Lehet, hogy e szomorú és egyes jeleneteiben valóban borzalmas hadjáratot Thuróczy kissé túlozva és túlságosan kiszínezve adja elő, mert Károly király egyik levelében ekképpen emlékszik meg a havasalföldi hadjáratról: „Midőn az Úr 1330. esztendejében havaselvi tartományunk látogatására hadaink egy részével elindultunk s azt békességesen megjártuk, az onnan való visszajövetelünk alkalmával Bazarába havaselvi vajdánk felségáruló gonosz szándékkal ravaszul békés szándékot szimulálva, erdős, barangos vidéken titkos leshelyeiből ellenséges módon megtámadta seregünk egy részét.”

Szalay László[1] azt írja, hogy „Károly király… seregével a hegyek közé nyomult, honnan az eleség hiánya őt rövid idő mulva anélkül, hogy Bazaráddal találkozott volna, visszavonulásra kényszerítette. S midőn a havasok keskeny nyilásai közül november első felében seregével kisiet vala, a meredek bérceken jelentkezett oláhok nyíl- és kőzápor által szörnyű vérontást okoztak a magyarok soraiban stb. stb.”

Az biztos, hogy Argyasig eljutott a királyi sereg, mert ide érkezett be Bakó, Tatamér későbbi prépostnak és királyi alkancellárnak testvére és Tamás erdélyi vajda csatlósa néhány emberével, amin a király és környezete nagyon csodálkozott. A katasztrófa tehát vagy az Argyas (Argesu), vagy valamelyik mellékfolyójának felső szűk és sziklás hegyszorosában történhetett, mert ezek végződnek mind zsákszerűen észak felé, a Fogarasi havasok irányában.

A magyar hadvezetőséget minden esetre joggal illetheti szemrehányás, hogy a kellő elővigyázat és gondosságot mellőzte, mert csak így kerülhetett váratlanul és meglepőleg a minden oldalról oláhok által körülállt csapdába.

Az oláhok itteni furfangos, alattomos, ravasz viselkedése, hitszegése és embertelen vad kegyetlenkedése az idők folyamán még gyakran megismétlődött s így bátran állíthatjuk, hogy ezek a tulajdonságok jellegzetes alapvonásai ennek a népfajnak.

Szép és felemelő az a ragaszkodás, hűség és önfeláldozás, melyet a magyar vitézek egész sora tanusított a király megmentése érdekében. Látszik, hogy most már a nemzet nagyon is megszerette volt Károly királyt, akitől eleinte annyira idegenkedett.

Hogy a lecke, amelyben ezúttal Károly király és serege részesült, kemény, megszégyenítő, de amellett elrettentő is lehetett, már abból is kitűnik, hogy Károly király egész további uralkodása alatt nem tartotta tanácsosnak, hogy 1330-ban szenvedett megaláztatását egy újabb havasalföldi hadjárattal megbosszúlja és jóvátegye.

[1] Szalay László, Magyarország története II. 166.