Hogy a horvát–dalmát urak legtöbbjének, nemkülönben a tengerpartmenti városoknak és váraknak mily nagy volt a respektusuk a magyar király és annak serege iránt, annak legjobb bizonyítéka az a tömeges zarándoklás, amelyet azok a helyszínén tekintélyes sereggel megjelent király előtt inszcenáltak. Ámde Lajos királynak és tanácsosainak tudni kellett volna, hogy ez a meghódolás és a sarokba szorított horvát–dalmát urak hűségnyilatkozatai épúgy, mint az eddegiek, nem szívből jövők, hanem nagyon is mulékony természetűek. Ez már mélyen benne gyökeredzett a déli szláv népek jellemében. Mindazonáltal a gondolatot, hogy a differenciák harc és vérontás nélkül intéztessenek el, valóban királyhoz méltóan nemesnek mondhatjuk, csak két nagy hibája volt az eljárásnak. Lajos királynak és seregének a tengerpart közelében való tartózkodása túlságosan rövid ideig tartott s másrészt a magyar intéző körök elmulasztották, hogy a velencei köztársasággal is rendezzék az ügyeket, amely az egész mozgalomnak tulajdonképpeni értelmi szerzője és folytonos szitója volt. Ezért az eddigiekhez hasonlóan, Lajos királynak ezt a vállakozását is csak félmunkával egyenértékűnek minősíthetjük. De elvégre, tekintve, hogy ez volt a fiatal királynak itteni első személyes fellépése és működése, kezdetnek ez is elég jónak és biztatónak mondható.