A Havasalföldön[1] mindjobban elszaporodó oláhok, miután a IV. László idején megfékezésükre kiküldött magyar sereg alaposan elverte őket, mely alkalommal mint tudjuk, Lythen nevű vajdájuk életét is vesztette,[2] jó hosszú ideig csendesen viselkedtek és rendesen megfizették évi adójukat is. 1324-ben azonban újból mozgolódni kezdtek. A mondott évben a magyar király által a Negrovod Radul halála után 1314-ben kinevezett havasalföldi vajda, Thokomér fia Bassaraba, vagy Bazarába[3] Ivánkó (Mihály) önhatalmúlag kiterjesztette hatalmi körét az Olton túl fekvő Szörényi bánságra is, ahol az oláhok időközben szintén nagyon elszaporodtak, és magát Szörény várát is hatalmába kerítette.

Károly király előbb Bogárfia Márton szilágymegyei ispánt bizta meg, igyekezzék Bazarábát meghódolásra és a Szörényi bánság elhagyására bírni, de ez évekig tartó hosszas tárgyalások dacára eredményre nem vezetett.

Ily körülmények között, Szécsényi Tamás erdélyi vajda és Szécsi Dénes volt szörényi bán, újabban pedig királyi étekfogó mester, azt tanácsolták a királynak, támadja meg haddal és így kényszerítse Bazarábát a Szörényi bánság elhagyására, mert különben az az országra nézve elveszettnek tekintendő. Ehhez képest Károly király 1330-ban, az aratás utáni időre országos felülést rendelt s míg egyes seregrészeket az ország egyéb határainak védelmére visszahagyott, egy részét pedig Lokietek Ulászlónak küldte el, hogy azt a német lovagrend ellen viselt háborújában segítse,[4] ő maga tekintélyes haddal, amelynek fővezérségét Laczkfi István főlovászmesterre bízta, az említett év szeptember havában, tehát alig néhány hónappal Zách Felicián merénylete után, elindult Temesvárról a Szörényi bánságba és Szörény várát megvevén, annak bánjául ismét Szécsi Dénest tette meg. Eddig a dolog elég simán ment, mert Bazarába a királyi sereg jövetelének hirére a szörényi járhatatlan hegységbe húzódott vissza. Ezt, valamint a további eseményeket Thuróczy[5] elég részletesen nagyjában következőleg adja elő: A szörényi vár elfoglalása után Bazarád követeket küldött Károly királyhoz a következő üzenettel: „Miután te, uram királyom, sereged gyűjtésével fáradoztál, én ezen fáradozásodat hétezer ezüst márkával fogom kárpótolni. Az általad elfoglalt Szörény várát a hozzátartozó résszel együtt, bírjad továbbra is békésen; ép így pontosan meg fogom fizetni az évi adót, amellyel koronádnak tartozom. Ezenfelül fiaim egyikét átadom neked, éljen udvarodban saját költségemen és hadd szolgáljon neked. Ily módon helyre akarom állítani veled a békét; te is térj vissza békességben és ne tedd ki népedet újabb bajnak, mert ha tovább találtok jönni,[6] nem kerülitek ki a veszedelmet.”

Az utóbbi fenyegető hangot nagyon rossz néven vette Károly király, aki kevélyen azt felelte a követségnek: „Mondjátok meg Bazarádnak, hogy ő az én juhaim pásztora, akit én szakállánál fogva fogok előrántani rejtekéből.”

Ekkor egy Dnacs nevű főúr, Zólyom és Liptó ispánja, azt mondá a királynak: „Uram, nagy alázattal és tisztességgtudással szólt hozzád ez a Bazarád, ezért méltóztassál őt válaszodban királyi kegyelmedről és szeretetedről biztosítani. Károly király azonban megismételte előbbi kevély és fenyegető üzenetét és nyomban kiadta a parancsot a Motru folyó felé való további előnyomulásra. Ez eleinte elég simán ment, mert az oláh hadak mindenütt kitértek az összeütközés elől, de a kietlen vidéken a seregnek nemsokára nagyon sokat kellett szenvednie a hidegtől és éhségtől. November havában Argyas alá érve, itt a magyar sereg Bazarába egy támadásra indult kisebb hadát megverte, miközben sok oláh halálát lelte, hatan pedig fogságba estek. Most aztán Károly király ajánlott békét Bazarábának, aki ezt az általa eredetileg tett ajánlat alapján színlelt alázatossággal el is fogadta, sőr arra is vállalkozott, hogy a királyt seregével a melléje adott kalauzok segítségével a legrövidebb úton visszavezetteti Erdélybe. Ámde az áruló vajda a magyarokat nem Erdélybe, hanem egy szűk hegyszorosba, amelynek fekvése a krónikákban közelebbről megjelölve nincs és most már semmikép meg nem állapítható, vezettette, amelynek kijárata el volt torlaszolva. Itt november 9-én Bazarába a királyi sereget hátba támadtatta, míg a hegyszorost kísérő meredek sziklafalak tetején az oláhok nagy sokasága jelent meg, akik a kelepcébe került magyarokat a kövek és nyilak özönével árasztoták el. Erre a magyarok közt írtózatos zavar és rémület támadt. Se támadásra, se védekezésre, se futásra alkalom nem lévén, mint a varsába került halak, úgy pusztultak halomra válogatás nélkül a jeles vitézek, a nemesség virága, ifjak és öregek, gazdagok és szegények egyaránt. A dicstelen halállal kimult magyar vitézek közt említtetnek: Osl Imrefia Lőrinc, a Kanizsai család alapítója, Aba Lőrinczfia Tamás, Pető csicsói várnagy, Csepeli Istvánfia János, Endre székesfehérvári prépost, királyi alkancellár, s vele odaveszett a király pecsétje is; ott maradtak Mihály pozsegai és Miklós erdélyi prépostok, András sárosi plébános, Péter domonkos barát és még sok más egyházi és világi főúr, akiknek a vad oláhok faszögeket vertek agyukba s így pusztították el őket. Nagyon sok volt a fogságba jutottak száma. Nagybányai Simonfia zarándi főispán karbénulással került fogságba, Bakó, Tatamérnak, a későbbi fehérvári prépostnak testvére egyik szeme árán szabadult meg. A fővezér Laczkfi István még elég jól járt, mert csak értékes lovát vesztette el. Maga Károly király csak Szécsi Dezsőnek, Szécsi Dénes szörényi bán fiának nemes önfeláldozása révén szabadult meg, aki látván, hogy az oláhok a király csoportját támadják a leghevesebben, ruháját, fegyverzetét felcserélte a királlyal s míg az oláhok őt halálra keresték és agyon is verték, addig Károly király, akit az öreg Dancs és fia László, Laczkfi István. Csór Tamás, Szántai Kolos, Berendfia Márton és még többen a jeles vitézek közül élő fal gyanánt körülállottak, hogy a jégesőként hulló nyilak, kövek és csapások özönét saját testükkel felfogják, végre szerencsésen megmenekült. Négy álló napig, november 9–12-ig, péntektől hétfőig volt a magyar sereg ebben a rettenetes helyzetben, étlen, szomjan, álmatlanul, a küzdelemtől ellankadva, elejétől végig halálos félelem között, míg végre a sereg maradványainak nagy nehezen sikerült maguknak a szabadulásra utat törniök. Ekkor a királyt újabb veszedelem fenyegette; a fáradtságtól elcsigázott lova makacskodni kezdett és nem bírt, vagy nem akart tovább menni. Erre Csór Tamás, a maga lovát ajánlotta fel neki, de a lócsere alkalmával a már szintén végkép kimerült Károly király ismételten lehanyatlott lováról és Szántai Kolos csak nagy fáradsággal tudta őt ismét nyergébe visszahelyezni.

A megmenekült seregmaradvány csak még további hosszas fáradalmak és nélkülözések árán jutott el, december közepe táján Magyarországba. Károly királyt, aki csak egy rövid ideig maradt Temesvárott s aztán Visegrádra tette át székhelyét, a szörnyű csapás iszonyúan leverte és csakhamar őrá is ráragadt az udvar és a papság ama babonás hite, hogy mindez Isten büntetése volt, amiért a Zách családon oly irgalmatlan és kegyetlen bosszút vett. Ez időtől kezdve különben Károlyt heves csúzos kéz- és lábfájdalmak is gyötörték, amelyek haláláig többé meg sem szűntek.

Bazarába ez időtől kezdve Lajos király trónralépéséig függetlenül kormányozta tartományát, a Havasalföldet, de a Szörényi bánság úgy látszik mégis megmaradt Magyarország fenhatósága alatt.[7] „Oláhországnak – mondja Pór[8] – ez volt születésenapja. Ekkor ébredt fel fiaiban az öntudat; ez időtől keltezheti államiságát; a kóborló pásztorokból nemzet alakult.”

[1] Magyarul váltakozva Havasalföldnek, illetve Havaselve-nek is nevezték. A latin okmányokban Transalpina, Ungro-Blachia, illetve Ungro-Vlachia néven szerepel, maguk az oláhok pedig Czara Rumunyaszka (Oláhország)-nak nevezték.

[2] Lásd a VI. rész 87. oldalán.

[3] Thuróczy következetesen Bazarad-nak nevezi.

[4] Dlugoss, Hist. Poloniae IX. 1000–1002.

[5] Thuróczy krónikája c. 47.

[6] Vagyis, ha a magyar sereg a Szörényi bánságból a Havasalföldre folytatná előnyomulását.

[7] Thuróczy krónikája c. 96., 97. – Budai Krónika – Fejér, Cod. Dipl. VIII/3., 623., 679. – Dlugoss, Hist. Poloniae IX. 1005.

[8] Szilágyi–Pór A magyar nemzet története, milleniumi kiadás, III. 105.