A visegrádi kongresszusról visszatérve, János cseh király nyomban intézkedett minél nagyobb hadsereg felállítása iránt, amelynek egy részével fiának, Károly morva őrgrófnak, Tirolt és Karinthiát kellett biztosítania, a 2300 péncélos lovasból és 20.000 gyalogosból[1] álló főerővel pedig maga János király már 1336 február 24-én elindult Prágából, hogy addig is, míg a magyar csapatok a hadszintérre érkeznek, Ausztriának a Dunától északra fekvő részét feldúlja és elpusztítsa.

Közben a cseh király veje, Henrik alsó-bajorországi herceg, szintén összevonta haderejét, hogy bajor Lajos német császár seregét tőle telhetőleg foglalkoztassa és feltartóztassa.

Ezalatt Ottó osztrák herceg is megindult 2000 sisakosból és 20.000 gyalogosból álló seregével János cseh király ellen és azzal át is kelt a Dunán, de támadni a felek egyike sem mert, vagy nem akart, sőt amidőn Ottó arról értesült, hogy már a magyarok is beérkeztek és összeköttetésbe léptek János cseh királlyal, az osztrák herceget, aki nap-nap mellett hiába várta a német császár seregének beérkeztét, állítólag oly rettegés fogta el, hogy április 24.-ének éjjelén Albert bátyját és hadait cserben hagyva, a táborból titkon Bécsbe szökött. Amidőn ezt a magára maradt Albert megtudta, állítólag így kiáltott volna fel: „Ekkora gyalázat még nem esett meg rajtunk!” s aztán parancsot adott a seregnek a Duna jobb partjára való visszavezetésére.[2] Ezt látva a cseh sereg is megmozdult és rövid idő alatt mintegy 20 erődített helyet hatalmába ejtvén, sok előkelő foglyot is összeszedett. Közben János király május 24-én Prágába visszatérve, mindent elkövetett, hogy a hadjárat folytatásához szükséges pénzt előteremtse.[3]

A Tamás erdélyi vajda parancsnoksága alatt álló magyar had ezalatt a Dunától délre tört előre, miközben többek között Ollersdorf és Kreisebug (Kreuspeyk) erődített helyeket is hatalmába kerítette.

Ezzel azonban a hadjárat még nem volt befejezve s miután híre érkezett, hogy a német császár folytatja hadi készületeit és sereggyüjtési tevékenységét, Károly, János és Kázmér, a három szövetséges király, június 21-én újból találkát adott egymásnak Marcheggben, hogy a hadjárat további folytatásának módozatairól tanácskozzanak és abban állapodtak meg, hogy az újonnan toborzandó cseh sereg magyar és lengyel csapatokkal megerősítve, Ausztria megszállva hagyása mellett a német császár ellen vonul és a Henrik alsó-bajor herceg hadával való egyesülés után azt meg fogja támadni. Ehhez képest Károly király legidősebb fiának, Lajos hercegnek vezetése alatt 600 sisakost, vagyis a lovagok módjára felszerelt lovast és többezer íjászt küldött Marcheggre, míg Kázmér lengyel király 200 sisakost és 300 könnyű lovast irányított ugyanoda.

Újabb határozat értelmében a magyar hadak Ausztria megszállására visszahagyatván, János király csak a cseh és lengyel csapatokkal indult útnak Bajorországba.

Közben Lajos német császár a birodalmi sereget Regensburgba vezette és odarendelte magához Albert és Ottó hercegeket is csapatjaikkal együtt. Bajor Lajosnak terve most már az volt, hogy a Felső-Pfalzon át behatol Csehországba. Ámde János király valamikép tudomást szerzett ellenfeleinek eme szándékáról és a Thaya mentén felvonult seregét gyorsított menetekben Budweison és Chamon át Regensburg felé vezette előre, honnan Lajos császár a birodalmi sereggel az Isaar mögé, Landau tájékára tért ki. János király Straubingon át követte őt s aztán Henrik herceg csapataival egyesülve, augusztus 6-án az Isaar balpartján, ugyancsak Landauval szemben, erődített táborba szállt. Az említett folyó által elválasztott két sereg, melyek közül János királyé 4400, Lajosé pedig mintegy 6000 sisakost számlált, a bizonytalan számú gyalogságot mindkét részről nem is számítva, 12 napon át farkasszemet nézett egymással, anélkül, hogy bármelyikük a támadást meg merte volna kockáztatni. Végre augusztus 18-án Lajos császár megúnva a dicsőséget, seregét Passau-n át a Duna jobbpartján Linz alá vezette, hogy onnan Freistadton át törjön be Csehországba. De már a következő napon János király is felkerekedett Isaar-menti táborából, hogy Cham–Budweison át gyorsan előnyomulva, lehetőleg a német sereg előtt érje el Linz környékét, ahol annak partváltását megakadályozni szándékozott.

Mikorára a német sereg Linz felé való útjában osztrák területre lépett, már a magyar hadat, mely különben sem jutott túl az Enns folyón, nem találta magával szemben, miután az időközben elhagyta Ausztriát, visszatért Magyarországba. S mivel ezidőtájt Károly morva őrgrófnak Tirolban sem valami jól ment a dolga, János cseh király már úgyszólván kétségbeejtőnek látta a maga helyzetét, amidőn a szerencsés véletlen új fordulatot idézett elő. Linzbe érve ugyanis Lajos császár hadi költségeinek fedezése és biztosítása céljából négy osztrák erőssének és néhány dunamenti helységnek átengedését, illetve zálogbaadását követelte az osztrák hercegektől, amit azok kereken megtagadtak. Erre Lajos császár bosszúsan faképnél hagyta szövetségeseit és seregét Bajorországba vezette vissza.

A magukra maradt osztrák hercegek most ily körülmények között szívesen fogadták János király békeajánlatait, amelyek nyomán szeptember 4-én Freistadtban fegyverszünet, október 9-én pedig Ennsben béke köttetett. Ennek értelmében Tirol János király fiának, illetve feleségének és utóbbi nővérének jutott, Karinthia és Krajna azonban végleg Ausztriához csatoltatott.

Károly király az előzetes megkérdezése és hozzájárulása nélkül létrejött békét a maga részéről nem fogadta el, és továbbra is kint hagyta a dunántúli határszélek védelmére Lackfi István parancsnoksága alatt felállított hadakat, aki az osztrákok által megerősített Lajtha hegységet elfoglalván, itt az ország régi határait visszaállította, amelyeknek védelmére ugyancsak a Lajtha hegyen Szarvkő várát építette, Léka várát pedig kiragadta az áruló Németujváriak kezéből.

Végre János király ismételt unszolására Károly király 1336 december 13-tól 1337 június 8-ig terjedő fegyverszünetet kötött az osztrák hercegekkel, amelyet azonban nem béke, hanem újabb fegyvercsörrenés követett. A fegyverszünet lejártakor ugyanis Károly király ismét tekintélyes sereget vezetett az osztrákok és az áruló főurak ellen. Ennek az lett a következménye, hogy a hűtlenek, a Wallseek, a Németujváriak, a Babonegek, Porostyániak, stb. egymás után meghódoltak. Határszéli váraikat Károly király, hogy az osztrákokkal és steierekkel való szövetkezésüket lehetetlenné tegye, az ország számára lefoglalta s azok helyett nekik kárpótláskép az ország belsejében adott megfelelő új birtokokat.

Miután ilyenformán az ország nyugati határa mentén az ügyek nagyjából rendezve voltak, hagyta jóvá Károly király 1337 szeptember 11-én Pozsonyban kelt okiratával az ennsi békét.[4] De azért a határsértések és kártevések csak nem szűntek meg és évről-évre megismétlődtek, míg végre 1341 június 23-án Károly morva őrgróf, – akinek Margit leányát Károly király fia, Lajos herceg 1338 március 4-én eljegyezte, mely alkalommal Kázmér király tudtával és hozzájárulásával a lengyel trónöröklés kérdése is a nevezett herceg javára újból megerősítést nyert,[5] – közvetítőül lépett fel, hogy a magyarok és az osztrák hercegek közt fennálló ellentétek végleg elintéztessenek. E célból 1342 március 6-án egy vegyes bizottság ült össze, hogy a vitás kérdéseket végleg elintézze. Ez a bizottság részben az osztrákok javára döntött, s a magyar királyt főleg az 1337-ben történtekért kártérítésre is kötelezte, amit Károly király, csakhogy Albert herceggel, aki Ottó halála után egyedül vette át Ausztria kormányzását, újabb háborúba ne keveredjék, szó nélkül teljesített is.[6] Károly király a vegyes bizottságnak e határozatát már nem sokáig élte túl; a Zách merénylet és a havasalföldi izgalmas hadjárat óta folyton betegeskedő király 1342. július 16-án elköltözött az élők sorából.

[1] Palacky, Geschichte von Böhmen II/2., 24. szerint a sereg 2300 sisakost és 15.000 gyalogost számlált volna.

[2] Chron. Aulae reg. 490. – Anon. Leob. 944. – Chron. Zwetlense, Peznél I. 539. – Joan. Vitodurani, Chron. ap. Eccard, I. 1823.

[3] Hogy emellett az örökös pénzzavarban szenvedő király minő hallatlan erőszakosságokra vetemedett, az Palacky (Geschichte von Böhmen II/2., 225.) következő feljegyzéséből tűnik ki: „Kőnig Johann liess in der Judensynagoge nachgraben, und fand dort an Gold und Silber an 2000 Mark; darauf wurden, wie zur Strafe für die Verheimlichung, sämmtliche Juden im Königreiche verhaftet und gezwungen, sich mit grossem Gelde loszukaufen. Auch in der Domkirche wurde… nach Schätzen gegraben, aber keine gefunden; doch als der luxemburgische Edelmann, der diese Nachgrabungen leitete, noch am selben Tage zufällig um's Leben kam, konnte das Volk nicht umhin, darin die Strafe Gottes für solchen Frevel zu erblicken…”

[4] Fejér, Cod. Dipl. VIII/4., 175., 234., 236., 241. – Chronicon. Aulae Regiae 491. – Chronicon Zwetlense, Peznél I. 539. – Anon. Leob. Peznél 944. – Chron. Salisb. Peznél 441. – Diplom. Stir. I. 274.

[5] Fejér, Cod. Dipl. VIII/5., 295., IX/1., 47. – Ludewig, Reliquiae V. 487. – Dobner, Monum. IV. 301. – Katona Hist. Crit. IX. 143.

[6] Fejér, Cod. Dipl. VIII/4., 495.