Habár csak magyar segítőhad segítségével vívott csatáról van szó, mégis jónak láttam, hogy kissé behatóbban foglalkozzam a mühldorfi csatával, melyet a bajor és a német történészek felváltva ampfingi csata elnevezés alatt is említenek. Tettem ezt azért, mert eltekintve attól, hogy ez a csata sok tekintetben igen érdekes és tanulságos, emellett bennünket már az abban résztvett magyar–kún hadaknak különleges és nem éppen szerencsésnek mondható felhasználásánál és alkalmazásánál fogva is közelebbről érdekel.

Létszám tekintetében a Szép Frigyes rendelkezésére bocsátott magyar segítőhad messze felülmúlta annak egyéb seregrészeit, mert míg az utóbbiak összlétszáma a fent közölt egykorú források adatai szerint átlag 1500–1800 körül mozgott, addig nemcsak a magyar, de az idegen krónikák is megegyeznek abban, hogy Köcski Sándor 6200, de legkevesebb 4000 lovassal állott Frigyes rendelkezésére. Lehet, sőt majdnem biztos, hogy az akkori kor felfogása szerint a magyar könnyű lovasságot kisebb értékű harctényezőnek tekintették, mint a tetőtől-talpig vasba öltözött nehéz lovasságot, sőt talán még gyalogságukat is többre becsülték, miután az is tetőtől-talpig vasban állott ki a küzdőtérre.

Ez lehetett egyik oka, hogy Frigyes a magyar segítőhadnak csak egy részét állította a többi csapatokkal csatasorba, míg annak zömét, mintegy másfél mértföldnyi távolságra, jobbra hátul Unter-Rohrbach-chal szemben különítette ki. Ennek azonban más oka is lehetett. Ez a hely jelezte az Inn- és Isaar mentén azt a szakaszt, ahol a Regensburg–Landshut–Neumarkt-on át előnyomuló cseh seregnek a nevezett folyókon való esetleges átkelését meg kellett akadályozni és valószínűnek látszik, hogy Köcski Sándor ép ezt a fontos megbizatást kapta Frigyes királytól. Annyi bizonyos, hogy a magyarok fent említett, megosztott alkalmaztatásukat, valamint azt, hogy a csatarendbe besorolt részük idegenek parancsnoksága alá helyeztetett,[1] rossz néven vették és később nyiltan hangoztatták, hogy „ez okon veszett el a csata”.

Az is valószínű, hogy legalább részben ennek a mellőzésnek tudható be, hogy Köcski túlságosan ragaszkodott a nyert parancs betű szerinti tartalmához és fontosnak jelzett felállítási helyét akkor sem hagyta el, amikor a csata krizisének tetőpontján a nürnbergi várgróf közbelépése idején elszánt és merész közbevágása által végső pillanatban esetleg még tudott volna Frigyes javára kedvezőbb fordulatot előidézni, úgy, hogy végeredményben ő, a Habsburg-ivadék és nem bajor ellenfele hagyta volna el győztes gyanánt a hosszú ideig hősies kitartással kézben tartott és rengeteg vérrel áztatott csatateret. Ez esetben Köcski Sándor hada még jobban rászolgált volna arra a nagy dicséretre, amelyben Károly király azt visszatérte után részesítette, mondván, hogy annak „hire az egész világon elterjedt, miáltal a magyar nemzet dicsősége, nemkülönben a magyar király tekintélye nagyban növekedett”.

A mühldorfi csatavesztés és Frigyes fogságba jutása folytán a nagylelkű segítségnyujtásnak ez erkölcsi sikeren kívül más hasznát egyelőre sem Károly király, sem az ország nem látta, mert Pozsonyt az osztrákok a sok ígéret dacára most sem adták ki.

Az 1322. évi németországi hadjárat annak a nagy és fontos kérdésnek végleges eldöntése érdekében indult meg, hogy a két ellencsászár közül ki vallhassa végérvényesen magáénak a német császári trónt és főleg Frigyes volt az, aki ép oly nagy eréllyel, mint bizodalommal fogott hozzá kitűzött feladatának végrehajtásához, míg ellenfele, bajor Lajos az utolsó pillanatig húzódozva és szinte hátborzongató érzéssel tett eleget a rákényszerített helyzetből folyó kétségtelenül nehéz és súlyos föladatnak és ahhoz nem férhet kétség, hogy elsősorban János cseh király volt az, aki csüggedő szövetségesébe ismételten új lelket és erőt csöpögtetett. Ennek volt köszönhető, hogy bár eleinte Frigyes volt a támadó fél, csakhamar a bajor–cseh sereg ment át ellenoffenzivába, minek folytán Frigyes máról-holnapra a legkellemetlenebb érzést maga után vonó defenzivába szoríttatott vissza.

Frigyesnek eredeti terve, hogy öccsével összhangzásban bajor Lajost keletről és nyugatról egyszerre két tűz közé szorítják, határozottan nagystílűnek mondható. De a kivitel mindjárt kezdetben sántikálni kezdett, mert az összműködés Frigyes és Lipót seregcsoportja között teljesen lehetetlenné vált, amennyiben kettőjük üzenetvivő lovasait a közbeeső és bajor Lajos pártján levő fürstenfeldi apátok egytől-egyig elfogatták.[2] Ennek folytán Lipót herceg bátyjának további szándékairól és előnyomulásáról minden hír nélkül maradván, gyengeségének érzetében, mivel mindössze 400, más verzió szerint 1200 sisakos felett rendelkezett, teljes tétlenségbe merült. Ugyanezt tapasztaljuk Frigyes részéről is az Inn folyó környékének elérése után, holott neki legalább is az Isaar folyóig kellett volna egyfolytában előnyomulnia, amit a bajor sereg készületlensége folytán, és mivel ekkor János cseh király is még jó távol volt, könnyen megtehetett volna.

Az ellenfeleknél ilyenformán beállott kunktátorkodást a János cseh király által biztatott és feltüzelt bajor Lajos ügyesen használta ki a maga számára, főkép miután hívei utolsó pillanatban nem várt buzgósággal tömegesen tódultak ampfingi táborába, amikor aztán az akkori szokáshoz híven, gavallér módjára ő sürgette, illetve jelölte ki és tudatta ellenfelével a döntő összeütközés helyét és idejét.

A kölcsönös erőviszonyok tekintetében kiemelendőnek tartom, hogy mindkét fél körülbelül egyforma erejű nehéz lovasság felett rendelkezett, megjegyezvén, hogy mint már fentebb is említettük, majdnem kizárólag ezt tekintették akkoriban döntő tényezőnek az ütközetek és csaták sorsának eldöntésénél. A magyar könnyű lovasságot úgy látszik maga Frigyes is tulajdonkép csak egy, a mérleget minden esetre szintén kedvezően befolyásoló szuperplusznak tekintette, s azonfelül ebben a csatában jelent meg első alkalommal nagyobb tömegekben a gyalogság a porondon, kisegítő és a harc eldöntésére elsősorban hivatottnak tartott nehéz lovasságot támogató erőtényező gyanánt. És bátran mondhatjuk, hogy a kísérlet fényesen bevált, mert az igénybe vett és a harcra úgylátszik kellőképpen begyakorolt[3] gyalogság, főleg az ellenség lovainak tömeges harcképtelenné tétele, illetve használhatatlan állapotba való helyezése által oly fontos szerepet játszott a csata sorsának eldöntésében, hogy arra a vezetők röviddel azelőtt bizonyára még csak gondolni sem mertek volna. Az impulzust a gyalogságnak mint fontos harctényezőnek igénybevételére az 1315 december 15-én a svájci magas bércek mentén a svájciak és Lipót osztrák herceg között vívott és utóbbinak súlyos kudarcával végződött morgarteni csata adta.[4] Az ott szerzett tapasztalatok alaposan megingatták a lovagrendszer és harcmód jóságába és győzhetetlenségébe vetett hitet, s ennek folyományaként csakhamar utat tört magának az a meggyőződés, hogy a gyalogságot ki kell emelni eddigi megvetett állásából és alkalmat kell neki adni arra, hogy a hadművészet fejlődésében ismét régi helyét foglalja el.

A csatarendnek megalakítása tekintetében az osztrákok részén a régi elavult rendszer alkalmazását látjuk: egy közép- és két szárny-csoport alakítása egyetlenegy harcvonalban, hátsó harcvonalak, szárnytámaszok és tartalékok alkalmazása nélkül. Köcski hada e tekintetben a nagy távolságnál fogva nem igen jöhetett számításba. Mennyivel tökéletesebb képét mutatja magasabb vezetés szempontjából a bajor–cseh sereg csatarendje, a kétoldali szárnytámadások és a megkerülő csoport alkalmazása által, hozzátéve még azt is, hogy ezek a hátsó csoportok valóban ideális módon meg is feleltek feladatuknak. Hogy emellett a nürnbergi várgróf az osztrák zászlócskák lobogtatása által egy kis fraus pia-t is megengedett magának, ami tőrdöfés gyanánt hathatott az akkori szigorú lovagi felfogást valló osztrák gentlemen-ekre, arra mi legfeljebb azt mondhatjuk: „C'est la guerre!”

Ahhoz nem férhet kétség, hogy a Szép Frigyes által a csata folyamán tanusított rettenthetetlen bátorság valóban fejedelmileg szépnek mondható, de le kell szögeznünk azt a tényt, hogy a fővezér dicsősége nem abban merül ki, hogy minél több ellenséges katonát a földre terítsen és harcon kívül helyezzen, sőt ez annyiból rossz is, mert a harc tömkelegébe elvegyülve, igen könnyen megfeledkezik a személyes bátorság fitogtatásánál sokkal fontosabb teendőiről: a csata vezetéséről és irányításáról. Így történt ez a jelen esetben is; ez lehetett az oka, hogy a számottevő tartalékszámba menő Köcski-féle magyar–kún had zöme, amelyről a harc hevében talán mindenki megfeledkezett, teljesen felhasználatlanul maradt. Hogy Köcski Sándor azáltal, hogy saját iniciativájából a kellő időben előretörve és a csata eldöntésénél igazi magyar bravurral fellépve, magának és a magyar huszárságnak valóban világraszóló, hervadhatatlan babérokat és dicsőséget szerezhetett volna, ahhoz viszont nem férhet kétség.

Szép Frigyessel ellentétben bajor Lajos, hogy ellenfelei személyét könnyen fel ne ismerjék, nagyon egyszerű páncélt öltött magára, és a csata tartama alatt hasonlóan öltözött tizenegy lovag társaságában a harcoló seregtől oldalt foglalt állást. Ő tehát életét nem nagyon kockáztatta, s emellett a csata vezetésére sem igen gyakorolt befolyást. Ezt ő úgylátszik teljesen átengedte János cseh királynak, illetve a hadban kipróbált Schweppeman-nak, akik mindenesetre jobban be voltak avatva a hadművészet titkaiba, mint ő.[5]

[1] Hogy ez miért is történt, az R. v. R. Schlachtenatlas-ának következő soraiból következtethető:„Die Reiter der wilden Ungarn, Serben und Bulgaren, deren Feuer die bedächtigen Gebrüder von Wallsee zügeln sollten, stellte er (König Friedrich) auf den rechten Flügel.”

[2] Chron. de gestis Principium, Böhmer, Fontes, I. 61. – Victring Joh., Böhmer Fontes 394.

[3] A Fürstenfeldi apát feljegyzései 61.: „… multi pedites ducis Henrici optime praeparati ad bellum supervenerunt, cum impetu in prelium irruentes.”

[4] Ennek rövid leírását lásd: Breit, Az egyetemes hadtörténelem vázlata, I. 128.

[5] Neuenb. Matth. Memoriale di Odorico 196. – Victring Joh. Böhmer Fontes 394.