Épúgy, mint Nápolyban, a tengerparton és Horvát–Dalmátországban is megbosszulta magát, hogy Károly király végleges rendet nem tudott teremteni s a következmény az lett, hogy még az 1336-ban saját maga által horvát-dalmátországi bánná kinevezett Brebiri Subič Pál[1] is a magyarok egyik legelkeseredettebb ellenségévé vált, aki szintén egész nyiltan Velence pártjára állott.

Lajos király helyes érzékkel felismerte az ez oldalról fokozatosan növekvő veszedelmet, személyesen le is szándékozott menni a kellő had élén a tengerpartra és bizonyára meg is tette volna azt már 1344-ben, ha magasabb és elég fontosaknak látszó külpolitikai szempontok, a litvánok ellen Európaszerte hirdetett, de a legcsufondárosabban végződött ugyanezen évi keresztes hadjárat vissza nem tartotta volna. A személyes megjelenés helyett Lendvai bánnak gyenge haddal történt kiküldése által kigondolt szurrogátum nem hogy használt volna, hanem még elbizakodottabbakká tette a király- és országellenes horvát–dalmát urakat, leginkább pedig a legfőbb diabolus rotae-t, a velencei köztársaságot.

[1] Lásd a VII. rész 75. oldalán.