Az előadottakból láthatjuk, hogy ebben a korszakban nemcsak a tulajdonképpeni Magyarországon, hanem annak melléktartományaiban is a legsajnálatraméltóbb módon grasszált az önkény és erőszak. Egyes elbizakodott, garázda főurak itt is magukhoz ragadták a hatalmat és folytonos cívódásban és háboruskodásban állottak egymással és a királlyal szemben. De ne gondoljuk, hogy az csak Magyarországon és melléktartományaiban volt így. Ugyanígy grasszáltak és őrjöngtek a feudalizmus révén fokozatosan mind nagyobb hatalom birtokába jutott főurak más országokban, így kivált Német-, Olasz- és Franciaországban is. Hogy e jelenség okaival és okozataival legalább főbb vonásokban tisztába jőjjünk, szükségesnek vélem, hogy e helyütt legalább röviden vázoljam a feudalizmusnak, vagyis hűbériségnek mibenlétét és történelmi fejlődését. A hűbériség az állam és társadalom szervezésének ama fejlettebb alakja, amely a fejlődés során minden nemzetnél és népnél akkor áll elő, amikor az vándorlásait és kóbor életmódját beszüntetve, valahol állandóan letelepszik. Az addig csak tisztán harcias életmódot folytató nép a letelepedés után rendszerint két különböző foglalkozási ágat üző részre oszlik. Az egyik, eleinte túlnyomó többségben lévő részt továbbra is a harcosok rendje alkotja, akiknek főfeladata ezután is a háborúskodás s ennek révén elsősorban a hódítás, és vele kapcsolatban minden nemű anyag- és vagyonszerzés marad, de emellett mindig fokozottabb mértékben lép előtérbe a megszerzett ország védelmének a gondolata is. A másik rész a földművelést és egyéb békés foglalkozást űző falusi és városi lakosságból telik ki, amelynek száma a harcosokéhoz képest mindig nagyobb és nagyobb lesz. Európában a hűbériség Nagy Károlynak 814-ben bekövetkezett halála után kezdett kifejlődni olyanformán, hogy a hódító uralkodó a meghódított területet olyanképpen osztotta föl, hogy a legnagyobb s rendszerint legjobb részt magának tartotta meg, a többit pedig főbb emberei között osztotta szét. A meghódított területen eredetileg a mindenkitől független uralkodó (dominus) volt a hűbérúr, akitől az adományokban részesülők, a hűbéresek (seniorok) függő viszonyban állottak. Ezek a seniorok részint egyházi, részint világi főurak voltak,. A hűbérúr és hűbéresek közti viszonyon épült fel jogilag a hűbériség, amelynek az alapja a földbirtok, célja pedig annak fokozott védelme volt. A hűbérúr által elajándékozott birtokadomány beneficium vagy feudum volt a neve s ebből származott a feudalizmus vagy hűbériség elnevezés, mely Európában a XIX. századig állott fenn. Bizonyos idő mulva már nemcsak az uralkodó, hanem mindig több és több főúr (seigneur, herceg, gróf, báró, stb.) vindikálja magának a hűbérúri jogot s az általuk adományozott földbirtok haszonélvező birtokosait alhűbéreseknek (vasallusoknak) nevezték. Utóbbiaknak legfőbb kötelessége és legfontosabb teendője a hadakozás volt. Később uralkodói és főúri tisztek hivataluk ellátásáért is kaptak földbirtokot. Ugyanis a fejedelmek, helytartók, egyháznagyok, stb. udvaránál már a legrégibb időtől fogva találunk udvari tisztviselőket, akik eleinte valóban tettek szolgálatot, utóbb azonban már csak az udvar fényének emelésére szolgáltak. Ezeknek az udvaroknak a fénye hova-tovább mind vonzóbbá vált az alsóbb nemességre is, minek folytán az is kezdett odatódulni, ahol az udvari szolganépség (servi ministeriales) feletti felügyelettel volt megbízva. Ily módon a főurak, nemesek és egyéb alattvalók nagy része fokozatosan mindig jobban és mindig nagyobb arányban kisiklott a király hatalma alól és idők multával a főbb hűbérurak saját területeiken teljes szuverenitáshoz jutottak, úgy, hogy azt az uralkodótól teljesen függetlenül igazgatták és kormányozták. Ebben az időben az állam annyi kisebb államra való tagoltság képét mutatta, ahány hatalmas hercege, grófja, stb. Volt az illető államnak, aminek aztán az lett a következménye, hogy maga az uralkodó csak elsőnek tekinthette magát a vele úgyszólván egyenjogú kisebb fejedelmek között (primus inter pares). Legtipikusabb példáját látjuk ennek Németországban, ahol hosszú évtizedeken át a kis királyok egész serege élvezett úgyszólván teljes uralkodói szuverenitást.

A hűbériségnek egy különleges faja az úgynevezett vár-hűbériség volt, melynél a hűbéresek főfeladata abból állott, hogy a hűbérúrnak várát őrizzék és ellenséges támadások ellen megvédjék. Ők alkották a várőrséget, melynek fejét uralkodók várában őrgrófnak (Burggraf), főurak váraiban pedig várnagynak (Burgvogt) nevezték.

Magyarországon a hűbériség ily túlzott formában sohasem tudott kifejlődni. Az Árpádok abszolutisztikus uralma a túlságos önállóság koronkint jelentkező kinövéseit mindig a kellő korlátok közé tudta szorítani. Nagy támasza volt ebben a mindenkori királynak a köznemesség is, mely a maga elnyomóit is látta a főnemességben és kivált annak egyes rakoncátlan kényuraiban. Az Árpádok kihalta után beállt belső zavarok kedvező alkalmul szolgáltak a már addig is hatalmaskodó Csákoknak, Németujváriaknak, Aporoknak, Abáknak, Kopaszoknak, Brebiri Subičoknak, stb., hogy a királyi és állami hatalomnak fittyet hányva, a maguk kénye-kedve szerint basáskodjanak az általuk jogtalanul elfoglalva tartott területeken, de éppen I. Károly király volt az, aki ezeknek a kiskirályoknak a hatalmát egyenkint letörte. Ez után a hűbériség nálunk más, egészségesebb nyomon, az úgynevezett ősiség formájában fejlődött tovább, amelyről annak idején bővebben szólunk majd.

Ezek után a tárgyalás alatt levő események megbeszéléséhez visszatérve, hangsúlyoznunk kell, hogy a tenger mentén folyton megújuló és megismétlődő bajokat Velence magatartása is növelte, mert ez titokban folyton szította a tüzet, bár hivatalosan mindig azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy ő a magyar király jogait csorbítani nem akarja. Viszont Károly király is következetesen keztyűs kézzel igyekezett minden velencei dolgot elintézni, egyrészt mivel Nápolynak szándékolt megszerzésében Velencére, mint hathatós támogatásra számított és másrészt hajók hiányában nem is lett volna célszerű és tanácsos a lagunák városával, mint elsőrendű tengeri hatalommal kenyértörésre juttatni a dolgot. Ezért a tengeri kikötővárosokat érdeklő összes ügyeket rendszerint lehetőleg simán és Velence előnyére, vagy legalább is annak szájaíze szerint intézte el.

Hogy a szárazföldi hadműveletek sem folytak valami nagy eréllyel és határozottsággal, annak viszont az volt az oka, hogy ugyanekkor a magyar haderő legnagyobb részét másutt kellett alkamazni; ezért nem is csoda, hogy a rendcsinálás végett Horvátországba és Dalmáciába irányított hadak elégteleneknek bizonyulván, azok onnan ismételten és rövidesen visszatérni voltak kénytelenek. Hogy ez nagyon sokat ártott az ország és a király hatalmi presztizsének, azt nem kell hosszasan bizonyítgatni. Azért általában véve leszögezhetjük azt a tényt, hogy amit a fenforgó körülmények között tenni lehetett, azt Károly király meg is tette. Legfeljeb azt kifogásolhatnók, hogy a saját maga vezette 1322. évi hadjáratot Kninben befejezte. Jó lett volna, ha egészen a tengerpartig előnyomulva és esetleg hosszabb ideig itt tartózkodva, végleges rendet igyekezett volna teremteni. Nincs kizárva, sőt valószínű, hogy a mühldorfi szerencsétlen kimenetelü csata is siettette Károly király hazatérését. Hogy a magyar származású Miklós és Miczk bánok csakhamar szintén eredmény nélkül tértek vissza, az eléggé sajnálatos, de biztosak lehetünk benne, hogy az ő helyzetük se lehetett odalent valami irigylésreméltó.

Az itt önkényeskedő főurak közül legcsunyábban Mladen bán viselkedett, aki önző és kapzsi természete által elragadtatva, busás anyagi előnyök és az elnyert idegen patriciusi méltóság fejében még attól a hazaárulás számba menő cselekedettől sem riadt vissza, hogy a mindig Magyarországhoz vonzódó és annak oltalmát és kegyét kereső Zárát tudatosan Velence kezére játssza át.

Mladenhez hasonló kétkulacsos ember volt Dalmasius, az e bonyodalmas korban könnyen fontosabb szerephez jutott kalandor is, aki jó pénzért szintén mindenre volt kapható. Dalmasius köpönyegforgatásából és átpártolásából kifolyólag egyébként a legrosszabbul a záraiak jártak, akiknek addig, amig a katalánok ellenségeik voltak, mindössze néhány száz, az átpártolás után pedig körülbelül ugyanannyi ezer harcost kellett eltartaniok. Ez pedig drága mulatság volt, mert hiszen tudjuk, hogy Velencének a rabló katalánoknak semittevésükért fejenként és havonta nyolc, vagyis minden egyéb mellékkiadástól eltekintve, összesen legalább huszonnégyezer aranyat kellett fizetnie, ami az akkori pénzérték alapulvétele mellett kétségkívül horribilis összegnek mondható. Világosan kitűnik ebből, hogy az efajta zsoldos hadak tartása, amellett, hogy óriási költségekkel járt, eredményt csak akkor mutatott fel, ha az illető zsoldos had parancsnoka tisztességesen meg is felelt vállalt kötelezettségének és garázda népét nemcsak az ellenséges haderő és a lakosság kifosztására és sanyargatására, hanem komoly hadműveletek végrehajtására és döntő harcok vivására is rákényszerítette, de ez vajmi ritkán fordult elő.

Nagy kár, hogy a tárgyalt hadjáratokról, hadműveletekről és csatákról csak oly szűkszavu feljegyzések maradtak ránk, úgy, hogy egyik-másik csatáról azt sem tudjuk megállapítani, hogy hol folyt le. Ép így elég fogyatékosak a kölcsönös erőviszonyokra és a hadakozás módjára vonatkozó adatok is.