Az utolsó Árpádok és Károly Róbert,Vencel és Ottó ellenkirályok alatt Magyarországon duló pártviszályok kedvező alkalmul szolgáltak a velencei köztársaságnak arra, hogy hatalmát és befolyását a dalmát tengerparton újból kiterjessze és Zárát is újból a maga hatalma alá hajtsa. Ez a szabadságukra féltékeny zárai polgároknak sehogy sem tetszett és csak a kedvező alkalomra vártak, hogy a nyakukra kényszerített jármot újból lerázhassák. Ily kedvező alkalomnak látszott, amidőn Velence 1309-ben Ferrara miatt háborúba keveredvén, ezért a pápa által kiközösíttetett. Ennek folyományaként a vallási vigasztalatlanság mellett a köztársaság területén teljes üzlettelenség, munkahiány és éhinség keletkezett, mi miatt a Tiepolo, Querini és Participazzo családok a demokrata mozgalom élére állva, fellázadtak a plutokrata doge és kormánya ellen, de ez hamarosan leverte őket.

Ezeket a zavaros viszonyokat és azok utókövetkezményeit használták fel a záraiak arra, hogy a köztársaság ellen fellázadjanak és ezt 1311 március havában oly váratlanul és titokban tették, hogy a velencei helytartó, Morosini Mihály gróf barátruhába öltözve, alig tudott megmenekülni, annak két tanácsosát, Giustiniani Jánost és Dandolo Márkot pedig elfogták s a védőrség egy részének lemészárlása után a várat hatalmukba kerítették. Ezek után Brebiri Subič Pál fiát, Mladen bánt, grófjukká megválasztván, Magyarország fenhatósága alá helyezkedtek.[1]

Erre a velencei doge, Giorgio Marino, Giustiani Beletto parancsnoksága alatt hajóhadat küldött Zára alá, melyet a tenger felől zár alá helyezvén, lakosságát nyugtalanítani kezdte. Brebiri Subič Pál horvát-dalmát bán, illetve fia, Mladen, hajóhad felett nem rendelkezvén, tehetetlen volt a velenceiekkel szemben, s így úgy ő, mint Károly király, aki a záraiak hódolatát szívesen fogadta és a III. illetve IV. Béla királytól nyert szabadalmaikat újból megerősítette,[2] V. Kelemen pápához fordultak, tiltaná meg Velencének, hogy Zárát továbbra is szorongassa. Közben Károly király közvetlenül a dogeval is folytatott tárgyalásokat, de ez 1311. november 12.-én kelt első és az ezt követő még két levelében, megmaradt intranzigens álláspontja mellett, hogy Zára őt illeti s így sürgősen követelte annak visszaadását.[3]

A tárgyalások hosszú huza-vonája és eredménytelensége kételyt ébresztett a záraiakban az iránt, hogy a magyar király kellőleg meg tudja védeni érdekeiket s így közben 1311. szeptember 30-án és október 3-án bűnbánó leveleket küldtek Velencébe, de a doge brüszk módon visszautasította az álnoklelkűek ez újabb ajánlatát „akik mindig mást éreznek szívükben, mint amit hamis ajkuk zeng.”

A reményeikben csalódott záraiak erre egy viharos sötét éjszakán, amelyben a tengerzárt eszközlő velencei gályák meglehetős rendetlenségbe jutottak, hajóikat egyenesen a beteges Giustiani tengernagy hajója ellen irányították s azt egy másik hajóval együtt elfogván, még mielőtt a többi hajók segítséget nyujthattak volna, saját révükbe vonszolták.

Az e kudarc miatt még jobban felbőszült Velence 1312-ben egy újabb, az előbbinél is hatalmasabb flottát szerelt fel, és zsoldjába fogadván a katalánok hirhedt kapitányát, Dalmasiust, annak ezer lovasból, ezer hosszú lándzsás gyalogosból és ezer falistárból álló hadát, ezt a flottával együtt Zára megfenyítésére küldte ki.

Közben azonban Mladen bán, akinek atyja időközben meghalt, s aki most már, mint annak utódja, Horvátország bánjának, Zára grófjának, Dalmatia hercegének és Bosznia második bánjának nevezte magát,[4] is megtette a szükséges intézkedéseket a biztosra vett velencei támadás meghiusítására. Megfelelő hadat gyűjtött és azt a támadó katalánok és Zára kapui között előkészített állásban helyezte el. Dalmasius emberei nem nagyon törték magukat, hogy esetleg életük árán is Zárát minél előbb kézre kerítsék, náluk fontosabb volt, hogy minél tovább huzzák a számukra fejenként biztosított havi nyolc aranyat. Így aztán nem csoda, hogy a két had három hónapig minden eredmény nélkül nézett egymással – elég szelíden – farkasszemet. És miután Velence a három hó elteltével már csak fél zsoldot engedélyezett Dalmasius embereinek, ez hamarosan Mladen bánnal lépett alkudozásokba, s ezek folyományaként Dalmasius ötezer arany forint fejében elpártolt Velencétől és 1313. szeptember 1-én seregével együtt bevonult Zárába, mely őt kapitányának, seregét pedig őrségének fogadta. Erre a velenceiek hanyatt-homlok hagyták el Zára környékét, nehogy kellemetlen és veszélyes helyzetbe kerüljenek.

A Giorgio Marino halála után megválasztott új doge, Superantio János, látván, hogy fegyveres erővel mire sem megy, más eszközökhöz nyult: megvesztegetés révén megnyerte nemcsak Dalmasiust, hanem Mladen bánt is, aki jutalmul a velencei patriciusi méltóságot is kapta. Ezek rábeszélésére Zára 1313. augusztus 20-án aztán újból behódolt Velencének.[5]

Ez időtől kezdve Mladen bán és testvérei Pál és György, ugyanazt a zsarnoki szerepet játszották a tenger mentén, mint akárcsak Csák Máté, a Németujváriak, Apor László és a többi oligarchák az ország belsejében. Károly királyt, – akinek trónja megszerzésében hathatós segítői voltak, s akit ennek folytán méltán lekötelezettjüknek tarthattak, és akinek mostanában a belső zavarok amúgy is felette sok kellemetlenséget okoztak, s amellett ereje javarészét le is kötötték, – lassanként semmibe se kezdték venni és inkább Velencével árultak egy gyékényen, mely szintén megtett mindent, hogy a magyar király befolyása a tengerparton minél kisebb térre szoríttassék. Kapzsiságukat és zsarnoki hatalmukat leginkább a partmenti gazdag kikötővárosokkal, így elsősorban Sebenicoval, Trauval éreztették ezek a kényurak, ami miatt a városok ismételten fellázadtak[6] és 1322 január 16-án elhatározták, hogy Velence oltalma alá helyezik magukat. Velence az ajánlatot szívesen fogadta és a városokat színleg a magyar király jogainak épségben tartásával, oltalmába vette és Mladen bán öccsét, Brebiri Subič Pált, a Zrinyiek ősét, Trau grófjává nevezte ki, de azzal a kikötéssel, hogy az bárki ellen, ha kell, még bátyja ellen is köteles fegyvert ragadni.[7]

Mihelyt Mladen bán ennek hírét vette, nyomban összeszedte hadát és Sebenico ellen vonúlva, azt ostrom alá fogta. De miután egy egész hónap is eltelt anélkül, hogy a várost hatalmába keríthette volna, ennek földjeit és szőlleit elpusztítván, Trau ellen fordult, de fáradozásit itt sem koronázta siker.

Közben Károly király, hogy a tengermelléken a rendet helyreállítsa, Baboneg János szlavóniai bánt tetemes sereggel elindította Mladen ellen, miután ő volt közvetlen oka annak, hogy Sebenico és Trau Velencéhez átpártoltak.

Mladen erről tudomást szerezve, nyomban felhagyott Trau ostromával és Horvátország felé vonult vissza, hogy az ottani urakkal egyesülve, Baboneg bánnal szembeszállhasson. Ámde ezek az urak, élükön saját testvérével, Pállal, nem hozzá, hanem a királyi sereghez csatlakoztak. Másrészt Sebenico és Trau Velence gályáinak és zsoldosainak segítségével a Mladen által visszahagyott figyelő hadat visszavervén, annak két legfontosabb várát, Scardonát és Almissát megvették és kegyetlenül kirabolták és feldúlták.

Mladen a magyar had elől Blisca-ig vonult vissza és itt csatarendbe állva, megütközött Baboneg Jánossal. A heves csatában megvert és szétugrasztott Mladen-féle sereg előbb Poljica mellé vonult vissza, majd Klissa várában keresett menedéket.

Közben Károly király az ország belsejében is szép számú hadat gyüjtött össze s annak egy részét Köcski Sándor parancsnoksága alatt, mint alább látni fogjuk, Szép Frigyes segítségére küldötte, másik felével pedig ő maga személyesen indult Horvátországba a rend végleges helyreállítása végett. Midőn 1322 október közepe táján Kninbe ért, Mladen ajándékokkal járult a király elé, ily módon akarván őt kiengesztelni. Károly király az első találkozás alkalmával elég jóindulatot mutatott iránta, de aztán foglyává tette a lázongó zsarnokot, majd Zágrábba visszatérve, lemondatta eddig viselt méltóságairól, a horvát, dalmát és bosnyák bánságról, s azután Magyarországba vitte magával, ahol mint az egyik várnak foglya végezte be életét.[8]

Mladen helyett Károly király Horvát- és Dalmátország bánjává Baboneg Jánost, Bosznia bánjává pedig ifj. Kotromanovics Istvánt nevezte ki, aki az ott garázdálkodó Radivoj fiakat hamarosan megrendszabályozta.

Ezalatt Mladen öccse, György, hogy a testvérén esett sérelmeket és Almissa elvesztését megbosszúlja, Spalatot vette ostrom alá. Ennek polgárai Baboneg Jánoshoz fordultak segítségért, de csakhamar kiderült, hogy Brebiri Subič György az új bán tudtával és beleegyezésével cselekszik, miért is utóbbit a spalatóiak a királynál bevádolván, ez 1323-ban felmentette őt báni méltósága alól, s helyette Amadéfia Miklóst, Sopron és Komárom vármegyék főispánját nevezte ki. Azonban Baboneg János és Brebiri Subič György ellenszegültek a király eme rendelkezésének s így Miklós bán csak jókora sereg élén mert új rendeltetése helyére elindulni. Valahol a szlavon–horvát határ mentén ütközött össze a két sereg. Miklós bán sok magyarból és kúnból álló hadának egy részét Baboneg állásának megkerülésére rendelte, a főerővel pedig arcban támadta meg a horvát és szlavon hadakat s azokon fényes diadalt aratott, ami abból is kitűnik, hogy mintegy négyszáz lovat szedett el tőlük. Ezek után Miklós bán 1323 szeptember első felében Kninben a horvát és dalmát előkelőségek előtt újból megerősítette és kihirdette a király nevében kiváltságaikat s aztán Vranába, majd Spalatoba ment, ahol eleinte szintén kedvezően fogadták. Azonban csakhamar kiderült, hogy a horvát–dalmát urak a velenceiekkel paktálnak és az általuk gyűlölt magyar, tehát az ő szempontjuk szerint idegen bán megrontását célozzák. Amint ezt Miklós megtudta, hadával együtt, amelyet nem tartott elég erősnek arra, hogy komoly összeütközés esetén ebben a darázsfészekben megállja a helyét, visszatért Magyarországba.

Erre Brebiri Subič György újból összegyüjtötte a hegységben elrejtett csapatait s Knin mellett táborba szállva, Veglia és Zengg grófját, Frangepán Frigyest is rábirta a hozzávaló csatlakozásra. György szándéka az volt, hogy Spalato bevétele után magát Horvát- és Dalmát országok bánjává kiáltatja ki. Azonban Knin főispánja, Nelipics, váratlanul rávetette magát hadával Brebiri Subič György táborára s azt széjjelvervén, őt magát fogoly gyanánt Spalatoba vitte. Most aztán egy ideig Nelipič maradt a helyzet ura, aki ugyanolyan önkénnyel és kegyetlenséggel rendelkezett az egész vidék felett, mint sok más elődje és saját magának is az volt leghőbb vágya, hogy báni elismertetését és kinevezését kierőszakolja. Károly király azonban 1326-ban az Ákos nemzetségbeli Miczket nevezte ki Slavonia bánjává, aki megfelelő sereggel oda bevonulván, egymás után foglalta el a Babionegek várait s aztán Frangepán Frigyes vegliai és zenggi gróffal, valamint Kotromanovics István boszniai bánnal szövetkezve, Horvát- és Dalmátországba is bevonult, ahol színleg szintén meghódoltak neki, de csakhamar kiderült, hogy ez az újabb meghódolás nem őszinte, mert titokban Nelipičtől kezdve mindenki áskálódott ellene. Ily körülmények között Miczk is jobbnak látta ezt a tűz- és darázsfészket odahagyni s Bihácsban megfelelő védőrséget visszahagyva, többi csapatával még ugyanazon évben visszatért Magyarországba.[9]

Miután ilyenformán a Dráván túli részekben és a tengerpart mentén a magyar befolyás hamarosan újból a fagypont alá süllyedt, a tengerparti városok egymás után ismét Velencének hódoltak be, s nagyon természetes, hogy a doge őket tárt karokkal és örömujjongással fogadta. Ilyenformán Sebenico és Trau példáját követve, 1327-ben Spalato, a következő évben pedig Nona is Velence védelme alá helyezte magát.

Miczk bán eltávozása után Kotromanovics István boszniai bán ragadta magához a hatalmat a tengermelléken, mi miatt az összes főurak és a tengerparti városok irigységét vonta magára. Ezek végre szövetségre léptek, amelynek élére Nelipič került és 1333-ban haddal támadták meg Kotromanovicsot, akit ki is űztek Dalmáciából.

Az ezek után mindig nagyobb befolyásra szert tevő Nelipič ellensúlyozására Károly király 1336-ban Brebiri Subič Pált nevezte ki Horvát- és Dalmátország bánjává. Ebből utóbbi és Nelipič között az összeütközések egész sora keletkezett. Végre 1338-ban Nelipič legyőzetvén, a háborúskodás egy időre megszünt anélkül, hogy e vidékeken az egyes hatalmaskodó főurak és a városok közti versengés és az évek hosszú sora óta hallatlan elkeseredéssel folyó pártszenvedélyek legalább némileg lelohadtak volna.[10]

[1] Madius, Schwandternél Script. Rer. Hung. III. 639.

[2] Fejér, Cod. Dipl. VIII/1., 397.

[3] A dogenak Károly királyhoz intézett leveleit lásd Muratorinál: Rer. Ital. Tom. XII., 493–95.

[4] Lucius, De reb. Dalm. IV. c. 12. Schwandertnél III. 325.

[5] Madius, Schwandertnél III. 639. – Lucius, De reb. Dalm. IV. 12., Schwandertnél III. 314–325.

[6] Fessler–Klein, II. 32. oldal. – Lucius IV., c. 13., Schwandertnél 325–391. és Farlatus, Illyr. Sacr. IV. 370. alapján – a következőket írja Mladen bán viselt dolgairól:

„Der Ban verband sich mit den Seeräuben von Almissa, den Morlaken und anderen räuberischen Völkerschaften am Adriatischen Meere und in den Gebirgen des inneren Landes, gestattete ihnen freie Plünderung und behielt für sich selbst die Ländereien, welche erobert wurden; keine Person, kein Heiligtum und kein Recht blieb verschont; wer sich zu widersetzen oder auch nur zu klagen wagte, wurde als Rebell gestraft; Confiscationen und Hinrichtungen waren an der Tagesordnung.”

Alább, a 40. oldalon pedig ezeket írja Fessler–Klein: „In Dalmatien und in den benachbarten Theilen Kroatiens und Bosniens brachen immer neue und neue Unruhen aus; eine Fehde, eine Empörung entspann sich aus der anderen. Ernannte der König einen Eingeborenen zum Ban, so machte dieser bald mit den Friedensstörern, die er niederhalten sollte, gemeinschaftliche Sache; schickte er einen Ungar hin, so vereinigten sich die kämpfenden Parteien wider ihn; erhob sich einer der einheimischen Grossen zur Macht, so verbanden sich die anderen zu sienem Sturze. Dabei haderten die Seestädte unablässig untereinander, während sie insgesammt mit den Slaven des inneren Landes oder eigentlich mit dem Adel desselben in Feindschaft lebten; Venedig endlich, das lüsterne Blicke nach der ihm gegenüber liegenden Küste warf, schürte unter der Hand das Feuer der Zwietracht.”

[7] Lucius, De reb. Dalm. IV. c. 14. – Fejér, Cod. Dipl. VIII/2., 376. – Velencei államkönyvek: Cop. de Commemor. II. 387.

[8] Fejér, Cod. Dipl. VIII/2., 381. – Madius, Schwandertnél III. 646. – Lucius, De reb. Dalm. IV. 14. – Memorie istoriche di Tragurio 166.

[9] Madius, Schwandertnél III. 649.

[10] Lucius, De reb. Dalm. IV. c. 14., 15. – Madius, Schwandertnél c. 21–24., 28–29.