Ez az utolsó fejezet megint egyik igen szomorú lapja történetünknek. Azonban ne ütközzünk meg túlságosan a történteken, mert ne felejtsük, hogy ennek a kornak, mint egyáltalában a középkornak eseményeit, szokásait és erkölcsi felfogását, nem lehet és nem szabad a mai erkölcsök és szokások szemüvegén át nézni és fölöttük a mostani felfogásnak megfelelő ítéletet mondani. Nem szabad ezt tennünk főkép azért, mert akkoron nemcsak a tanulatlan és bárdolatlan köznép, hanem durvák és faragatlanok és legtöbbnyire kegyetlenek voltak az akkori főurak és kevés kivétellel az uralkodók is. Ezt a lelki durvaságot tükrözteti vissza az egész Zách családra kiszabott igazságtalan és kegyetlen ítélet is, melynek bizonyára az volt a célja, hogy már csirájában elfojtson minden ehhez hasonló merényletet, melyre az akkori túlfeszített atmoszférában a kedélyek nagyon hamar hajlandókká váltak.

Az akkori vad szokásoknak és laza erkölcsöknek tulajdonítandó az is, hogy az egyébként oly nemesen és fenkölten gondolkozó és cselekvő Károly király magánéletéhez sok jeles cselekedet mellett az elmondott utálatos szennyfoltok is tapadtak.

Vannak olyanok is, akik az egész Zách-féle esetet mendemondának tartják. Így többek között nagyban véve ez a véleménye Pórnak is, aki a következő megjegyzést fűzi a Zách-családon végrehajtott drákói ítélethez: „Épen e boldogtalan vérbosszúnak, mely nem engesztelt, ellenkezőleg méltatlankodást keltett, tulajdonítom Zách Klára mondájának keletkezését és alakulását. A népköltészet tette az ősz atyát a szülői szeretet hőséül és a mindig bujálkodó zsarnokság áldozatául. Azonban a történeti kritika már Pray György korában sem látott mást Zách Feliciánban, mint egyet azon önkénykedő urak közül, akik az ország javait hatalmasul eltulajdonították, midőn pedig azokat jogos birtokosul visszafoglalta, megrövidítve, megcsalatva érezték magukat, és dölyfös szenvedélyükben bosszút forraltak. De hiába: Zách Klára szép mondáját a nemzet tudatából ki nem irtjuk.[1]

[1] Szilágyi–Pór A magyar nemzet története, milleniumi kiadás, III. kötet 84.