Amidőn Károly király az ország kormányát átvette, a honvédelem ügye a lehető legrosszabbul állott. A várszerkezeten, illetve vármegyei beosztáson alapuló régi honvédelmi rendszer már régen, de kivált amióta II. Endre tömegesen elajándékozta a királyi birtokokat, mindjobban sülyedni kezdett és IV. Béla és az utolsó Árpádok minden törekvése, hogy ezt a rendszert a jogtalanul idegen kézre került királyi birtokok visszaszerzése révén újból talpraállítsák, hiábavalónak bizonyult. A régi honvédelmi rendszernek, mint tudjuk, három főtényezője volt: a királyi, a nemzeti és a zsoldos had. Eleinte a királyi birtokok elidegenítése folytán a királyi had gyengülése arányában a nemzeti had mindinkább erősbödött, aminek a királyi hatalom folytonos gyengülése volt a legfőbb hátránya, főleg, miután az ország és az államkincstár elszegényedése folytán nem voltak meg a kellő eszközök arra, hogy a királyi hadban mutatkozó hiány a mindenkori szükséghez képest kellőszámú zsoldos hadak felfogadása által pótoltassék. A királyi és nemzeti had közötti arányban mutatkozó eltolódásnak kellemetlen következményeit elsősorban a királyok érezték, miután azáltal, – nem tudván megfelelő had latbavetése által akaratuknak érvényt szerezni, – hatalmuk és cselekvési szabadságuk mindjobban összezsugorodott, de maga az ország ennek az eltolódásnak látszólag azért nem nagyon vallotta kárát, mert a megnövekedett nemzeti hadra támaszkodva, még mindig meg tudta védeni érdekeit úgy be-, mint kifelé. Ámde az Árpádok kihalása után az oligarchák módfelett történt elhatalmasodása folytán a nemzeti had túlnyomó része megszünt az egész nemzet és az egész ország támasza és védelmezője lenni és ehelyett particuláris céloknak és érdekeknek, maguknak az egyes oligarcháknak a szolgálatába állott, akik tisztán csak önző céljaikat szem előtt tartva, többé sem a király, sem az ország érdekével nem törődtek. Ilyen körülmények között az 1301-től 1310-ig terjedő időszakban nemcsak a királyok, hanem a pártokra szakadt ország hatalma is a lehető leggyengébb lábon állott.

Eleinte Károly király is a régi hagyományokon, a várszerkezeten alapuló honvédelmi rendszer feltámasztásával tett kísérleteket, micélból egyébként bizottságokat nevezett ki, melyek végigjárták a birtokosokat és igazoltatták velük, nem-e jogtalanul birják a tulajdonképpen a királyt, királynét, illetve az államot illető birtokokat, az azokon levő lakossággal együtt, mely esetben azokat vissza kellett adniok; az elszéledt, vagy az elhatalmasodott urak szolgálatába állott várjobbágyokat, vagyis várkatonákat ily módon visszatérítette eredeti hivatásukhoz, az azok soraiban mutatkozó hiányokat várszolgákból várjobbágyokká kinevezett elemek által újakkal pótolta.[1]

De csakhamar meggyőződvén ennek a feltámasztásnak lehetetlenségéről, új csapásra tért át és egészen új, a nyugati államokban divó és a hűbéri rendszeren alapuló módszer szerint igyekezett a királyi hatalmat és azzal együtt az országét is visszaállítani. Az első lépés ehhez a nagy munkához az elhatalmasodott kiskirályok hatalmának letörése és ahol kellett, e zsarnokok és a hozzájuk szító elemek kiírtása volt, azzal a törekvéssel kapcsolatban, hogy a karmaik között fogva tartott jobbágyokat és hadviselésre alkalmas egyéneket újból a király és a haza hűségére térítse át.

Az ezután következő lépés egy új, feltétlenül megbízható főnemesi karnak a megteremtése és a célnak megfelelő nevelése volt. Ebbe az új gárdába fokozatosan besorolódtak, e helyütt természetesen csak a legkiválóbbakat említve: a Drugethek, Szécsényiek, Debreczeniek, Ákosok, Szécsiek, Nagymartoniak, Osl-Ostffiak, Lipócziak, Báthoriak, Sztáraiak, Garaiak, Laczkfiak, Nekcseiek, Görgeiek, Thököliek, Amadék, Becseiek, Dancsok, Athinaiak, Lendvaiak, Zaiak, Kontok, Czudarok, Gerseiek, Nádasdiak, stb. stb., akik mindannyian részben politikai, részben katonai, sőt az akkori kor szokásainak megfelelően, rendszerint mindkét tekintetben a legkiválóbb szerepet játszották. De arra is volt gondja Károly királynak, hogy a főpapi méltóságokat, melyek a honvédelmi rendszernek szintén fontos tényezői voltak, kiválóan megbízható és hozzá ragaszkodó egyének töltsék be. Ilyenekül említhetjük: Csanádi esztergomi érseket, Koboli László zágrábi, Jakab csanádi, Meskó veszprémi, András váradi, Vid nyitrai, András erdélyi, László pécsi, Miklós egri, Bekefia Péter szerémi, Kálmán győri, Mihály váci és Péter bosnyák püspököket. Nagyobbára mind új nevek, bár van köztük néhány behódolt és véglegesen a király hűségére tért régibb főnemesi családtag is. Ezeket az új egyházi és világi embereket Károly király bőkezüen látta el birtokokkal és egyéb javakkal; így többek között minden királyi főtisztviselő bizonyos mennyiségü sót (salariumot) kapott a királyi kamarától, annak árulási jogával együtt, de ezzel szemben arra birta őket, hogy a kapott méltóságok, tisztségek és birtokok arányában és annak megfelelően saját költségükön ellátott és felszerelt kissebb-nagyobb létszámú csapatot állítsanak ki a király zászlaja alá. Ez még jobban kifejlesztette nálunk ama, más országokban kevésbé meghonosodott szokást, hogy maguk a főpapok is hadvezéri, az alsóbbrendű papság tagjai pedig harcos szerepet vállaljanak, ezáltal maguknak gyakran a harc mezején is hervadhatatlan babérokat és dícsőséget szerezvén. Ezeket a csapatokat az olasz banderia (németes alakban Banner vagy Banier a. m. zászló; a franciáknál bandiere, vagy banniere, az angoloknál banner, a svédeknél baner) szótól bandérium-nak, zászlóaljnak nevezték,[2] vezetőiket pedig a büszkén hangzó zászlós úr (Dominus banderiatus) névvel illették. A főtisztviselők által kiállított bandériumokat tiszti bandériumoknak nevezték, egy-egy bandérium rendesen négyszáz vitézből állott. Ezenkívül a főpapok és egyes magános urak is állítottak fel bandériumokat. A főpapok tized-jövedelmük arányában köteleztettek egy egész, vagy fél, vagy még kisebb bandériumrész kiállítására, a magános urak közül az lett zászlós úrrá, aki legalább egy nyolcad bandériumot vagyis 50 vitézt állított ki saját költségén. Ezek többek között ama kiváltságban részesültek, hogy csapataikat a vármegyei bandériumoktól, amelyekről alább szólunk, elkülönítve, saját címeres zászlóik alatt vezethették a táborba, s azonkívül tagjai lettek a királyi tanácsnak, amely kivált Lajos király idején, amidőn országgyűlések alig tartattak, kiválóan fontos szerepet játszottak az ország kormányzásában.

A címerek adományozásánál Károly s utóbb Lajos királyt azt vezérelte, hogy az előkelőbb családok tagjait, akik a közös származásnál és nemzetiségi köteléknél fogva amúgy is ragaszkodtak egymáshoz, még jobban egybefűzte a nekik jutalmul és kitüntetésül adományozott közös címer révén. Címereket a zászlók és pajzsok diszítésére ugyan már előbb is használtak, de ennek úgy látszik nem volt hivatalos alapja, hanem kiki saját tetszése szerint használt valami izlésének megfelelő címert és jelvényt.[3] Most azonban Károly király német, francia és olasz módra hivatalból rendszeresítette és szabályozta a címerviselést s ezáltal annak nagyobb jelentőséget és fényt kölcsönzött.

Emellett természetesen a főpapok, apátok, prépostok és egyéb egyházi személyek, valamint a bárók, ispánok, várnagyok, nemesek, egyéb birtokosok és egyáltalában az egész lakosság régi hadikötelezettsége is úgyszólván változatlanul megmaradt. Az általuk kiállítandó személyek száma tekintetében az ingatlan és a jövedelem nagysága volt mérvadó.

A kisbirtokú nemesektől Károly király megkivánta, hogy vagy személyesen katonáskodjanak, vagy pedig többen összeállva, küldjenek megfelelő számú fegyvereseket, rendszerint minden 20 jobbágy után egyet, a vármegye zászlója alá. Ezekből alakultak a vármegyei bandériumok a főispán vezetése alatt. Ezek képezték az úgynevezett nemzeti derékhadat, mely a vármegyék zászlói alatt vonult ki, de ezentúl is csupán védőháborúban, a táborba. A kiváltságos kerületek lakosságát, a székelyeket, szászokat, kúnokat, jászokat, megfelelő hadikötelezettség vállalása fejében újból megerősítette kiváltságaik élvezetében. Így többek között a jászokat ismét szabad királyi katonákká tevén, felhatalmazta őket, hogy hadnagyukat, bírájukat, maguk válasszák stb. stb. A városok lakosai ellenben a személyes katonáskodás helyett mind sűrűbben pénzzel váltották meg hadi kötelezettségüket. Az e címen befolyt összegeket zsoldos csapatok toborzására használták fel.

Ilyenformán a banderiális rendszer révén az utolsó Árpádházi királyok alatt és az ezt közvetlenül követő időben végkép meggyöngült hadi szervezet most hamarosan örvendetes lendületet nyert.

A hadsereg tagozása Károly király uralkodásának derekától kezdve nagyban véve a következő képet mutatta: 1. Királyi bandériumok. 2. A főpapok és egyházi személyek bandériumai. 3. A főurak bandériumai. 4. Vármegyei bandériumok. 5. A kiváltságos népek, jászok, kúnok, székelyek, szászok bandériumai. 6. A zsoldos csapatok. A hadsereg létszáma, amely fölött Károly király uralkodásának kezdetén rendelkezett, vajmi csekély lehetett és dacára annak, hogy hadseregének növelése és fejlesztése képezte egyik legkiválóbb gondját, hadserege még akkor is, amikor az oligarchákkal való leszámolást elhatározta, létszám tekintetében elég gyenge lábon állott, mert hiszen tudjuk, hogy a rozgonyi csatában ellenfelei nálánál számra nézve még akkor is erősebbek voltak, minek utána ő a jelentékeny szepesi erősítéseket magához vonta, s így az élet-halál harcot mindössze 6000–7000 emberrel kellett megkockáztatnia. Később fokozatosan javultak a viszonyok, úgy hogy 1322-ben Köcski Sándor már 6200 lovassal mehetett osztrák Frigyes támogatására; igaz, hogy ennek majdnem kétharmada kún volt. Ezzel szemben 1330-ban egyszerre két hadi színtéren is működnek magyar csapatok, mindenütt mintegy 8000–10000 emberrel, s így a mozgósított csapatok létszáma legalább 20.000-re rúghatott. Hogy Laczkfi István 1328-ban 80.000 lovassal vett volna részt a Habsburg-testvérek ellen, azt szándékos túlzásnál egyébnek nem vehetjük és talán közelebb járunk a valósághoz, ha ebből a számból az utolsó nullát elhagyjuk. Ezek alapján a magyar hadak létszámát Károly király uralkodásának vége felé mintegy 25.000-re tehetjük.

A többi középeurópai seregektől eltérőleg, amelyeknek kötelékében ebben az időben itt-ott már jelentékeny számú gyalogságot is találunk és dacára annak, hogy a rozgonyi csatában Károly király kényszerítő szükségből már szintén alkalmaz gyalogos osztagokat, a magyar sereget ezen egész időszak alatt még mindig par excellence lovas hadnak tekinthetjük. Ennek kötelékén belül a kúnok mindvégig megtartották eredeti könnyű lovas jellegüket és harcmodoruk is a régi maradt. A magyar csapatok eleinte szintén kizárólag könnyű lovasok módjára hadakoznak, de az 1336–1337. évi utolsó hadjáratban Lajos herceg már 600 sisakos, vagyis nehéz fegyverzetű lovas felett is rendelkezik. Hogy ezek is mind magyarok, avagy részben idegen zsoldosok voltak-e, arról nincsenek adataink. Annyi bizonyos, hogy most már nálunk is mindinkább tért hódított a nehéz fegyverzetű csapatokkal vivott lovagi harcmód, de azért a hadsereg szervezete és taktikája nagyjában a régi maradt. A nyugateurópai lovasság nehézkes hadakozási módja és szokásai, melyek Európa többi államaiban oly gyorsan tért hódítottak, nálunk sem most, sem később nem tudtak oly mély gyökeret verni és közkedveltségre szert tenni, hogy saját nemzeti hadakozási módunk ez által lényegében megváltozott és teljesen háttérbe szoríttatott volna. Nálunk a csapatok zöme továbbra is megmaradt könnyű fegyverzetű és felszerelésű lovasságnak. Ez támadását, rohamát, ellentétben a csak ügetésben előrefutó nehézkes, páncélos, sisakos lovassággal, még mindig a legsebesebb vágtában hajtotta végre. A kúnok a fősúlyt még mindig az íj-harcra fektették, míg a magyarok szálfegyverrel a kezükben vívták meg harcaikat s ha ezekben nehéz fegyverzetű lovassággal kerültek szembe, akkor minden esetre hátrányban voltak, amit csellel, ügyes taktikázással és manövrirozással kellett kiegyensúlyozniok.[4]

E korszak hadviselési módjának rövid jellemzésére, amire az események összefüggésének és az egymással szembenálló hadviselő felek tevékenységének jobb megértése és kellő méltatása céljából okvetlenül szükségünk van, a következőket jegyezzük meg:[5] Ennek az időszaknak a hadviselése általában igen egyszerű formákat mutat föl. A háború célja nagyobbára nem egyéb, mint az ellenséges ország egyes részeinek elpusztítása. Ez esetben inkább az úgynevezett portyázó hadviselést alkalmazták, mely a nagy döntő harcokat kerülte s inkább az ellenséges lakosságot sanyargatta. Említésre méltó összeütközések nagyobbára csak az útbaeső várak és erődített helyek körül keletkeztek, amelyek a kellő ostromszerek hijján gyakran igen hosszúra nyúltak.

Ha a hadviselő felek vitás kérdéseiket kivételesen ütközetek és csaták révén igyekeztek elérni, akkor a seregek rendszerint minden messzemenő hadászati kombináció mellőzésével gyorsan nekimentek egymásnak, hogy a háború, mely zsoldos seregek tartása révén igen sokba került, költségkimélés céljából minél előbb befejeztessék. Ezek a csaták rendszerint kegyetlenül véresek voltak és majdnem mindig az egyik fél teljes tönkretételével végződtek, ahogyan azt a rozgonyi és mühldorfi csatánál is láttuk.

Bár a hadakozó felek elvétve rajtaütést, cselvetést is alkalmaztak, azért rendszerint megvárták, amig mindketten szabályszerűen egymással párhuzamos csatarendbe állították seregeiket, amelyeknél még mindig három nagy csoportra – jobbszárny, balszárny és középre – való tagozódás volt a legkedveltebb forma. A csatarend hol egy, hol több harcvonalból alakult meg és ha gyalogság is részt vett a harcban, az nem külön harcvonalban, hanem a lovassággal keverten állott fel, amint az a mühldorfi csatát ábrázoló 20. számú mellékletből is kitűnik.

A lovagok fegyverzete és felszerelése a keresztes háborúk ideje óta lényegileg alig változott, ellenben a fegyverek anyag és alak tekintetében, kivált a védő fegyverek jóval tökéletesebbek lettek. Így a sisak most már nemcsak a fejet, hanem az arcot és a nyakat is védte. A lovagok már többféle páncélinget használtak; a gyűrűs páncél mellett már lemez-, korong- és sinpáncélt is használtak s azt részben dúsan ellátták sárgaréz dísszel. Később a páncélinget vaspántokból készült vért váltotta fel. A páncélra értékes, tarka, többnyire ujjnélküli köntöst öltöttek. A szársinek mindjobban vasnadrágokká változtak át. Most már rendszerint címerrel feldíszített, többnyire szívalaku kisebb tárcsapajzsot használtak.

Támadófegyverül a kopja (dárda, gerely), mely lassanként alabárddá változott át, lovasoknál a lándzsa, továbbá a két kézzel kezelt nehéz kard szolgált, melynek keresztalaku védővasa az eskütételnél a kereszt jelképéül is szolgált. A lándzsa a kéz megóvása céljából szúrólappal volt ellátva. Támadásnál a lovag előreszegzett gerelyét a tárcsapajzs kivágásába támasztotta. A lovasok sarkantyúja jó hosszú és erős volt.

A lovagokhoz hasonlóan többnyire a lovak is páncélozva voltak s a páncél fölött gyakran dúsan himzett takarót is alkalmaztak. Keskeny, magas nyergek, kengyelek és feszítő zablák egészítették ki a lófelszerelést. Csatalovak gyanánt nehéz fajtájú lovakat, többnyire méneket használtak, amelyekre csak közvetlenül a harc kezdete előtt szállottak fel. Addig könnyebb fajtájú, védőpáncél nélküli lovakon lovagoltak. A lovak vasalása most már mindenütt általánossá vált.

A fegyverzetet és egyéb harcfelszerelést, nehézsége miatt, csak harcközben viselték. Menetek alatt előbbit külön fegyverhordozók, utóbbit pedig zsákokban és lovakon szállították.

Eleségről rendszerint minden embernek magának kellett gondoskodnia s azt kocsikon vagy öszvéreken vitték magukkal. Ezért az akkori seregek vonata meglehetősen nagy volt. A lovak takarmányát harácsolás útján szerezték be, ami rendszer nélkül hajtatván végre, többnyire rablássá fajult el. Miután télen és kora tavasszal a takarmányszerzés nehézségekbe ütközött, a hadjáratokat rendszerint csak nyár kezdetén, illetőleg az aratási munkálatok elvégezhetése céljából, ősz elején indították meg.

A váraknak és egyéb erődítéseknek ebben a korszakban igen nagy fontosságot tulajdonítottak s különösen az országhatárok mentén a véghelyeken nagy gondot fordítottak a minél több számban építendő erősségek karbantartására. Az illető vidék sajátosságához és a használt építési anyaghoz képest hazánkban még mindig sár- vagy föld-, fa- és kővárakat építettek. Az ostromrendszerek tökéletesbítéséhez mérten a falakat most már jóval magasítani és szélesbíteni kellett, amit rendszerint a falak belső oldalán emelt boltozatos gyámoszlopok alkalmazása által értek el. Ez azzal az előnnyel is járt, hogy a lövő- és hajítógépek felállítása számára elég széles gátfok is keletkezett. E gátfokok védelmére ijlövésre és kődobásra berendezett várormokat alkalmaztak. A falak oldalozására a falsarkokon emelt kis tornyocskák, a függőleges pásztázás céljából pedig erkélyek (úgynevezett masikulik) szolgáltak. A falat nem ritkán köröskörül rendszerint fából épített erkéllyel látták el. Ily módon néha a falak körül egész csarnokok keletkeztek. Különös gondot fordítottak az erődített hely berjáratának védelmére. Itt néha egész különálló kapuvárak keletkeztek. A kapuk mindig felvonóhidakkal és csapórácsokkal voltak ellátva. Az említett külső kapuerődök és a belső főfal között rendszerint egy nagyobb, köröskörül védett teret, – úgynevezett szorítót (Zwinger) – találunk, egyrészt, hogy a főerődítménybe való bejutás még nehezebbé tétessék, másrészt, hogy a kirohanások alkalmával az azokban résztvevő csapatok részére védett gyülekezőhely álljon rendelkezésre. Az erődítések magvául a többi falak fölött lehetőleg uralkodó főtorony (donjon) szolgált. Ez volt az erődített hely védőrségének és esetleg a körülötte épült város odaszorult lakosságának utolsó menedékhelye.

A várostrom ügye nálunk, miután seregeink majdnem kizárólag lovasságból állottak, melyek nem nagyon szerettek hosszantartó ostrommunkálatokkal foglalkozni, nem nagyon haladt előre. A mi csapatjaink, ha valamelyik várost, vagy erődített helyet be akarták venni, úgy azt mindenekelőtt meglepni igyekeztek és csak ha ezúton nem értek célt, fogtak hozzá a rendszeresebb ostromhoz, bár azt nem szívesen tették s inkább kikerülték, vagy körülzárták az illető fontosabb helyet, remélve, hogy az hamarosan kiéheztetés révén is hatalmukba kerül.

Ama hadseregek közül, amelyekkel a magyarok ebben az időszakban szembekerültek, kivált a német, és részben a cseh seregek rendelkeztek tökéletesbített ostromszerek felett is. Előbbiek kivált az olaszországi hadi színtereken szereztek e tekintetben tapasztalatokat, mert tudvalevő, hogy az ostromgépek építésének művészete ebben a korban kivált Itáliában mutatott fel kiváló haladást. Náluk és az ő révükön másutt is a faltörés eszköze gyanánt a verőkos, vagy ostrombak és a falfúró szolgált. Ezeket az ostromgépeket védőtetők alatt vonszolták a megtámadandó fal alá. Lövőgépül az álló kézij (ballista) szolgált, amellyel körülbelül fél kilogramm súlyú kőgolyókat vagy nyilakat nyolcszáz méter távolságig eredménnyel röpíthettek. Sokkal nagyobb hatásúak voltak ezeknél a hajítógépek. Ezek oly készülékek voltak, amelyek segítségével nagy, gyakran hatalmas, maximálisan 1400 kg-ot nyomó köveket, izzó vasdarabokat, tüzes nyilakat, naftával telt hordókat, görögtüzet, stb. magas ív alatt hajíthattak. Ezek a hajítógépek elvileg abban külömböztek a régi görögök és rómaiak ballistáitól és katapultáitól, hogy náluk nem úgy, mint emezeknél a rugékonyság, amiért is azokat csavaró lövegeknek hívták, hanem megfelelő ellensúlyok szolgáltatták a mozgató erőt.

Hasonló gépeket használt természetesen az erődített hely védőrsége is, mely azonkívül ugyancsak köveknek, gerendáknak ledobása, forró víznek, olajnak, szuroknak stb. leöntése által védekezett az ostromlók betörése ellen. Aknák ellen a védő ellenaknákat alkalmazott.[6] Réseket földből gyorsan készült mellvédekkel igyekeztek elzárni. Utolsó mentsvárul, mint már fentebb említettük, a főtorony, a donjon szolgált, amelyből, sőt rendszerint az erődített hely egyéb részeiből is földalatti folyosók vezettek ki a szabadba, amelyeken át az őrség, ha a további ellenállás reménytelenné vált, legalább részben megmenekülhetett.

Ezek után térjünk visza Károly király ama intézkedéseihez, amelyeket ő a hadügy és a véderő magasabb fokra való emelése és további kifejlesztése érdekében tett. A harcias szellem fokozására Károly király nyugati mintára lovagi játékokat rendeztetett s azokon maga is tevékeny rést vett.[7] Ezeket a tornákat igen nagy nézőközönség előtt, amelyben nagyon sok volt a nő, tartották meg. Lefolyásukat Gabányi[8] tábornak következőleg írja le: „Voltak lovagi bajvívások, tornajátékok és perdöntő bajvívások. A lovagi bajvívások rendesen a tulajdonképpeni tornát megelőző napon folytak le. Egyes lovagok kihívták egymást és teljes fegyverzetben, de tompított dárdákkal egymás ellen lovagolva, ellenfelük pajzsán, „kopját törtek” és őt a nyeregből kidobni igyekeztek. Az eltört lándzsát azonnal mással helyettesítették, ezért abból nagy készletet vittek kocsikon a helyszínre, vagy a rendezők maguk tartották őket raktáron. Lovagjának az új lándzsát mindig az apród adta fel. Vívás alatt a sisak rostélya le volt eresztve; a lovag a sisakon és a pajzson a saját címerét viselte, melyről messziről felismerhető volt. A lovag címeres pajzsát a bajvívást megelőző napon közszemlére tartozott kitenni. A hibákat a versenybíró jegyezte. A győztes a legyőzött lovát és fegyverzetét elvette. A viadal elejét és befejezését kürtszóval hirdették. A király, vagy a főúr a győzteseknek pályadíjakat is tűzött ki, amiket a lovagi hagyományokhoz képest valamely hölgy kezéből vettek át. A lovagi bajvívást követő tornajáték tömeges küzdelem volt. A két csapat – egy-egy, vagy két-két parancsnok vezetése alatt – egymással szemben felállott és a heroldok hivó szavára egymásra tört. Ha a lándzsák (dárdák, gerelyek, kopják) kifogytak, akkor a tornát tompított kardokkal folytatták. Mindenki segíthetett bajtársának küzdelmében. A legyőzötteket az esésben a csatlósok fogták fel. Az eltört fegyverdarabokat a nézők emlékül magukhoz vették. A győztes csapat parancsnoka társai élén a bíró páholya elé lovagolt, ott felhúzta sisakja rostélyát, átvette a díjat valamely hölgy kezéből, mire a viadal befejezését harsonák jelezték. – A perdöntő bajvívás az istenítéletek neme volt, midőn ugyanis a perlekedő feleket egymással vivandó harcra utasították. A bajvivó fegyverek: a dárda, kard, bot, tőr, nyíl, bunkó, kelevéz, pajzs. Súlyos esetekben mindkét fél meztelenül, vagy az egyik fél vértezett ellenfelével szemben meztelenül védekezett. Főbenjáró esetekben az egyik félnek meg kellett halnia, különben a párviadalt harcképtelenségig, vagy „első vérig” folytatták. A perdöntő bajvivsához hasonlított a daliás párviadal, melyben a vitézek nem magánper eldöntésére, hanem a megsértett lovagi becsület vagy a harci dicsőség igazolására hívták ki egymást; ez tehát már a mostani idők párbajának őse. Érdekesebb viadalok: Károly Róbert páros harca Omode Máté nádorral, aztán Hunt-Pázmán Istvánnal; Mátyás király viadala Holubárral, majd a híres Szvehlával, akit később fegyelmezetlensége és hűtlensége miatt felakasztatott. Corvin János páros mérkőzése egy ismeretlennel, aki János csapásai alatt vérző homlokkal esett le a nyergéből. Magyar vitézeink külföldre is ellátogattak lovagi mérkőzésekre, és gyakran arattak diadalt. A „kopjatörések” a török hódítás idején, már a lovagkor megszűnése után még mindig napirenden voltak a magyar és a török vitézek között. A lovagok életét és a tornákat énekesek énekelték meg s így kifejlődött a lovagköltészet. Németországban az ilyen énekeseket „Minnesänger”-eknek nevezték. Nálunk a XI.–XIII. században regősök és igricek, a XIV.-ben kobzosok, aztán hegedősök énekelték a mondai, történeti és lovagi eseményeket.”

Nagyban emelte a lovagias szellemet az ugyancsak Károly király által 1314-ben alapított Szent György lovagrend (Societas (vagy Fraternitas) Militiae Sancti Georgii). Ennek 1326-ban írásba foglalt szabályai szerint[9] a tagok száma ötvenben volt megállapítva, akik a királyt állandóan, de különösen a harcjátékokhoz elkísérték és különös feladatuk az volt, hogy őt és trónját minden veszedelemtől megóvják és a netalán ellene szőtt összeesküvést fölfedezzék. Ezt tehát a későbbi korban nagyon sok udvarnál szokássá vált udvari gárdának egy neméül tekinthetjük.

Az Aranysarkantyús Vitézek Rendjét (Equites Aurati) is valószínűleg ő alapította. Ennek is hasonló volt a rendeltetése, mint az előbbinek. Azóta állandó szokássá vált, hogy a király koronázásakor néhány katonáját aranysarkantyús vitézzé avatta.[10]

Ha nem is közvetlenül, de közvetve nagyon elősegítette a hadügy és a haderő nagyarányú fejlesztését Károly király ügyes és okos pénzügyi politikája is. E téren első helyen említendő a pénz folytonos rosszabbodását előidéző kamarai nyereségnek (lucrum camerae) megszüntetése.Ehelyett Károly király egy új, rendes állami adót, az úgynevezett porta-, vagy kapuadót rendszeresítette, mely abból állott, hogy minden portára, mely alatt olyan kaput értettek, amelyen szénával megrakott szekerek befértek, egy félforintnyi, vagyis egy nyolcad márkányi adót vetett ki. Ez más szóval annyit jelentett, hogy minden jobbágynak egy fél fertót, azaz a gira huszonnegyed részét kellett adóban megfizetnie. Az ipar, kereskedelem és a bányászat fellendítése, a vámok célszerű szabályozása és egyéb üdvös rendelkezései által Károly király az országot csakhamar a jólét és gazdagság révébe vezette s ő volt az első királyaink közt, aki firenzei (Florentia, amelyből a forint, aranyforint elnevezés származott) mintára arany forintosokat (florenus) veretett, ami a külföld előtt is nagyban emelte az ország hitelét. Természetes, hogy a gyors és nagyarányú gazdasági fellendülés a véderő nagyszabású kiépítését és fejlesztését is lehetővé tette.

[1] Fejér, Cod. Dipl. VIII/1., 396.

[2] Dr. Erdélyi László, A magyar lovagkor társadalma és művelődése 1205–1526.: „A banerium vagy banderium szó zászlót jelent, másodsorban zászlóaljat.”

[3] Kún László egy 1274. évi okmánya szerint Csák Péter nádor oroszlánt viselt zászlóján. Fejér, Cod. Dipl. V/2., 175.: „Út leo fortissimus cuius et iuducua gessit in vexillo.”

[4] Lásd Csák Máté ügyes viselkedését a csehek ellen a 49. oldalon.

[5] Breit, Az egyetemes hadtörténelem vázlata, I. 116.

[6] Lásd erre nézve a magyarok ügyes viselkedését a csehek ellen a 49. oldalon, amidőn azok 1315-ben Holics várát ostromolták.

[7] Egy ily lovagi torna alkalmával Károly király Hunt-Pázmán Istvánnak három fogát ütötte ki, amiért a biharmegyei Pósa községet ajándékozta neki fájdalomdíj gyanánt. (Fejré, Cod. Dipl. VIII/2., 210.)

[8] Gabányi János, A magyar nemzet története, I. 69.

[9] A szöveget és magyar fordítását teljes egészében lásd Szilágyi–Pór A magyar nemzet története, milleniumi kiadás, III. 138. oldalán.

[10] A lovagrendek a középkori lovagi intézmény révén születtek és fokozatosan meglehetősen nagy jelentőségre tettek szert. Voltak és vannak egyházi és világi lovagrendek. Az első világit a „Liliomos Szűz Máriáról” elnevezve, 1408.-ban alapították Spanyolországban. A legnevezetesebb egyházi lovagrendek: a János-rend, a Templomosok vagy Templáriusok-rendje, a Német-lovagrend, stb.