A fenti fejezetben leírt események fényes bizonyságot tesznek Károly király diplomáciai ügyességéről és rutinjáról, amellyel még a nagy és hatalmas német birodalommal szemben is magához ragadta Európa keleti politikájának saját terveinek és céljainak megfelő irányítását. Tisztán Károly király kiváló egyéni tulajdonságainak tudható be, hogy az utóbbi évtizedekben a külföld szemében meglehetősen mélyre süllyedt Magyarország az európai koncertben immár megint hangadó kezdett lenni s hazánkat ennek megfelelően ismét „archi-regnum”-nak, fő- vagy nagyhatalomnak kezdték nevezni.[1]

Hogy Károly király gyors egymásutánban hol a Habsburgokkal, hol a csehekkel lépett szövetségre, annak az akkori meglehetősen labilis középeurópai politikai viszonyok adják meg a magyarázatát, de végre is a helyesebb útra terelődött a magyar külpolitika, amikor a két rossz között inkább a kissebbet választotta és a Magyarországgal szemben mindig ravasz és alattomos politikát folytató Ausztriát a faképnél hagyva, Károly király a cseheket és azok királyát tisztelte meg állandóbb jellegű szövetségével és barátságával.

Azt is nagyon jól tudta az igen ügyes diplomata Károly király, hogy a kalandos kedvtelései miatt nagyobbára Párizsban tartózkodó, örökös pénzzavarokkal küzdő és különben is pénzsóvár cseh királyt legkönnyebben anyagi előnyök kilátásba helyezésével lehet az eddigitől eltérő új csapásra átterelni; ezért tette hajlandóvá Kázmér lengyel királyt 20.000 márka ezüst fizetésére, mely kötelezettség pontos teljesítéséért nemcsak, hogy ő maga is szavatosságot vállalt, hanem ezt az összeget még a saját pénztárából fizetendő 500 márka arannyal, vagyis 40.000 aranyforinttal megtoldotta[2] s végül ráadásul még oly párjátritkító ajándékokkal is kedveskedett az új szövetségesnek, amelyek az akkori idők felfogása szerint valóban irígylendő kincs- és vagyonszámba mentek.

Habár az új középeurópai konstellációnak a jelzett módon a magyar–lengyel–cseh barátság alapján való nyélbeütésénél a főszempontot a lengyel korona annak idején való elnyerése játszhatta, azért bizonyára döntő fontosságú volt Károly király elhatározására a Habsburg-testvérek ravasz és alattomos viselkedése és soha meg nem szűnő fondorkodása is, ami nemcsak most, hanem már az évek hosszú sora óta legfőkép abban nyilvánult meg, hogy az ország kormánya és a magyar király ellen lázadó nyugatmagyarországi főurak mindig Ausztriára, illetve a Habsburgokra támaszkodva cselekedték azt.

Nagy oka volt továbbá Károly királynak, hogy az osztrák hercegekre haragudjék, mert azok a békeföltételeket soha sem tartották meg és ha Pozsonyt végre hosszas huza-vona után vissza is adták, egyéb, Magyarországot illető határszéli területek és várak, valamint a Muraköz visszaadásáról hallani sem akartak. Ez volt a hála, amiért őket és elődeiket a magyarok nemes önfeláldozással és őszinte igaz barátsággal oly sokszor kisegítették szorult helyzetükből és mindenféle nehéz bajaikból.

[1] Magyarország megnövekedett hatalmi állását, különösen pedig a visegrádi határozatok fontosságát Palacky (Geschichte von Böhmen II/2., 221.) is elismeri, mondván: „Die Verhandlungen dieses glänzenden Fürstentages müssen schon deshalb für wichtig angesehen werden, weil sie viele Staatenverhältnisse im Osten Europa's, und insbesondere auch die zwischen Böhmen und Polen, auf lange Zeit hinaus definitiv regelten.”

[2] Thuróczy, II. 96.