A németországi bonyodalmakból kinálkozó előnyöket Károly király a maga és országa zilált és nehéz helyzete dacára eléggé ki tudta használni. Mindenekelőtt figyelmet érdemel ama ügyes sakkhuzása, hogy Szép Frigyesnek, akitől nem is aktiv támogatásért elég értékes adományt kötött ki magának, maga helyett Csák Mátét ajánlotta, megfelelő hadat is rendelkezésére bocsátó segítőtársul. Ezzel kettős célt ért el: a maga fegyveres erejét kimélte, Csák Mátéét pedig kitette az idegen érdekekért folyó hadjárat bizonytalan esélyeinek, miáltal az ő poziciója Csák Mátéval szemben csakis javulhatott. Ezt az előnyt Károly király ki is aknázta, mert bár, amidőn a holicsi fordulat beállott, János cseh király felszólítására, Csák Mátét hátba nem támadta,[1] de viszont nemcsak hogy utóbbinak sem adta meg a kívánt segítséget, hanem ellenkezőleg, nemsokára a holicsi események lezajlása után felhasználta a kedvező alkalmat arra, hogy Csák Mátétól Szécsényi Tamás által Visegrádot, amelyet Károly király egy 1316 július 15.-én kelt oklevelében „Magasvárnak”[2] nevez, hosszabb ostrom után[3] visszafoglaltassa.[4]

Hogy Károly király egyidőben Frigyessel, Csák Mátéval és azok közös ellenségével, János cseh királlyal is kötött titkos paktumokat, ez azt bizonyítja, hogy az emberek, udvarok és kormányok a diplomácia titkos kulisszái mögött ezúttal sem jártak a legegyenesebb úton. Hogy Csák Máté a hadjáratban való részvétel révén neki felkínált elég veszélyes szerepre vállakozott, az egyrészt valószínűleg azért történt, hogy seregének alkalmat adjon, miszerint a rozgonyi csorbát kiköszörülje, mire az annál szívesebben vállakozott, mert a határon túl Morvaországban, kénye-kedve szerint garázdálkodhatván, busás zsákmányra nyilt kilátása; másrészt a nagyzási hóbortnak is volt benne része, mert Csák Máté Szép Frigyestől a beigért hathatós támogatásért állítólag egyebet nem kért, mint hogy fia, avagy leánya a Habsburg-ház egyik tagjával házasságra léphessen. E házasság költségeinek fedezésére Csák Máté már adót is kivetett, de hogy lett-e valami a tervezett házasságból, annak a kútfőkben nyoma nincsen.

A hadjáratban való részvételét Csák Máté hada a régi kedvelt és szokásos módon, tűzzel-vassal való pusztítással kezdte meg. E célból eleinte csak kisebb erejű portyázó csapatok lépték át a határt, ami annak a jele, hogy a ravasz és ügyes trencsényi gróf lehetőleg olcsó pénzen akart vállalt feladatának megfelelni, s csak mikor már a veszély a feje fölé nőtt, amidőn kiderült, hogy az ellenségül magára vállalt János cseh király egész seregét indította a Mátyusfölde felé útnak, fogott hozzá nagyobb erők összetoborzásához. Cseh-, illetve Morvaország ellen folyván a harc, Csák Máté seregébe ezúttal cseh zsoldosokat nem állíthatott be. Ez a sereg tisztán könnyű magyar lovasokból állott, mely hadműveleteit és harcait is régi magyar, illetve szittya módra tervezi és hajtja végre, illetve vívja.[5] A holicsi meglepő támadás, amellyel Csák Máté az övénél sokkalta erősebb ellenséges sereget megfélemlíti és úgyszólván harc nélkül, csupán cselfogással, megfélemlítő vad ordítással, mint a polyvát széjjelszórja, határozottan dicséretére válik a Mátyusföld hatalmas urának, de úgylátszik, hogy e valóban remek eredménynek erélyes és könyörtelen üldözés által való kiaknázását elmulasztotta, ami alkalmat adott a hanyatt-homlok visszaözönlő cseheknek az újból való sorakozásra és rájuk nézve kedvező fordulat előidézésére. Nyilt mezőn vívott rendes harcban a nehéz vasas cseh lovasság ugyanis fölényben volt a könnyű magyar lovassággal szemben, s így Csák Máténak a fordulat beállta után ki kellett volna térnie az összeütközés elől, s akkor a cseh írók nem fitogtathatnák, hogy tulajdonképpen végül mégis az ő atyafiaik maradtak a győztesek.[6]

Hogy a cseh sereg számra nézve is messze felülmúlta Csák Máté hadainak létszámát, azt az idegen és cseh történetírók sem tagadják. Ezt a nagylétszámú és kifogástalan felszerelésű hadsereget János király a német trónra való igényeinek kellő érvényesíthetése céljából állította talpra. E sereg hadműveletei eleinte egészen szépen és helyesen indultak. A két oszlopban való előnyomulás, a főoszloppal Gőding–Holics felé, egészen helyesnek mondható, nem különben az is, hogy egy mellékoszlop Wesselynek irányíttatott, ami lényegesen megkönnyítette a Morva folyón való átkelést. Ekkor azonban az akkori kornak felette gyakran mutatkozó hibás tünete vesz erőt a cseh hadvezetőségen további hadműveleti céljainak és tervének megállapításánál, amidőn egész erejét, ahelyett, hogy Csák Máté mozgó hadseregének felkeresésére és legyőzésére, tönkreverésére fordította volna, szinte nevetségesen alárendelt célok elérését, Holics megvételét tűzi ki feladatául. És itt megint csak a már megszokott tünetet észlelhetjük: Holics vára hetekig lekötve tartja az egész cseh hadsereget, mely elkeseredésében végre rendes ostrom és a falak aláaknázása révén akar a kis erősségen úrrá válni, de ez a kísérlete is csúfondáros kudarcot vall.[7] Az elhibázott hadműveleti tervnek volt aztán elsősorban tulajdonítható, hogy ez az oly fölényes harci eszközökkel viselt háború végül a csehekre nézve oly szánalmas véget ért.[8]

[1] Palacky, Geschichte von Böhmen 113. és 115. oldalán foglalt következő szavai: „… von der anderen Seite sollte verabredeter Weise König Karl von Ungarn in die Gebiete seines rebellischen Vasallen einrücken und seiner usurpirten Herrschaft ein Ende machen.” Majd alább: „… auch machte König Karl von Ungarn keine Anstalten, ihn (t. i. János királyt) von der anderen Seite her zu unterstützen. Es war ihm daher willkommen, dass Graf Mathaeus durch Abgesandte um Frieden bat.”

[2] Anjoukori okmányt. I. 400. Szerint ez az okmány „in alto castro” kelt.

[3] Anjoukori okmányt. I. 530., II. 153.

[4] Fejér, Cod. Dipl. VIII/2. 71.

[5] Zittaui Péter königssali apát (1305–1337) és koríró az alábbi 25 leoninus versben érdekesen írja le az akkori magyarok hadviselését (lásd „Die Königssaaler Geschichts-Quellen, Loserth kiadása, Bécs 1875, 365. old.):

„Est mihi certum per multos saepe repertum,
Usus armorum gens non habet Ungaricum;
Sed quando bellum committit sive duellum,
Pellicium strictum portat tunicae vel amictum,
Qui nimis est artus, quo stringit firtiter artus.
Et se sic aptat ad bellum, postea captat,
Út sibi fiat equus velox et cursibus aequus,
Plures offendit suus arcus, quem cito tendit,
Vulnera non parva facit hinc volitando per arva
Non vult tranquille stando pugnare, sed ille
Aut fugit, aut agitat aliquem, sic proelia vitat,
Quae fiunt dura servando suevica iura.
Sed si scire velis, aunt magna proelia telis,
Arcum tendendo velociter et iacendo,
Ex omni parte se tali protegit arte,
Nam iacit ante, retro, quod debes credere Petro,
Nec parcunt uni telis volantibus Hunni,
Ne fias funus, hostis non sit tuus Hunnus,
Et cernes cunctos lardo vel carne perunctos,
Ungaricae gentes portant curtas quoque mentes.
Est genus ista levis, iaculis saevissima saevis,
Quantum cum te pressit Moravica, quot mala gessit
Ungara turba tibi, nequit dici neque sribi,
Iuxta tuos postes vicinos nos habes hostes,
A quibus eripiat te Christus et hoc cito fiat.”

Lényegében Péter apát a következőket mondja fenti verseiben: Biztos tudomás és mások sokszoros elbeszélése nyomán állíthatja, hogy a magyarok nem használják a németeknél szokásos vaspáncélt, hanem, ha hadba vagy párbajra mennek, bőrből készült szoros, testhez álló zekét, (tunica) öltenek és legelső gondjuk, hogy kítartó és gyors lovuk legyen. Gyorsan kifeszülő íjjaiknak a csatatéren össze-vissza röpködő nyilai többeket is megsebesítenek és nem csekély sebeket okoznak. A magyar harcos nem akar nyugodtan állva harcolni, hanem vagy maga fut, vagy ő kerget valakit, s így elkerüli a sváb szabályok szerinti komoly, kemény harcot. Ehelyett a nyilazásra fekteti a fősúlyt; íjját gyorsan feszíti, amelyről előre, hátra, minden oldalra biztosan lövi ki nyilát. A magyarok nem ismernek kiméletet; aki nem akar meghalni, ne válassza őket ellenségül. A magyar nép szalonnával és hussal keni be magát és rövid mentét visel. Könnyű gerelyeik is felette kegyetlenek. Sem szóval, sem írásban el nem lehet mondani, hogy mennyit szenvedett Morvaország a magyarok bőszült hadától. (Lásd. Szilágyi–Pór A magyar nemzet története, milleniumi kiadás, III. 65. és Pór, Trencsényi Csák Máté, 135.)

A Chron. Aulae reg. a magyarok akkori hadviselését szintén ázsiainak mondja, amelyet mozgásának gyorsasága tesz rettenetessé, de páncélozott és rendezett csatasorban álló seregekre, amelyek vaspáncéljáról nyilaik kártevés nélkül leperegnek, csak akkor válik veszélyessé a magyar had, ha azokat rajtaütésszerűen meglepnie sikerül.

[6] Palacky, (Geschichte von Böhmen 114. oldal) ezt a részletet következőleg adja elő: „Inzwischen führte Graf Matthaeus unbemerkt ein sehr zahlreiches und kampfgeübtes Heer zum Entsatz herbei. Plötzlich sah das böhmische Lager sich auf mehren Seiten mit betäubenden Geschrei überfallen und von einem Pfeil- und Speerregen wie überschüttet; so überrascht, fingen im ersten Schrecken viele Böhmen schon zu fliehen an, und eine schimpfliche Niederlage war unvermeidlich, wenn nicht Heinrich von Lipa seinen hohen Heldenmuth zu rechter Zeit wieder bewährt, die Fliehenden mit Wort und Tat zur Umkehr gezwungen, und die schnell gesammelten Schaaren der Seinen in die dichtesten Feindeshaufen mit solchem Ungestüm gefürt hätte, dass die leichte ungarische Reiterei, nach den Worten eines Zeitgenossen (Chron. Aulae reg. p. 335.) wie ein Spinnegewebe an den schwer bewaffneten böhmischen Reihen zerstäube, und das Heer des Grafen, nach grossen Verluste an Getödteten und Gefangenen endlich allgemein die Flucht ergriff.”

[7] Palacky (Geschichte von Böhmen 115. oldal) ugyan mentegetni igyekszik ezt, de kivált a Csák Máté hadával történt összeütközés utáni elhibázott hadműveleti tervet, mondván: „Aber trotz entschiedenen Siege, fand es der König dennoch bedenklich, den Feind tief ins Land hinein zu verfolgen, da bei gänzlichem Mangel an Verpflegungsmitteln in demselben, diese bereits bis von Brünn herbeigseschafft werden mussten und er unter solchen Umständen keine feindliche Festung in seinem Rücken lassen durfte; auch machte König Karl von Ungarn…” és így tovább, amint azt már az 50. oldalon a 75. alatti lábjegyzetben közöltük. Mi azonban ezt a szépítgető kimagyarázást, mint helyt nem állót, el nem fogadhatjuk.

[8] Ezt bizonyos fokig a cseh dolgokat mindig szépítgető Palacky is (Geschichte von Böhmen 114. oldal) koncendálja, amidőn azt mondja, hogy „Dieser Feldzug brachte dem böhmischen Könige weniger Ruhm und Vortheil, als man wohl hätte erwarten dürfen.”