A rozgonyi kudarc és nem annyira a cseh hadjáratnak sikertelensége és kedvezőtlen kimenetele, mint inkább az azzal kapcsolatos és az ő személye ellen irányuló diplomáciai fondorlatok annyira elkedvetlenítették Csák Mátét, a Mátyusföld hatalmas urát és zsarnokát, hogy ezentúl már szinte apatikusan tűri Károly királynak fokozatos felülkerekedését. E keserű csalódások után a trencsényi gróf többé fegyverrel a kezében már nem is lép a küzdőtérre, hanem a sok csalódás és a tehetetlenség kellemetlen érzése által fakasztott dühét, mint alább látni fogjuk, főkép a birtoka területén levő papságon tölti ki.

Már Visegrád 1315. évi elfoglalását is úgyszólván némán türte, amikor pedig Károly király 1317 első hetében megfelelő had élén, amelyben többek között az esztergomi és kalocsai érsekek, a győri és pécsi püspökök, a tárnokmester és országbíró, nemkülönben számos főúr, ezek között Thököly András két fia, Péter és Jakab, stb. is részt vettek fegyvereseikkel,[1] Komárom vára alatt termett, hogy azt is kiragadja kezéből, Csák Máté már nem sietett felmentő sereg élén annak védelmére. Osztrák tudósítások szerint a Komárom elleni hadműveletekben Károly királyt Frigyes német császár is segítette, de hogy a vár ostroma és annak bevétele miképpen történt, arra nézve kevés adat maradt ránk. Az az egy bizonyos, hogy a dolog már csak azért sem ment valami nagyon könnyen, mert magát a várat a Duna medre vette körül, s így nem csoda, hogy az ostrom csak 1317 november 3-án, tehát majdnem két havi erőfeszítés után ért véget, mely napon a vár végre megadta magát.

Károly király adományleveleiből tudjuk, hogy ennél a kemény munkánál főkép Marcheus mester, a Palugyayak őse, továbbá Dancs, a zólyomi ispán és az egy ideig hűtlenségbe esett Somosi János mester tüntették ki magukat.[2]

Csák Máté Komárom elvesztésébe is belenyugodott. Nem mert, vagy nem akart többé a királlyal kikezdeni, de arra se volt rábírható, hogy életében meghódoljon neki.

A dühöngő oroszlán, mint már fentebb jeleztük, a papságon, kivált a nyitrai püspökön töltötte ki bosszúját. Hogy a papsággal miképen bánt a trencséni kényúr, az Horváth Mihály alábbi szavaiból eléggé kitűnik:[3] „Károly, ki – miután a régi vármegyei hadrendszer végkép felbomlott, új pedig helyébe még nem állíttatott, – királyi hatalmát még mindig gyöngének érezé, Komárom és Visegrád visszavétele után nem háborgatta többé a halálához különben is közelgő hatalmas kényurat; ez pedig óvakodott magát a királyt sérteni. Annál többet kellett tőle szenvednie az egyháznak, különösen pedig a nyitrai püspöknek. A Gentilis bíbornok által kihirdetett egyházi átok csak dacosabbá és dühösebbé tette a püspök ellen Máté urat. Az egyháziakat, kik, az átokrendeletnek engedelmeskedvén, az isteni szolgálatot felfüggesztették, javadalmaikból elűzte, s más kóbor, kiátkozott papokat tett helyükbe. A püspök trencsényi curiáját elvette s kutyapecéreinek adta lakásul; javait, tizedeit, majdnem mindenütt lefoglalta; az ő jobbágyai által építette fel Trencsény és Tapolcsány várait, s vadaskerteit, néha két hétig sem bocsátván haza a munkától a szegény embereket. Midőn pedig ezen s ezerféle más zaklatások miatt a püspök, türelmét vesztvén, az átkot ellene 1317-ben újra kihirdette, Máté annak székhelyét, Nyitra várát is fegyverhatalommal vívta meg, a püspök s kanonok lakjait felégette s javaik maradványait lefoglalta, úgy hogy a püspök kibujdosni kényteleníttetett megyéjéből.” Nagyon természetes, hogy mindezeket az atrocitásokat nem maga személyesen végezte, hanem alkalmazottai által hajtatta végre. Ő maga utolsó éveit csendes visszavonultságban töltötte, mígnem 1321 március 18-án elköltözött az élők sorából. Kortársai ugyan kevésbé szépen emlékeznek meg végső órájáról; a hagyomány ugyanis azt tartja, hogy egy iszonyú nyavalya, a testéből támadt tetvek serege ölte meg a népzsarnokot.[4] Utódokat nem hagyván maga után, hatalma és kiskirálysága úgyszólván vele egyidejűleg szállott sírba.

Alig hunyta be ugyanis szemét a hirhedt oligarcha, Amadéfia Miklós soproni ispán, be se várva a király megérkeztét, betört a Mátyusföldre, s annak négy várát, Apponyt, Bajmóczot, Privigyét és Grogot hamarosan hatalmába kerítette. Ezt látván a többi várnagyok, ők is önként átadták váraikat a királynak, úgy hogy néhány hónapon belül az egész Mátyusfölde behódolt, kivéve Trencsén várát, ahol az engesztelhetetlenek utolsó kétségbeesett csapata húzta meg magát. Ezt a királyi hadak csak hosszantartó ostrom után és elég érzékeny veszteségek árán tudták hatalmukba keríteni. A megvett Trencsén vár és vármegye ispánjává Károly király Nekcsei Sándor fiát, Demetert nevezte ki.

A meghódolt urak közt volt Csák Máté rokona, Bogárfia Márton és Zách Feliczián, Máté nádora is, aki utóbb merénylete révén vált hírhedté.

[1] Fejér, Cod. Dipl. VIII/2., 438.

[2] Anjoukori Okmányt. I. 440., 443., 445. – Fejér, Cod. Dipl. VIII/2. 49., 52., 56., 204., 356. – Katona Hist. Crit. VIII. 339., 402.

[3] dr. Horváth Mihály, Magyarország története II. 36.

[4] Thuróczy II. 91. – Katona Hist. Crit. VIII. 328.