Már fentebb említettük, hogy ugyanakkor, amidőn Károly király seregének egy részét Havasalföldre vezette, annak egy másik 8–10.000 emberből álló részét Drugeth Vilmos, Szepes, Győr és Zaránd vármegyék ispánjának parancsnoksága alatt apósának, Lokietek Ulászló lengyel királynak bocsátotta rendelkezésre,[1] mely Vilmos osztrák herceg parancsnoksága alatt osztrák csapatokkal egyesülve volt hivatva a lengyel ügyet szolgálni.

Lokietek Ulászlónak ugyanis rengeteg baja támadt és úgyszólván folytonos háborúskodásban állt a tőle északra és nyugatra elterülő országokkal és e hadjáratok folyamán legfőbb támasza mindig veje, Károly magyar király volt. Ő segítette őt, mint tudjuk 1324-ben a litvánok, 1326-ban a német lovagrend, 1327-ben pedig János cseh király ellen és most 1330-ban megint csak a magyar király volt az, akinek támogatását Lokietek Ulászló igénybe vette. Ezúttal a lengyeleknek újból a német lovagrenddel gyűlt meg a bajuk, mely az alsó Visztula mindkét partján fekvő területet az akkor még pogány poroszoktól elfoglalván, kellemetlen és veszélyes szomszédjává vált Lengyelországnak is.

Az említett két szomszéd között 1330-ban kitört háború azonban Károly magyar és János cseh király közbenjárására hamarosan véget ért.[2]

A Lengyelországból Halicson át visszatérő magyar had parancsnoka arra a hírre, hogy Erdély északi szélein át egy jókora tatár csapat nyomult be rablás és fosztogatás céljából, nyomban arrafelé vette irányát, s a tatárokon rajtaütvén, azokat nagy vereséggel űzte ki az országból.[3]

[1] Lásd a 95. oldalon.

[2] Dlugoss, Hist. Poloniae IX. 1002.

[3] Fejér, Cod. Dipl. VIII/3., 537. – Anonímus Gerdanus, Engelnél.