A Károly király által inaugurált visegrádi paktum egyike volt ama legfontosabb külpolitikai megállapodásoknak, amelyek a XIV. századbeli Középeurópa strukturájának és politikai képének kialakulására legelsőrendű befolyást gyakoroltak.

Hogy ennek a fontos aktusnak irányítója, lelke, Magyarország királya volt, aki eme tényével legalább egy időre még a hatalmas német császár befolyását is háttérbe szorította, azt mi megelégedéssel és büszke önérzettel vehetjük tudomásul és szögezhetjük le tanulságos okulásul az utókor számára. Ez a nagyszerű politikai koncepció valóban megérdemelte volna, hogy annak gyakorlati kivitele, szilárd megalapozása és állandósítása a szükséges számú és kellő energiával vezetett katonai erők latbavetésével végrehajtandó nagyarányú és a végleges döntés előidézésére alkalmas hadműveletek és csaták által lehetőleg hosszú időre biztosíttassék is. Azonban sajnos, sem a sorompóba állított katonai erők, sem a hadműveletek tervezése és végrehajtása nemcsak, hogy nem voltak a kellő arányban és méltók a fenti nagyszabású politikai eszme nagyságához, hanem általában véve az egész hadjárat inscenirozása mindkét fél részéről oly lanyhának, közepesnek mondható, hogy annak révén döntő és következményeiben tartós eredményt elérni alig lehetett. A cseh királyt örökös pénzzavara, a többi uralkodókat pedig a nehéz anyagi helyzeten felül még egy bizonyos fokú közömbösség és nembánomság tartotta vissza attól, hogy tőlük telhető erőfeszítéssel az elérendő cél szolgálatába álljanak. Amint az különben koalíciós seregeknél rendszerint elő szokott fordulni, itt is az a látszata a dolognak, mintha mindkét oldalon mindegyik szövetséges inkább a másiktól várta volna, hogy a nehéz és terhes munka oroszlánrészét magára vállaja. Még legambiciózusabban János cseh király fogott hozzá vállalt feladata végrehajtásához. Ő jelenik meg legkorábban és aránylag a legtöbb erővel a küzdőtéren, csak az a kár, hogy számbeli és erkölcsi fölényét az osztrák hercegekkel szemben ő sem használja ki és neki is csak akkor jön meg az igazi bátorsága, amikor Albert és Ottó herceg önként kiürítik Ausztriának a Dunától északra fekvő egész területét.

Hogy a magyar csapatok késői beérkezésének mi volt az oka, arról a feljegyzések mit sem szólnak. De majdnem biztos, hogy azok ezúttal is arra vártak, hogy a legelők előbb kellőleg kizöldüljenek és megerősödjenek, mert nem akarták, hogy a lovak élelmezése és ellátása körül zavarok támadjanak.

A lengyel kontingensek még könyebben vették a dolgot, amennyiben ők a hadjárat első fázisában úgylátszik egyáltalában nem vettek részt, s így a háború ez időszakában az összműködés egyáltalában csütörtököt mondott, de nemcsak a lengyel–cseh––magyar keleti, hanem az osztrák–német nyugati csoportnál is. Utóbbinál az osztrák hercegek még megemberelik magukat és eléje mennek az országuk egy részét máris elfoglalt cseh seregnek, de miután szövetségesük, a hatalmas német császár Henrik alsó-bajor herceg maroknyi hada által hagyta magát leköttetni, ez a körülmény hamarosan a fagypont alá süllyeszti az osztrák hercegek vállalkozási kedvét is, olyannyira, hogy azok egyike szégyenszemre, fogvacogva, titkon, lopva hagyta el övéinek táborát. Ilyenformán nem csoda, hogy a hadjárat első része mindkét félre nézve úgyszólván teljes negativummal végződött, mert az, hogy Ausztriának legnagyobb része kardcsapás nélkül a magyarok és csehek kezére került, csak ideiglenes sikernek volt mondható és az elérendő végcél szemszögéből nézve még vajmi keveset jelentett.

A június 21-i marcheggi királytalálkozás arra lett volna hivatva, hogy a megrekedt hadműveletek vérkeringésébe új életerőt és nagyobb vállakozási kedvet csöpögtessen, de végeredményben ez is csak felette mérsékelt módon jutott kifejezésre. Hogy mi volt az oka annak, hogy a magyarok nem csatlakoztak János király támadó alapgondolattal megindult hadműveleteihez, azt nem tudhatjuk; lehet, hogy az erőkímélés szempontja játszotta ennél a legfőbb szerepet, de annak valóban nem volt semmi célja, hogy az ellenséges csapatoktól teljesen kiürített Ausztriában a rendelkezésre álló erők ily tekintélyes része tétlenségre kárhoztatva visszahagyassék oly időben, amidőn a sereg többi részének kemény tusára volt kilátása azon a helyen, ahol majd az ellenséges főerővel, az egyesült német–osztrák hadseregekkel, alighanem döntő csatára kerül majd a dolog, feltéve, hogy János cseh király tényleg törekedett is a döntésre, amit legalább is fel kell róla tételeznünk.

Az a gyorsaság, amellyel János király csapatait, mihelyt az ellenség szándékáról tudomást szerzett, a Thaya mellől a Duna regensburgi szakaszába vezette és ezáltal nemcsak, hogy keresztezte, hanem teljes mértékben halomra is döntötte a német császár tervét, valóban elismerésre méltó. Sajnos azonban, hogy ez az energikus offenziv szellem ép abban az időpontban szűnt meg teljesen, amikor arra leginkább lett volna szükség, vagyis amidőn végre a két ellenséges sereg csak az Isaar folyó által elválasztva, szemtől szembe került egymással. Ha János király ebben a fontos pillanatban, amelyben az összes körülmények reánézve határozottan felette kedvezően állottak, a támadó hadműveleteket erélyesen tovább folytatja és ugyanebben az időben az Enns tájékáról a magyarok is előretörtek volna a német–osztrák sereg hátába, alig férhet hozzá kétség, hogy egy ily energikus hadművelet hamarosan rátette volna a koronát a visegrádi paktum fejére. De háborúban a kedvező alkalmak hamar elröppenek s miután János király elmulasztotta az Isaar menti valóban kedvező helyzet kiaknázását, ezek után ő került fokozatosan mindig kedvezőtlenebb viszonyok közé.

A német császár már eredeti hadműveleti tervével szintén elárulta, hogy nem akar, vagy nem mer in medias res, vagyis az osztrák területen összpontosuló ellenséges seregek testébe belevágni, hanem ehelyett inkább kerülő utakon végrehajtandó hadműveletekkel, úgynevezett diversióval szándékozott ellenfeleire hatni, remélve, hogy ezáltal megosztja őket, ami részben sikerült is neki. Ehhez a hadművelethez, mely tisztán csak cseh terület ellen irányult volna, igen helyesen magához vonja a szövetséges osztrák hercegeket is, bár azok talán csak vérző szívvel feleltek meg a csatlakozásukat elrendelő parancsnak, miután ezáltal saját országuk teljesen fedetlenül maradt, prédául odadobva a már benne tanyázó és garázdálkodó ellenséges seregeknek.

Ha Lajos német császár lelkében eredetileg pislogott is valamelyes támadási szándék, az a cseheknek Cham–Regensburgon át váratlanul történt megjelenése folytán nyomban ép az ellenkezőbe, a teljes defenzivába csapott át. Hogy a csehek megjelenése mennyire váratlanul érhette őt, annak legjobb bizonyítéka, hogy Regensburgnál, a Dunának e kiválóan kedvező védelmi szakaszában, meg sem kísérelte az ellenállást, hanem hanyatthomlok rohant vissza seregével együtt az Isaar mögé. De itt se birta ki sokáig a vele farkasszemet néző cseh királynak a valóságnál sokkal veszedelmesebbnek tartott tekintetét és más, általa még szabadnak vélt irányban akarja az ominózus diversiót Csehország ellen végrehajtani. De ennek az újabb szándéknak a kivitele szinte botrányos lassúsággal mehetett végbe, ha János királynak alkalma nyilt, hogy seregét újból a cham–budweisi óriási kerülő úton Linz felé eltolva, oda jóval előbb érkezzék be, mint a passaui kényelmes országutat igénybevevő német–osztrák sereg. Sapienti sat; kivált, ha ehhez még hozzátesszük, hogy Linzig a jó úton a német–osztrák seregnek mindössze 140–150 kilométert kellett megtennie, míg a cseh sereg nagyrészt hegyes-völgyes útvonalának hossza legalább 380 kilométert tett ki. Nagy, kijózanítóan nagy lehetett tehát Lajos császár meglepetése, amikor Linz elé érve, annak közelében megint a vele Landaunál farkasszemet néző ellenséget fedezte fel, amelytől minden áron szabadulni akart, s így én úgy vélem, hogy az osztrák hercegekkel szemben támasztott követeléseket keresve keresett ürügynél egyébnek nem tekinthetjük. Ami ezután következett, hogy tudniillik a német császár a legkellemetlenebb helyzetben, amelyet szerencsétlen hadműveletei révén ő maga idézett elő, szövetségeseit egyszerűen faképnél hagyta, arra kár volna sok felesleges szót vesztegetni. A hatalmas német császárhoz semmikép sem illő, valóban csunya tettnek kell azt minősítenünk.

Egyébként az sem volt valami dícséretre méltó dolog, hogy a magyarok időnek előtte elhagyták Ausztriát, minek folytán a Linz elé érkező János királynak szintén elég kellemetlen kiábrándulásban volt része. Miután azonban a magyar sereg viselkedésének okait nem ismerjük, ez elhibázott cselekedet részletesebb taglalásába nem bocsátkozhatunk.

János királynak a zsidókkal szemben elkövetett barbár eljárása felettébb szomorú képet nyújt az akkori kornak a jog és az igazság törvényes kezelésére vonatkozó felfogásáról.

Károly király sehogy sem lehetett megelégedve az ő intenciójára felidézett hadjárat eredményével, mert az korántsem biztosította nagyratörő tervének belátható időn belüli megvalósulását, azért ő kézzel-lábbal tiltakozott is a tudta és beleegyezése nélkül létrejött ennsi békekötés ellen. Hogy országa számára legalább a veszett fejszének a nyelét megmentse, azért folytatta ő legalább még egy ideig saját szakállára a nyugati határszéleken a hadműveleteket és ez kétségkívül nagy előnyére vált mind magának, mind az országnak, úgy presztizs, mint előbbinek biztonsága szempontjából. Kár, hogy elég korai halála, hiszen mindössze ötvennégy éves volt, megfosztotta őt attól, hogy sok fáradozásának és küzködésének gyümölcsét még saját maga is élvezhesse, de jól esett neki, mint családjának és az egész országnak a tudat, hogy a Kárpátok kies medencéje, amelynek kormányzását ő a legnehezebb viszonyok között, pártokra szakadva, elszegényedve, anarchikus állapotban vette át, halálakor már békés, nyugodt, egységes és jólétben bővelkedő volt, és hogy az uralkodása kezdetén mindenki által lenézett és semmibe sem vett királyi hatalom immár ismét nagy és erős súllyal bíróvá vált, nemcsak az ország besejében, hanem a külföld szemében is. Ezért Károly királyt méltán az ország regenerátorának nevezhetjük.