Lajos király nem valami könnyű szívvel nézett a bekövetkezendő döntő összecsapás elé, de a felette harcias János cseh király rábeszélése folytán végre mégis elhatározták, hogy az Isen folyón átkelve, a csatát Szent Vencel napján, szeptember 28-án kierőszakolják, még mielőtt Lipót seregcsoportja a főerőhöz csatlakozna. Elhatározását Lajos király átküldött herold útján nyomban tudatta Frigyessel, kérve, hogy a csatát fogadja el.[1]

Ehhez képest a bajor–cseh sereg szeptember 27-én az Isen folyó partjáig ereszkedett alá, de onnan részben ismét hátrább kellett vonni, mert a tulsó parton portyázó kún lovasok ijaikkal könnyen elérvén a cseh és bajor csapatokat, azoknak érzékeny veszteségeket okoztak.[2] Szeptember 28-án aztán a csehek és bajorok még hajnalhasadta előtt több oszlopban, széles arcvonalban átkeltek az Isen folyón s ott a 20. sz. mellékleten látható módon következőleg alakították meg csatarendjüket: Ampfingtól, illetve Neufahrntól keletre a bajor lovagok nehéz páncélos lovassága állott fel Rindsmaul Albrecht parancsnoksága alatt; mellette a csatarend közepén Schweppermann Seyfried, aki némelyek szerint egyszersmind a hadseregfőparancsnoki tisztséget is betöltötte, a bajor városok és céhek nagyobbára gyalogságból álló katonaságát sorakoztatta; a balszárnyon, Lochheimig terjedőleg a cseh hadsereg állott fel János király vezetése alatt, aki, ha talán nem is szerepelt mint kimondott hadseregfőparancsnok, azért a hadműveletek tervezésére és keresztülvitelére kétségkívül döntő befolyást gyakorolt. A cseh sereg mögött második harcvonalban Henrik alsóbajorországi herceg állott fel gyalogos és lovas hadi népével, míg a jobbszárny mögött ugyancsak a második harcvonalban Baierbrunn Konrád válogatott lovascsapata foglalt helyet. Végül a nürnbergi várgróf 400 frank lovaggal még az éj folyamán Oberhofen tájékára rendeltetett, hogy ott fedett felállításban várja be a kedvező alkalmat az ellenség jobb oldalába, illetve hátába való betörésre.

Mihelyt Frigyes a hírthozó herold jelentéséből az ellenség szándékáról tudomást szerzett, magasabb parancsnokait maga köré gyüjtve, azok jó része a csata el nem fogadását és a Lipót herceg csoportjával való egyesülés érdekében az Inn folyó mögé való visszavonulás mellett emelt szót, de Frigyes kijelentette, hogy immár ő is minden áron a döntést akarja. Ennek folytán az osztrák–magyar sereg is kissé előbbre vonulva, következőleg állott csatasorba: A magyar had és a kún lovasok zöme megmaradt Dornberggel szemben elfoglalt eredeti állásában, míg a magyarok egy része és a kúnok túlnyomó többsége Wallsee Ulrik és Henrik parancsnoksága alá helyezve, a felvonuló sereg jobbszárnya és arcvonala felé tolatott. A sereg többi része a 20. sz. melléklet szerint egyetlen egy arcvonalban következőleg állott fel: A jobbszárnyon a király fivére, Henrik herceg parancsnoksága alatt a steierek és salzburgiak, a középen, a király nagybátyja, idősb Henrik karantáni herceg parancsnoksága alatt a tiroliak és karantánok és végül a balszárnyon a Pillichsdirf Ditmár vezette osztrákok.

A csatát szeptember 28-án reggel hat órakor a Frigyes jobbszárnya és arcvonala előtt felállított kúnok és magyarok vezették be az ő szokásos harcmódjuk szerint, még pedig a legszebb eredménnyel,[3] s aztán úgy látszik félrevonultak. Közben a harc folytatását a csehekkel szemben Henrik herceg vette át steier és salzburgi hadával és eleinte ugyancsak szorongatta János királyt,[4] aki lebukván lováról, majd hogy fogságba nem került. Ezidőtájt, – körülbelül dél felé – vesztette életét az európai hírű Plichta cseh lovag is, ötszáz legnemesebb cseh vitéz pedig fogságba esvén, harcon kívül helyeztetett s becsületszavukat kellett adniok, hogy többé nem harcolnak.[5]

Az ütközet ekkor Frigyesre nézve oly kedvezően állott, hogy már szinte biztosra vették az osztrákok végső győzelmét.[6] Ekkor vegyült bele a harcba a csehek mögött második harcvonalban álló Henrik bajor herceg és az egyensúlyt hamarosan helyreállítva, az újonnan sorakozó csehekkel együtt a steier–salzburgi csoportot eredeti állásába nyomta vissza.[7]

Közben a szembenálló csatarendek közepe és délnyugati szárnyai is a leghevesebben vették fel egymással a küzdelmet, amelynek keretén belül Frigyes szinte emberfeletti módon vette ki részét személyes közbevágása által, hogy az ugyancsak rettenthetetlen bátorsággal küzdő Henrik herceg szorult helyzetén segítsen.[8]

Mialatt a középhadak változó szerencsével vívták egymás ellen ádáz tusáikat, amelynek különös és érdekes jelensége gyanánt ki kell emelnünk, hogy a bajor gyalogság tőle telhetőleg azon fáradozott, hogy az ellenséges lovasság lovainak inát kettévágja,[9] minek folytán a lovagok sorra elbuktak és vagy megölettek, vagy fogságba kerültek, – a Frigyes balszárnyán álló osztrákok helyzete az által vált felette kritikussá, hogy a bajor harcvonal balszárnya mögött második harcvonalban álló Baierbrunn-csoport hátában megjelenve, az osztrák had körében óriási zavart és rendetlenséget idézett elő.

Ugyanekkor katasztrófálissá vált a helyzet Frigyes jobb szárnyán is, mert a nürnbergi várgróf az első délutáni órák valamelyikében elérkezettnek látván az időt a beavatkozásra, az Oedmühle tájékán az Isen folyón átkelve, 400 pihent sisakosával, vad iramodással az osztrák jobbszárny oldalába és hátába tört. Az osztrákok eleinte azt hitték, hogy Lipót várva várt seregcsoportja közeledik, de aztán annál nagyobb lett csalódásuk.

A nürnbergi várgróf váratlan támadása a harcvonal jobb szárnyán levő magyar–kún hadat és Jámbor Henrik harccsoportját úgy látszik hamarosan rendetlenségbe hozta és menekülésre késztette.[10] Még jobban súlyosbította a helyzetet, hogy a kedvező alkalmat felhasználva, az előbb becsületszóra harconkívül helyezett ötszáz cseh is újból belevegyült a harcba s így ez a keleti szárnyon beállt váratlan fordulat végkép eldöntötte a csata sorsát.

Frigyes a középen néhányad magával egy ideig ugyan még tovább harcolt oroszlán módjára, de aztán az egyik csatlós lovát átszúrván, ő maga is a földre bukott és Henrik öccsével, hasonló nevű nagybátyjával, valamint sok más előkelő lovagjával együtt fogságba került.[11]

Ezzel a csata délután 3 óra tájban[12] Lajos király teljes győzelmével véget ért. Utóbbi az eléje vezetett fogoly Frigyest állítólag e gúnyszavakkal fogadta: „Még sohase láttalak oly szivesen, mint most!” De ez bánatában még felelni sem tudott és nyugodtan kellett tűrnie, hogy Trausnitz várába zárják.

Lajos király győztes seregét másnap az Inn folyón túlra, Oettingenre vezette és ott újból harckész állapotba helyezte, ha netán még Lipót herceggel is meg kellene ütköznie, de már erre nem került sor, s így a sereg október 1-ére Regensburgba tért vissza.

A mühldorfi csatában mindkét fél jelentékeny veszteséget szenvedett. Azok nagyságát a Königssaaler Geschichtsquellen mindkét részről 1100-ra, a leölt lovak számát 3000-re, az osztrák foglyok számát pedig 1400-ra teszik.[13] A magyar segítőhad veszteségét mintegy 80 főre becsülik a krónikák.

[1] Jahrbuch der Stadt Zürich 1844., 63. old. és vele összhangban a Klingenberger Chronik 48. old.: „Also enbot kunig ludwig kunig friderichen, er wolt mit im fechten.”

[2] Math. Neuenburgensis (Böhmer, Fontes, IV. 196.): „Cumque venisset Ludovicus ad flumen parvum (Isen), quod ipsorum exercitus dividebat, sagittarii Australes (mi alatt a kúnok értendők), adeo infestarunt, quod ad castrum suum vicinum, situm super ipso flumine declinavit, mane transeuntes ibidem.”

[3] A harcnak e bevezető fázisáról R. v. R. Schlachtenatlasában a következőket olvassuk: „Die Schlacht eröffneten die, dem Heere weit voraus jagenden, cumanischen Bogenschützen gegen den linken feindlichen Flügel; sie umschwärmten zerstreut auf ihren leicht lenksamen, pfeilschnellen, kleinen Pferden die Schlachthaufen der Böhmen, überschütteten sie mit einen dichten Hagel von Pfeilen, schossen die Schwerfälligen Streitrosse der böhmischen Ritterschaft nieder, und jagten dann im Fluge davon. Die ihnen im Angriffe schnell nachfolgende ungarische Reiterei, fand die, durch denüberraschenden Anprall der Cumanen und den Verlust ihrer Pferde bestürzten Böhmen in Unordnung und stürme sie, so tapfer auch die Ritter von Kolowrath, Martinitz, Lippa, Wartenberg, Duba, Reciczan, u. a. kämpften, endlich über den Haufen.”

[4] Pesti Kéziratos Krónika, Wattenbach, Archiv XIV. 16.: „Johannes autem rex bellicosus… aciem sibi struxit… Cui Henricus dux Austriae cum Stiriensibus (et Salzb.) audacter ibviavit, sed ex utraque parte ambo viriliter pugnaverunt.”

[5] Der Streit zu Mühldorf, Archiv IX.: „daz sy wol fünf hundert der besten auf die erde gesetzt haben, die alle gesichert hatten.”

[6] Memoriale di Odorico, Documenti per la storia del Friuli ap. Bianchi I. 39.: „Bis dux Austrie obtinuit campum contra ducem Bavarie et dum credebat illum conflictum finitum sui inceperunt spoliare campum.”

[7] R. v. R. Schlachtenatlas: „Bald aber stellte sich den Siegestrunkenen des Böhmenkönigs Eidam, der, mit dem zweiten Treffen vortrabende Herzog Heinrich von Niederbaiern, als ein undurchdringlicher Wall entgegen, und warf, vereint mit dem sich wieder sammelnden Böhmen, die Feinde, nach blutigem Kampfe in die anfängliche Aufstellung, gegen Harthausen zurück.”

[8] Victring. Joh. 305.: „Fridericus autem, in fratris succursum et suorum ingressus prelium, quasi fulgetra que precedit tonitruum acies dividebat, et ambo ad eo fortiter dimicabant, út notarentur aquilis fuisse velociores, leonibus forciores.”

Streit zu Mühldorf: „Do strit kunic Friedrich also riterliche daz man im gap den prais, daz in allem dem streite nin bezzer riter gewesen were.”

R. v. R. Schlachtenatlas-a így írja le a harcnak ezt a fázisát: „Unterdessen waren auch die Mitte und der rechte Flügel der, gegen einander gleichzeitig vorrückenden Heere zusammengestossen, und es entspann sich auf allen Punkten jenes blutige Handgemenge damaliger Zeit, bei dem jede obere Leitung aufhörte, die Stimme der Anführer verstummte und nur das Stampfen der Hufe, der Stoss uns das Splittern der Lanzen, das Niederrasseln der Schwerter auf die Schilder, Rüstungen und Panzerhemden, so wie der Sturz der getödteten Harnischreiter vernommen ward. Der heldenkühne Friedrich bekümmerte sich, unter diesen Umständen nicht um die Lenkung seiner Streitmassen, sondern sprengte, vom Wirbel bis zur Sohle gepanzert, das Visir herabgelassen, die Lanze eingelegt, in das dichteste Gewühl der Streitenden.”

[9] Chron. de gest. Princ. 61.: „Australes debilitaverunt, equos corum secantes et perfodientes, út assessoribus ruentibus super terram necessario eos succumbere opporteret.”

[10] Neuenb. Matth. Memoriale di Odorico 197.:„post hoc venit burogravius cum acie equitum cum clamore. Et fugientibus sagittariis Australis, multique cum illis.” – Cont. Zwetl. (MG. SS. IX. 667.): „Ungaris primo terga vertentibus.” – Végül a Streit zu Mühldorf ternmészetesen tendenciózusan csak a magyarokra tolja a futás megkezdését, mondván: „Do daz alles ergin, do kam der burggraf von Nürnberch mit einem grozzen her guter ritterschaft geraster leut über das wazzer gezogt, das man went es wer herzog Leupold von Schwaben, und ritten die das her an und alle die gesichert hatten, die prachen alle gleich; do flohen die ungarn und die heiden allem, die chunig herpracht hat uf den perg und wart der streit och damit verlorn.” Meg kell jegyeznünk, hogy a magyarok és kúnok futására vonatkozó rész a „Streit zu Mühldorf” csak egyik példányában van meg, s így nincs kizárva, hogy ez későbbi betoldás. Nagyon valószínű, hogy a nürnbergi várgróf közbevágása idején a magyarok már nem is voltak a csatatér közvetlen közelében, mert mint már fentebb is említettük, azok a harc bevezetése után alighanem félreálltak.

[11] Frigyes király végső erőlködését érdekesen írja le a már többször említett R. v. R., a fenti idézet folytatásaként a következőket mondván: „Wenige von denen, die Mann für Mann gegen ihn anrannten, entkamen ungestraft seinem furchtbaren Schwerte; aber vergeblich brach er auf seinem riesenhaften Streithengst mitten in die geschlossene Phalanx des baierischen Städtevolks, umsonst sanken die tapferen Ritter des baierischen Heeres von königlicher Lanze getroffen, Friedrichs persönliche Tapferkeit konnte das Geschick dieses Tages nicht wenden. Während er seinen Gegner Ludwig im immer unentwirrbarer werdenden Gewühle der Kämpfenden vergeblich aufsetzte und sein verhängnissvoller Helmsbuch bald da, bald dort erschien, ein Gewitter brach er von rückwärts in die Geschwader der Magyaren (?) ein, die seine, mit österreichischen Fähnlein versehene Schaar, für die Vorhut des heranrückenden Herzogs Leopold gehalten hatten, und mähete dem Todesengel gleich die feindlichen Reihen nieder.”

[12] Annales Matseenses (MG. SS. IX. 828.): „… ab hora prima usque ad horam nonam”, vagyis a harc reggel hat órától délután három óráig tartott.

[13] Körülbelül ugyanennyit említenek az Annales Matseenses is (MG. SS. IX. 828.)