A leírt időszak alatt főleg két dolog ragadja meg figyelmünket: a magyar nemzetnek önállóságához és függetlenségéhez való görcsös ragaszkodása, nemkülönben törhetetlen, majdnem mondhatni babonás hite Szent István koronájának szentségében és bűverejében. E két sarkalatos dolog körül folyt a harc a legnagyobb szívóssággal és makacssággal a nemzet és a római szentszék között, mely elvégre is kompromisszumos megegyezésre vezetett. A nemzet ennek a kompromisszumnak nem vallotta kárát, mert egyrészt Károly Róbertben egy valóban rátermett és a nemzet nagy érdekeit mindig szem előtt tartó királyra tett szert, és másrészt a pápa ama kierőszakolt jogát, hogy a nemzet által megválasztott királyt neki kelljen elismernie, illetve állásában megerősítenie, csakis Károly Róbert esetében gyakorolta, ellenben fiával, Nagy Lajosssal szemben már nem élt ezzel a jogával.

A királykérdés ilyenformán hosszas vajudás után megoldatván most már a legfontosabb teendő az ország nyugalmának és belrendjének helyreállítása volt, de ennek elengedhetetlen előfeltétele gyanánt a királyi hatalom és tekintély visszaállítását kellett tekinteni, aminek egyik legfontosabb előfeltétele a bitorolt javaknak az országgyűlési határozat értelmében való visszaadása volt, csakhogy ez az oligarchák hatalmának túltengése folytán igen kemény diónak bizonyult. A fiatal király, a pápai követ és a többi királypárti ember már mindenfélét kigondoltak és kipróbáltak, hogy a még mindig renitenskedő néhány oligarchának hatalmát és ellenállását megtörjék, de ezek a kísérletek főkép Csák Mátéval szemben nem hogy eredményre vezettek volna, hanem ellenkezőleg még jobban fokozták ennek a gőgös, dölyfös kényúrnak az ellenállását és hallatlan vakmerőségét, kivált az egyházzal és a királlyal szemben.[1]

[1] Hogy Csák Máté elbizakodottsága most már mennyire nem ismert határt, azt találóan jellemzik Fessler-Klein (II. 28. Old.) következő szavai: „… Denn er brauchte und wollte keinen König mehr. Aus Ländereien des Staats und der Kirche, insonderheit aus den Besitzungen des graner Erzbischofs und der Bischöfe von Waitzen uns Neitra, hatte er sein zusammenhängendes Gebiet geschaffen, das sich über das Waagthal von der Donau und von Komorn bis in die Zips erstreckte und dessen Bewohner ohne Unterschied des Standes seiner Herrschaft gehorchen mussten; ungeheure, durch Bedrückungen, Brandschatzungen und Kirchenraub zusammengebrachte Schätze standen ihm zu Gebote; in seinen zahlreichen Schlössern lagen mehrere tausend bewaffnete Söldner; wie einen König umgaben ihm ein Palatin, ein Schatzmeister und andere Hofbeamte; in seiner Burg zu Trencsin. Die er mit Festungswerken und Wasserleitungen versehen hatte, herrschte fürstliche Pracht und ausserhalb derselben verkündigten weitläufige Anlagen und Thiergärten den Stolz und den Reichtum ihres Herrn. Das Andenken an seine Herrschaft hat sich dem Gedächtnis des Volks so tief einprägt, dass es diesen Landstrich auch heutzutage noch „Mátyusföldje” (Land des Matthäus) nennt. Ausserdem besass er noch hin undwider im Lande Domänen und Burgen, darunter Visegrád, die spätere Residenz der Könige”.

Majdnem szószerint ugyanezt a jellemzést olvashatjuk Horváth Mihály többször idézett munkájában is. (II. köt. 28. Old.)

Csák Máté tüzetes élet- és jellemrajzát tartalmazza továbbá Pór Antal, Trencsényi Csák Máté című műve (Magyar Történeti Életrajzok, szerkeszti Szilágyi Sándor, Budapest 1888.)