és hajóhad híjján úgy sem vezethet sikerre, tekintsen el. A fiatal 20 éves fejedelem, keserű tapasztalással szívében, tőle telhetőleg türtőztette haragját és csak Miklós szlavóniai bánt csapta el gyalázattal, a többieket, állítólag kellő bizonyíték hiányában nem büntethette. Azonban maga is belátván, hogy demoralizált sereggel és ostromgépek nélkül az ostromot tovább nem folytathatja, július 3-án elvonult Vrána felé, ahol seregét elbocsájtván, fájdalomtelt szívvel visszatért Visegrádra.

A magukra maradt záraiaknak most már nem lévén többé reményük, hogy az ostrom alól felmentetnek, fölkérték Lajos királyt, hogy köztük és Velence között tisztességes békét közvetítsen, mire a király nyomban követeket küldött Velencébe, azzal az üzenettel, hogy ő hajlandó jogairól lemondani, ha viszont Velence Zára jogait épségben és tiszteletben tartja. A signoria nagy kitüntetéssel fogadta ugyan a magyar követséget, de Lajos király ajánlatát nem fogadta el, kijelentvén, hogy ő Zára önállóságát nem ismerheti el. Ilyenformán a magyar követség eredmény nélkül tért vissza, de a doge mindjárt jelezte, hogy nemsokára ő küld majd követséget Lajos királyhoz, újabb propozíciókkal, amelyeket közben a maga számára megnyert boszniai bánnal is közölt. Ezek szerint Velence hajlandó lett volna a magyar királynak Dalmácia és Zára békés birtokáért 100.000, illetve 60.000, összesen tehát 160.000 aranyat fizetni s azonkívül a közvetítő uraknak még 20.000, illetve 10.000, vagyis összesen 30.000 aranyat ajándékképen átadni. És annak jeléül, hogy mily nagy súlyt helyez a magyar királlyal való jó viszonyra, nem fogadta el a Dusán szerb cár és Johanna siciliai királynő ama ajánlatát, hogy velük a magyarok ellen szövetségre lépjen. Kotromanovics boszniai bán úgylátszik próbálkozott is ez alapon a megegyezést létre hozni, de Lajos király becsületes lelke annyira megundorodott ettől a kalmár ízű, erkölcstelen ajánlattól, hogy a hozzá küldött velencei követeket még csak nem is fogadta.

Ily körülmények között a záraiak helyzete fokozatosan teljesen vigasztalanná és reménytelenné vált s az éhező és velencei ügynökök által is állandóan felbujtott lakosság mindjobban követelte a város feladását, de a három kormányzóból és tizenkét tanácsnokból álló városi tanács, amíg csak lehetett, ellenszegült az alsóbbrendű lakosság által propagált minden megalázó megoldási módnak és e helyett követség útján tisztességes, békés megegyezést ajánlott a velencei köztársaságnak, de ez feltétlen megadást követelt. Erre a zárai városi tanács a védelemnek utolsó csepp vérig folytatását határozta el és ismételt kirohanások által még sok borsot tört az ostromlók orra alá, akiknek egy ily kirohanás alkalmával két ostromgépét is sikerült hasznavehetetlenné tenni. Emellett a saját lakossággal szemben is a kellő szigorral járt el a város tanácsa, amennyiben az elégedetlen elemek lázadását vérbe fojtotta.

De elvégre az egyenetlen harc lassankint teljesen kimerítette a szegény záraiakat, akiknek már csak 80 zsoldosuk volt, de azért még mindig bíztak a magyar király segítségében, akit „szent gyanánt tiszteltek.”

Október elején a velenceiek még egy favárat építettek a város elé, miáltal ez most már teljesen el volt zárva a külvilágtól. Az éhező nép erre mind követelőbben sürgette a város feladását, aminek megtárgyalására november 25-én az előljáróság közgyűlés megtartását határozta el. A reggeltől estig tartó tanácskozásnak az lett a vége, hogy a közgyűlés 6 követe útján a föladás mellett kegyelmet kért Velencétől. Ezt a signoria tudomásul vette s így december 21-én megnyiltak Zára befalazott kapui, hogy azokon Velence hadai bevonuljanak. A tanács és a nép a kihirdetett új alkotmány értelmében újra hűséget esküdött a velencei köztársaságnak és a városban a vár ormára a magyar zászló helyére Szent Márk lobogóját tűzték ki.

A háború ilyenformán befejeztetvén, az ostrom folyamán épített favárakat lebontották, de a város őrizetére 400 gyalogost és 200 lovast rendelt ki a signoria.

Egy hónapig még csak tűrhető volt az állapot, de 1347. január 24-én elszedték a polgárok fegyvereit, s előbb 50, majd további 10 előkelő nemest Velencébe hurcoltak, ahol fogságra vetették őket. Ezek közül néhánynak sikerült Magyarországba elmenekülni.[3]

[1] Daru Pierre Antoine Noël Bruno gróf, Histoire de la république de Venise (VIII., 536.) csak 80.000 emberről szól, de még ez is túlzás, épígy ama feljegyzése is (IX. 576.), hogy Lajos király seregében 50.000 lovas lett volna.

[2] Szilágyi–Pór A magyar nemzet története, milleniumi kiadás, III., 176.

[3] Thúróczy, III. 8. – Budai és Dubniczi Krónika. – Anjouk. Dipl. Eml. II. 129., 134., 143., 148., 155., 163., 167., 170., 177., 179., 183., 187., 189., 193., 195. – Anjouk. Okmt. IV. 489., 490., V. 132., 468. – Hazai Okmt. VII. 376. – Fejér, Cod. Dipl. IX/1., 283., 445., 472., 507., IX/2., 59., IX/3., 33. – Katona Hist. Crit. IX. 389. – Anonymus de Obs. Jadr. II. 696. – Lucius, De regn. Dalmat. et Croat. Lib. IV. 15. – Contin. Chronic. Andreae Danduli, Ex codice Ambros., Muratorinál Script. rer. Ital. XII., 418.