A horvát–dalmát ügyek elfajulásán Lajos király annyira megbotránkozott, hogy a litván hadjáratból visszatérve, nyomban hozzálátott újabb sereg gyűjtéséhez s már 1345 június havában[1] 20.000 lovassal személyesen indult el Horvátországba, ahol seregét a hű Frangepánok és Kotromanovics István, előbb Bosznia bánja, most annak hűbéres hercegének hadai is szaporították.

A nagylelkü király harc és vérontás nélkül óhajtotta a magukról megfeledkezett s tőle elpártolt főurakat kötelességükre visszatéríteni, miért is Bihácsban tábort ütvén,[2] innét hívta fel a horvát és dalmát urakat és a városokat és várakat a meghódolásra. És ez egyszer nem is csalódott. Legelsőnek Nelipič özvegye jelent meg bünbánólag a király előtt s várát átadván, helyette terjedelmes birtokot nyert Cetinje mellett. Nemsokára ezután megjelentek a korbáviai grófok is és velük még számos főur, akik hódolatukat bemutatva, szintén átadták városaik és váraik kulcsát. Csak a Brebiri Subičok közül maradt el Pál, Osztrovicza, valamint Mláden, Klissza és Scardona ura, akik a tenger mentén fekvő erős váraikban és Velence támogatásában bizakodva, sehogy sem akartak térdet hajtani.[3]

Ellenben hódolatát akarta jelenteni a Velencének meghódolt Zára is, de annak követei már nem találták Lajos királyt és seregét Bihácsnál, mert az 18 napi ottartózkodás után visszatért Magyarországba.

[1] Tkalcič, Monum. Cittis Zagr. I. 179.

[2] Anjoukori Okmt. IV. 517.

[3] Anonymus de Obsidione Jadrae, Schwandertnél 669.