Károly király a nápolyi trónra vonatkozó terveinek megvalósítása céljából a Róbert királlyal történt előzetes megállapodás szerint 1333 július havában Endre fiával elindult Nápolyba, mert az eredeti tervtől eltérőleg immár Endrének és nem Lajosnak kellett Johannával házasságra lépnie. A megegyezés, illetve ünnepélyes eljegyzés 1333 szeptember 26-án meg is történt és Róbert király ez alkalommal Endrét Calabria hercegének kinevezvén, ezzel őt hivatalosan is trónörökösének jelölte meg.[1]

Ezt az ügyet ilyenformán kívánságának megfelelően elintézvén, 1334 elején Nápolyból történt visszaérkezése után[2] Károly király nyomban a másik kérdésnek, a lengyel ügyek lehetőleg kedvező elintézésének szentelte legtöbb idejét és akaraterejét.

1333 március 2-án meghalt Lokietek Ulászló , a darabokra szakadt Lengyelország új megalapítója. Utóda, fia, Kázmér, Károly királyunk sógora s a Zách-féle merénylet állítólagos előidézője, lett, ami utóbbi terveinek annyiban felelt meg a legjobban, mert Kázmérnak fiúgyermeke nem lévén, annál nagyobb volt a kilátás, hogy Károlynak majdan mégis sikerül a lengyel trónt egyik fia számára megnyerni. Ebben a kérdésben a legfontosabb szerepet János cseh király játszotta, aki tudvalevőleg magát lengyel királynak is tekintette és nevezte.[3] Károly király a lehető legügyesebben kihasználta a cseh királynak azt a szorult helyzetét, amelybe őt a mailbergi csatavesztés és Kázmér nagyarányú sziléziai sikerei sodorták.

Azonkívül még egy kedvező körülmény hajtotta Károly király malmára a vizet, János cseh király Luxemburgi VII. Henrik német császár legidősebb fia volt, aki II. Vencel (1278–1305) cseh királynak leányát, Erzsébetet vette nőül. Amidőn III. Vencel 1306. augusztus 4-én gyilkosság áldozata lett, Csehország fölött átmenetileg Habsburgi Rudolf és Karinthiai Henrik uralkodtak. Utóbbit VII. Henrik császár 1310-ben a csehek kérelmére trónvesztettnek nyilvánítván, helyette János fiát jelölte és választatta meg cseh királynak. Ez utóbbi, később kibékült volt ellenlábasával, Karinthiai Henrikkel és 1327-ben másodszülött fiával, Jánossal, nőül vétette annak rútsága miatt Maultaschnak nevezett Margit leányát, csak azért, hogy majdan Tirolt és Karinthiát a maga családjának megszerezze. Amidőn azonban Henrik herceg 1335 április 4-én meghalt, bajor Lajos német császár, nehogy a nagyratörő János cseh király hatalma, illetve hatalmaskodása, mely Németországra és Ausztriára máris kellemetlenné kezdett válni, még jobban megnövekedjék, Tirolt és Karinthiát nem az elhalt herceg leányainak, hanem az osztrák hercegeknek adományozta, Tirol északi, Bajorországgal határos részét magának tartván meg.[4] János cseh király, mint rendesen, most is, már harmadik éve Párisban tartózkodott s e hír hallatára betegségéből való felépülése után Prágába sietett, hogy fegyveres erővel visszaszerezze gyermekeinek, Jánosnak és nejének a német császár által az osztrák hercegeknek adományozott hercegségeket. Hogy ezt megtehesse és hátát kellőleg biztosítsa, meghagyta elsőszülött fiának, Károly morva őrgrófnak, hogy a vele hadban álló Kázmér lengyel királlyal legalább egy évre fegyverszünetet kössön, ami 1335 május 28-án Sandomirban tényleg meg is történt.[5] Ebben a fegyverszüneti szerződésben már Károly magyar király is benfoglaltatik mint a lengyel király szövetségese.

Ez az örökösödési ügy volt tehát a közvetlen oka, hogy János király eddigi szövetségesével, bajor Lajos római királlyal, illetve német császárral meghasonlott és így nem csoda, hogy nagy örömmel fogadta Károly király közeledését. Mindezek a körülmények természetesen lényegesen megkönnyítették utóbbinak ama Pál-fordulás szerű elhatározását, hogy eddigi szövetségesei, a Habsburgok és bajor Lajos ellen véd- és dacszövetséget létesít Magyarország, Csehország és Lengyelország között. Hosszas tárgyalások után végre János cseh király, belátván a magyar szövetségben rejlő óriási horderőt és hasznot, elfogadta az ajánlatot, amelynek részletes megbeszélésére 1335 augusztus közepe táján a magyar, cseh és lengyel királyok meghatalmazottai Trencsénben jöttek össze, ahol augusztus 24-én a szintén odaérkezett cseh királynak és fiának, Károly morva őrgrófnak jelenlétében megegyezés jött létre, mely szerint utóbbemlítettek megfelelő pénzbeli kárpótlás, (20.000 ezüst márka) ellenében lemondtak Lengyelországra és a lengyel királyi címre való minden jogukról, viszont Kázmér lengyel király lemondott az ő javukra Szilézia birtokáról.[6] Az ügy végleges elintézésére október 16-ra Károly király visegrádi udvarában kongresszus megtartását határozták el.

Október második felében és november elején tényleg meg is érkeztek a fejedelmi vendégek nagy és fényes kísérettel Visegrádra,[7] akiket Károly király egyházi és világi főurainak élén nagy ünnepélyességgel fogadott. Elsőnek Kázmér lengyel király, majd János cseh király, s néhány nap mulva ennek fia, Károly morva őrgróf, a későbbi IV. Károly német császár érkezett meg. Kivülök még Rudolf szász, Boleszláv sziléziai és liegnitzi, Vladiszláv lansitzi hercegek, Vitigo meisseni, János olmützi püspökök, továbbá Kulmi Henrik, Spannenberg Marquard és Brunnestein Konrád a német lovagrend meghatalmazottai és még számos egyházi és világi főúr jelent meg a nevezetes gyűlésen. Hogy mily fényt és pompát fejtett ki ez alkalommal a magyar udvar, arról fogalmat nyújt, illetve következtetést enged az egykorú Thuróczy ama feljegyzése, hogy a cseh és lengyel királyok kísérete számára naponta 4000 kenyeret és 180 hordó bort kellett kiosztani.[8]

A Károly király által nagy ügyességgel vezetett értekezleten mindenekelőtt megerősítették és helybenhagyták a cseh és lengyel király közt létrejött trencséni megegyezést, s aztán János cseh király Kázmér lengyel király, Károly morva őrgróf, Henrik Alsó-Bajorország hercege, Károly magyar király és fia, Lajos herceg megkötötték a szövetséget Lajos német császár és szövetségesei, az osztrák hercegek ellen. Végül, bár nem a legsimábban és nem valami könnyen, nyélbe ütötték a megegyzést Lengyelország és a német lovagrend között is. A nehézséget az okozta, hogy Kázmér eleinte sehogy sem akart Pommerániáról lemondani, de aztán mégis engedett a nagy kapacitálásnak. Pommeránián kívül a német lovagrend még a kulmi és thorni kerületeket is kapta, míg Kujavia és Dobrzýn a lengyel királynak jutott.[9]

Ezzel november vége felé az ünnepségek, amelyek folyamán a magyar udvar és a magyar főurak a vendégeket elbűvölő, bámulatraméltó fényt és pompát fejtettek ki, véget értek és a vendégek lassan oszladozni kezdtek. Távozó vendégeit Károly király valódi magyar fejedelmi bőkezűséggel ajándékozta meg.[10]

Bajor Lajos német császár és az osztrák hercegek nagyon zokon vették az ellenük irányuló magyar–cseh–lengyel szövetség létrejöttét és hogy annak értelmi szerzőjét, Károly királyt bosszantsák, a német császár több nyugatmagyarországi birtokot minden jog és alap nélkül birodalmi hűbérnek kinyilatkoztatván, teljes hatalmat adott Albert és Ottó osztrák hercegeknek, hogy azok felett intézkedjenek.[11]

Ezekből kifolyólag a Németujváriakat, akik egyúttal Ausztriában is birtokosak voltak, a velük való szövetkezésre bírták és úgy személyüket, mint magyarországi birtokaikat birodalmi hűbér gyanánt pártfogásuk alá vették. Hiteles okmányok is maradtak fenn arról, hogy többek között Orsini-Blagaji István volt szlavóniai bán fiai és Baboneg János unokaöccsei: György, Dénes és Pál, nemkülönben a Henrikfiak leszármazói, Németujvári Kakas Miklós özvegye és fiai: János, László és Henrik, épígy Péterfia Henrik, a Szekcsőiek őse és ennek unokaöccsei, János fiai: Miklós. Péter és Henrik, a későbbi Tamásfiak s végre Ivánfia Porostyáni (Pernsteini) János hűséget esküdtek az osztrák hercegeknek, Albertnek és Ottónak és igérték, hogy tőlük telhetőleg szolgálni fogják őket és az ő engedelmük nélkül nem kötnek békét Károly magyar királlyal.

Ha más nem, már ez is elegendő ok volt arra, hogy Magyarország minél előbb fegyveres erővel lépjen fel Ausztria, illetve a Habsburg-hercegek ellen.

A Károly magyar és Kázmér lengyel királyok között ezúttal még jobban megszilárdult barátság néhány év mulva végre megtermé azt a gyümölcsöt, amelyre Károly király már régóta vágyódott. Kázmér király ugyanis 1339 július havában Visegrádra jövén, itt közöttük a következő trónörökösödési szerződés jött létre: Ha Kázmérnak fiúörököse nem lenne, akkor Károly egyik gyermeke örökli a lengyel trónt. Ezzel szemben viszont Károly király megigérte, hogy a Lengyelországtól elszakított részeket, nevezetesen Pommerániát visszaszerzi és egyben kötelezi magát, hogy a jövőben is mindig Lengyelország védelmére kel és annak jogait és szabadságát tiszteletben tartja. E kötelezettség vállalása volt egyik főfeltétele annak, hogy a krakkói nemzetgyűlés már előzetesen, 1339 május 7-én Károly király fiát, Lajos herceget és fiutódait Kázmér lengyel király utódjává kiáltotta.[12]

[1] Thuróczy, II. 97. – Lucius, De reb. Dalm. IV. 15. – Giovanni Villani, Cronica di Firenze, X. 224.

[2] Thuróczy, II. 97. – Fejér, Cod. Dipl. VIII/4., 58. – Lucius, De reb. Dalm. IV. c. 15. – Giovanni Villani, Cronica di Firenze XII. 50.

[3] Lásd a 91. oldalon.

[4] Böhmer, Regesten, 104., 253. – Scriptores Bohem. Caroli IV. in Commentar de vita sua, Frehernél, 95.

[5] Ludewig, Reliquiae MS. V. 96.

[6] Ludewig, Reliquiae MS. V. 585., 600.

[7] Árpádházi első királyaink rendesen az esztergomi várban levő királyi palotában székeltek, később Uj-Budán is épült egy királyi palota, mely időtől kezdve királyaink hol itt, hol ott tartózkodtak. III. Endre végkép átköltözködött a budai palotába, amikor az esztergomit az érseknek adományozta. Károly Róbert nem nagyon kedvelte a budaiakat, mert sohasem tudta nekik megbocsátani működésének első idejében vele szemben tanusított ellenszenves magatartásukat, s így ő Temesvárra tette át székhelyét, ahol várat és királyi palotát is építtetett. De ez fekvésénél fogva nagyon megnehezítette a nyugati és északi fejedelmekkel való érintkezést, miért is nemsokára, harmadik házasságának 1320-ban történt megkötése után Visegrádon, a várhegy tövében fényes 350 termes palotát építtetett, ami számos főurat szintén arra bírt, hogy annak szomszédságában maguknak is szebbnél szebb palotákat építsenek. (Horváth Mihály, Magyarország története II. 54. – Fessler–Klein, II. 47.)

[8] Thuróczy, II. 97.: „Omni enim die, ad prandium Regis Bohemorum, ex magnificentia Regis Hungariae, expendebatur duo mille et quingenti panes, et de cibis regalibus, cipiose, pabulum etiam equis eius, per singulos dies, viginti quinque garletae. Ad prandium vero Regis Polonorum, mille et quingenti panes, de cibariis etiam abundanter. De vino autem, expensae sunt centum et octoginta tunnellae.”

[9] Thuróczy, II. 97. – Fejér, Cod. Dipl. VIII/IV., 62., 70., 73. – Dlugoss, Hist. Pol. IX. 1031. – Dubravius, Hist. Bohemiae XXI. 175. – Epitom, Rer. Bohem., III. c. 18., 338. oldal. – Dogiel,Codex diplomaticus Regni Poloniae, IV. 54.

[10] János király egy 200 márkát érő mosdó medencét és kancsót, ötven arannyal befuttatott és drága gyöngyökkel kirakott billikomot, – két tegezt és ugyanennyi kardövet, – egy csodálatos szépségű sakktáblát, melynek négyzetei aranyba foglalt jáspisokkal és smaragdokkal voltak kirakva, az alakok pedig, vagyis a szegleteken álló várak, gyalogosok, páncélos lovagok és királyok, természethűen aranyból voltak készítve és drágakövekkel ékítve, – két nagybecsű nyerget, – egy 200 márkára becsült csákányt, – egy remekművű gyöngykagylót, – két drágaköves poharat, amelyek mindegyike 200–200 aranyforintot nyomott., – ötvenkét teljes öltönyt, stb. kapott. Károly morva őrgrófnak ugyanekkor drágán felnyergelt és felszerszámozott lovakat, kardövet és tarsolyt adott Károly király emlékül. (Thuróczy, II. 97.)

[11] Fejér, Cod. Dipl. VIII/4., 189. – Pray, Annal. II. 38.

[12] Thuróczy, II. 98. – Dlugoss, Hist. Poloniae IX. 1055. – Fejér, Cod. Dipl. IX/2., 201. – Budai Krónika 254.