A nápolyi és zárai kérdés egyidejű felszínre jutása Lajos királyt a lehető legnehezebb helyzetbe sodorta. A két kérdés annyira összefüggött és annyira egymásba volt kapcsolódva, hogy egyiket sem lehetett önállóan megoldani, avagy elhanyagolni anélkül, hogy ennek a másik dolog kárát ne vallotta volna. A kettőt egyszerre szintén nem igen lehetett elintézni, mert az előző évi tapasztalatok szerint mindkét helyen a király személyes jelenléte feltétlenül szükségesnek látszott, mert az eddigi események világosan megmutatták és bőséges tanuságot tettek arról, hogy még az udvar szolgálatában álló főurak sem állották még meg annyira a helyüket, hogy ily fontos feladat önálló megoldására bármelyiküket is nyugodt lélekkel felhasználni lehetett volna. Ennek oka nem annyira az egyes személyekben, hanem magának a kornak züllött erkölcsi felfogásában rejlett, amelynek az volt a valóságos rákfenéje, hogy mindenki megengedett és meg nem engedett eszközökkel a minél nagyobb vagyonszerzést hajszolta és így a pénz csábító erejének alig tudott valaki ellenállani. Velence nagyon is ismerte ezt az általánosan divó erkölcsi romlottságot, azért roppant gazdagságára támaszkodva, első sorban ő volt az, aki mindent és mindenkit igyekezett és kevés kivétellel tudott is megfelelő mennyiségü pénzáldozat árán lekenyerezni és a maga önző céljainak megnyerni. De az ifjú Lajos király e tekintetben dicséretes kivételt tett, aki fiatal kora dacára jól megtudta különböztetni a jót a rossztól és teljesen tisztában volt azzal, hogy mit szabad és mit nem szabad még az oly szűkös pénzviszonyok között is tenni, amilyenekben ő akkor édesanyjának rengeteg pénzt felemésztett olaszországi útja folytán lehetett.

Az akkori kor felfogásának hódolva, ugyan azt is megtehette volna az ifjú király, hogy elfogadja Velencétől a felkinált összeget s amellett a kulisszák mögött titokban egészen másként cselekedhetett volna, mint amire a kapott pénzösszeg fejében vállalkozott. Hiszen elvégre mindezekben a kérdésekben Velence sem viselkedett máskép, vagy legalább is nem mindig a tisztesség elvét alkalmazta, sem a magyar királlyal, sem annak országával, sem a horvát–dalmát főurakkal szemben.

Hogy Lajos királynak két leghatalmasabb és legbefolyásosabb embere még az ő jelenléte dacára is engedte magát a Velence által felkínált pénz ördöge által elcsábíttatni, az elég szomorú és sajnálatos; hogy ilyesmi előfordulhatott, az első sorban Lajos király fiatal korának tulajdonítható, aki talán még nem tudott kellőleg imponálni az erkölcsök laza felfogása mellett is nagy állásra, befolyásra és vagyonra szert tett alárendeltjeire és akinek tiszta, ártatlan lelke valószínűleg nem tudott azok bűnös manipulációiba elég gyorsan és elég alaposan betekinteni. És nagyon valószínű, hogy ezek az elvetemült emberek talán éppen erre számítva követték el azt a hallatlan gazságot és bűnt, nemcsak a cserben hagyott záraiak, hanem saját hazájuk és királyuk ellen is.

Hogy Lajos király alárendeltjeinek azt a nagyfokú elvetemült botlását nem torolta meg azonnal és a kötelességéről megfeledkezett sereggel sem éreztette haragját, ez szintén egyrészt fiatal korának, de másrészt kétségkívül bölcs mérsékletének tudható be, mely nem engedte, hogy a fiatal király esetleg oly elhamarkodott lépést tegyen akár a vezetőkkel, akár a csapatokkal szemben, amely az anyaországtól ily távol fekvő vidéken igen könnyen megbosszulhatta volna magát lázadás, vagy más hasonló meggondolatlan cselekedetek és kihágások formájában. Később, mikor a fiatal király már jobban bennült a nyeregben, s amikor időközben nagyranőtt tekintélyével már mindent és mindenkit dominált, ily hallatlan merészségre egyik alárendeltje sem mert többé vetemedni.

A zárai kudarc biztosan nagy lidércnyomással fekhetett rá a fiatal király szívére, de ép abból tűnik ki legjobban, ép abból a tényből tükröződik vissza a legfényesebben jellemének és akaraterejének már ilyen fiatal korban megnyilvánult, elvitázhatatlan fensősége, hogy nem hagyta magát a Zára alatt elszenvedett csalódás által elkedvetleníteni és megtéveszteni, hanem a történtek dacára lankadatlan és törhetetlen erővel és ambícióval fogott hozzá ennél sokkal fontosabb feladatának, a nápolyi ügyek gordiusi csomójának megoldásához.

A velencei köztársaság teljes tudatában volt annak, hogy Zára, illetve Dalmácia végleges meghódítása nagy és nehéz feladatot jelent. Ehhez képest nagyok voltak az általa e célokra latba vetett erők, valamint a végleges siker érdekében, nemkülönben megvesztegetési célokra bőségesen rendelkezésre bocsátott pénzösszegek is. Mindenesetre jellemző és feltűnő, hogy Velence eleinte, amikor még a hadjárat kimenetele teljesen bizonytalan volt, sokkal kevesebbet igért Zára és Dalmácia átengedéséért, mint akkor, amikor már a teljes győzelem mámorában kéjeleghetett. Ebből világosan kitűnik, mily nagyra taksálta a signoria a magyar király hatalmát még a Zára előtt szenvedett szégyenteljes kudarc után is, tudván azt, hogy ezt a kudarcot nem annyira a velencei csapatok derék harcitevékenysége, hanem főkép a megvesztegetési pénzek bűvereje idézte elő.

Hogy Velence e nagyarányú erőfeszítése dacára Zára oly sokáig tartotta magát, az valóban csakis katonáinak és polgárainak szinte emberfeletti kitartásának és hősies viselkedésének tudható be.

Hogy másrészt Lajos király sem kicsinyelte a magára vállalt feladatot, ez legjobban abból tűnik ki, hogy a Magyarországból magával hozott csapatok létszámát a Szlavóniában, Horvátországban és Dalmáciában magához vont hadakkal, illetve toborzott zsoldosokkal szinte hihetetlenül magasra emelte. De ennek a seregnek nagyok és sokfélék voltak a hátrányai. Erősen volt bennük képviselve a fegyelmetlen és megbízhatatlan elem, minélfogva sem értékre nézve, sem kiképzés, sem hadihasználhatóság tekintetében egységesnek egyáltalában nem volt mondható. Nagyobbára lovasságból állván, ez a várostrommal kapcsolatos műveletekre már a priori kevésbé alkalmasnak volt tekinthető. Az ostromgépekben mutatkozó hiányt a záraiak pótolták, akik elegendő számú és úgylátszik kitűnően működő ily készletek felett rendelkeztek, ami leginkább abból tűnik ki, hogy az általános roham megindítása napjáig a velencei faváron emelt 34 toronyból 31-et sikerült nekik hasznavehetetlenné tenni.

Nagy előnyt jelentett a velenceiek számára a bőségesen rendelkezésükre álló hajóanyag, aminek Lajos király teljesen hiányát érezte. A zárai hajókat viszont a velenceiek blokádja helyezte teljesen harcon kívül.

A határozottan nagyszabású ostromműveletek egyik igen érdekes jelensége a velenceiek által készített favár; e körül játszódott le majdnem az egész harci tevékenység. Hogy ez a favár abban az esetben, ha azt a záraiakkal együtt a magyarok is hasonló elszántsággal rohanták volna meg, sokáig nem tarthatta volna magát, ahhoz kétség nem férhet, valamint ahhoz sem, hogy a magyarok és záraiak győzelme esetén a velencei csapatok a tengerbeszorítás és a teljes tönkrejutás nagy veszélyének lettek volna kitéve. Egyébként a harcot a velencei sereg főparancsnoka határozottan ügyesen vezette. Az összhang a hajóhad és a szárazföldi csapatok között igen szépen jut kifejezésre. Épúgy helyes volt a favár védőrségének kifárasztási taktikája is, ezáltal ő a maga erejét a komoly, döntő támadás kezdetéig a lehetőséghez képest kímélte.