Mialatt Lajos király a horvát és dalmát főurakat Bihácsban tisztán csak megjelenése által ismét hűségre és meghódolásra birta s amig Szécsi Miklós segítő hada Lengyelországban oly remekül operált Kázmér lengyel király érdekében, addig Laczkfi András székely ispán, a későbbi erdélyi vajda, szintén egy gyönyörü fegyvertény hírével örvendeztette meg királyát és nemzetét.

A Dnjeszteren túl tanyázó kipcsaki és nogaji tatárok gyakrabban Magyarország felé is intéztek betöréseket és a rabló hadjáratokat, amelyeknek leginkább az erdélyi határszéleken lakó székelyek vallották kárát. Ezek megszüntetése céljából Lajos király 1345 elején meghagyta a fentemlített székely ispánnak, hogy az egyszer ő vezessen támadó hadat a tatárok ellen. Ehhez képest „a hadértő” Laczkfi felülést rendelt a székelyeknek, akikhez néhány köztük lakó magyar is csatlakozott s aztán 1345 február 2-án[1] útnak indulva, hatalmas sereggel betört a tatárok földjére.

A tatár kán egyik kedvelt alvezérét, Athlamost, aki nővérét feleségül birta, küldte az országába betört magyarok ellen, amiből három napi kemény csata fejlődött ki. Ennek folyamán Laczkfi több más vitézével együtt Athlamost is elfogta és azt, visszautasítván az érette felajánlott váltságd,jat, lefejeztette. Ezek után a magyar had számos fogollyal és aranyból, ezüstből, gyöngyös ékszerekből és drága ruhákból álló tömérdek zsákmánnyal tért vissza hazájába, a foglyokat és a tatároktól elszedett zászlókat győzedelme jeléül a királynak elküldvén Visegrádra.

A krónika ehhez a hadjárathoz egy a középkori babonás hitet híven visszatüröző legendát fűz, amelyet Pór,[2] János minorita krónikatöredéke (162.) nyomán, ekképpen elevenít fel: „A három napra, – így szól a legenda, – míg e harc tartott, Szent László feje a váradi templomból, ahol őrizték, eltűnt. Midőn pedig a kincsőrző kanonok negyednapon a maga helyén ismét meglelé, annyira verejtékezett, mintha nagy munkát végezvén, érkezett volna vissza. Ezt nemcsak a többi káptalanbeliekkel, hanem sok szerzetes pappal közölte a kustor.[3]

A csuda megtörténtéről a foglyok is tanuságot vallottak. Egy vén tatár mondá, hogy nem a székelyek, meg a magyarok, hanem ama László, kit mindig segítségül szólítanak, verte meg őket. – Más foglyok pedig ezt beszélték: „Mikor a székelyek ellenük jövének, élükön szálas vitéz nagy lovon ülve, fején arany koronával, kezében szekercés lándzsával (dolabrum), borzasztó suhintásokkal és csapásokkal rontott meg bennünket. E vitéz feje fölött pedig egy gyönyörűséges úri asszony, szintén koronás fővel, ékes és fényes ruhában lebegett.” Világos, magyarázza a krónikás, hogy a Krisztus hitéért harcoló székelyeket maga a Szent Szűz és Szent László segítette a saját erejökben és sokaságukban elbizakodott tatárok ellen.”

A vérszemet kapott székelyek a következő évben, 1346-ban, sőt azontúl is, gyakrabban rácsaptak a tatárokra és úgyszólván mindig diadallal és zsákmánnyal tértek vissza hazájukba. Végre a megriadt pogányok, fölszedvén sátorfájukat, a Krimi félsziget mentén lakó fajrokonaikhoz költöztek el.[4]

Ezt az alkalmat Lajos király nyomban, talán már 1346-ban[5] felhasználta, hogy Moldvát, vagy ahogy akkor még általánosan hívták, Kúnországot, hűbéres országává tegye. E terület lakói akkoriban az uralmat magukhoz ragadó kúnok, a régibb időktől fogva ott lakó ruthének, és a mindig nagyobb számban odaszivárgó oláh pásztorok voltak.[6] Kúnországnak (Cumania) az erdélyi havasoktól a Szeret folyóig terjedő részét „fekete”, az azon túl a Dnjeszterig terjedő részét pedig „fehér” Kúnországnak nevezték.

[1] Ezt a dátumot János minorita krónikatöredékében (161.) olvassuk. Mások szerint ez a hadjárat az említett év nyarán folyt volna le. János minorita „Athlamos” helyett „Othlamus”-t ír.

[2] Pór Antal, Nagy Lajos, I. 81. A legenda eredeti szövegét lásd Endlichernél, Legenda S. Ladislai cím alatt, melyet Toldy Ferenc fordított le és adott ki, „Magyar Szentek Legendái” című művében.

[3] Kustor annyi mint custos, kincsőrző; ma őrkanonok.

[4] Thúróczy, II., 6. – Budai Krónika, 276. – Dubniczi Krónika, Fontes domest. III., 176.

[5] Ez azért valószínű, mert a következő évben Lajos király már a tatárok által elpusztított milkói püspökség újbóli felállítására tesz javaslatot a pápának (Theiner, Monum. Hung. I. 1107.) és mivel a pápa 1357. augusztus 11-én kelt levelében (lásd a 109. oldalon) azt írja, hogy Lajos király „a bálványimádó tatárokat országa határaitól erős kézzel és hatalmas karral tova szorította.”

[6] Rösler, Romänische Studien, 321., 334.