Bár az 1307 október 10.-iki országgyűlésen a nemzet többsége Károly Róbertet királyává választotta, a fentebb említett oligarchák részben passzív magatartása, részint nyilt ellenséges magatartása miatt, és mivel a még mindig Apor László birtokában levő Szent István koronáját sem illeszthette fejére, az új király még távolról sem tekinthette magát a magyar trón igazi birtokosának.

A még mindig renitenskedő főurak megnyerését, miután ez az Anjou-párti főuraknak sehogysem akart sikerülni, Fra Gentile pápai követ tüzte ki céljául. Az említett bíboros ugyanis már 1308 május végén érkezett Spalatóba és augusztus végéig a tengerparti városokban tartózkodván, szeptember elején Zágrábba ment, ahova Brebiri Subic Pál horvát bán és Bosnya (Bosznia) ura, valamint fia György, a dalmát városok grófja, kísérte. Zágrábba eléje jött Károly Róbert is, szép számú had élén, hogy teljes biztonságban kísérhesse protektorát Budára, ahová október második felében érkeztek meg. A pápai követ a Károly-párti egyházi és világi hívek tanácsára maradt oly soká a tengerparti vidékeken, mert attól tartván, hogy a követ megjelenése a Szentszéknek Magyarországgal szemben támasztott igényeinek esetleges újból való hangoztatása nemcsak a fent említett főurak ellenállását tenné még makacsabbá, hanem az ország függetlenségére és szabad királyválasztási jogára féltékeny és úgyis csak nagynehezen Károly Róbert mellé állott főurakat is ismét ellenzékbe kergethetné, egyelőre inkább maguk az Anjou-párt legmeghittebb hívei igyekeztek a Csákokat, Aporokat, Németujváriakat és azok híveit Károly Róbert ügyének megnyerni, ami részben sikerült is. Németujvári Henrik ugyanis annak fejében, hogy tótországi bánná nevezték ki, oly buzgó hívévé vált Károly Róbertnek, hogy nyomban a tengerpartra érkezett pápai követ elé sietett s annak jelenlétében letette a hűségesküt az ifjú király kezébe.[1] Apor Lászlót legalább arra sikerült rávenniök, hogy maga helyett követet küldjön a november 18.-ra kijelölt királyválasztó országgyűlésre, de arra, hogy a szent koronát kiadja kezéből, semmikép nem volt rábírható. Csak Csák Máté nem engedett egy hajszálnyit sem merev álláspontjából, így ennek az épp oly hatalmas, mint gőgös embernek megpuhítását tüzte ki Fra Gentile bíboros legelső és legfontosabb feladatátul. Miután a hatalmas főúr kelepcétől tartva, Budára nem akart elmenni, abban állapodtak meg, hogy a pálosoknak Visegrád közelében fekvő kékesi magányában találkoznak, ami 1308 november 10.-én meg is történt. Ennek eredményeként Csák Máté hűséget igért Károly Róbertnek, aki viszont főtárnokává nevezte ki a hatalmas urat.[2] Sőt a pápai követ, hogy Csák Mátét még jobban lekenyerezze, rábirta az ifjú királyt, hogy a főurak ellenzése dacára őt az összes országnagyok fölé emelvén, az ország és a király gyámjává nevezze ki.[3]

A királyválasztó országgyűlést néhány napi késedelemmel, november 27.-én tartották meg Pesten a Dunaparton szabad ég alatt, mely alkalommal az elnöki széket Fra Gentile bíboros foglalta el, akinek jobbján külön e célra felállított emelvényen, hogy a nép jól láthassa, a király fényes udvarával foglalt helyet, a királytól jobb oldalt az érsekek és püspökök, a pápai követ balján pedig Németujvári Henrik bán és unokaöccse Gergely fia Miklós, Amadé nádor, Kakas Domokos, Rátholt László bán, Kopasz nádor s öccse Beke, Kompolth fia Péter urak, valamint Csák Máté, Apor László és Ugrin volt tárnokmester követei foglaltak helyet. Mögöttük és tőlük kétoldalt a nemesség és a nép sűrű csoportokban állott fel. A bíboros beszédének bevezető részét csendben és figyelemmmel hallgatták meg, de amikor azt találta mondani, hogy valamint Szent István a római pápától nyerte a koronát, úgy helyén való, hogy most is, amidőn Szent István nemzetsége kihalt, a római pápa jelölje ki azt, akinek a szent korona a fejére tétessék, az urak és nemesek soraiban oly zaj támadt, hogy Fra Gentile nem folytathatta tovább beszédét, hanem a hallgatóság vette át a szót és krónikáink feljegyzése szerint a következőkben adtak kifejezést óhajuknak és szilárd elhatározásuknak:„Nem akarjuk és semmi szín alatt sem egyezhetünk bele, hogy a római Szentszék, vagy annak nevében a pápai követ erőszakoljon királyt az országra. Az ellen nincs kifogásunk, hogy követ úr azt, akit magunk még a mult évben a Rákos mezején az ország régi törvényes szokása szerint királyunkul választottunk, a római egyház nevében megerősítse és legyen meg a jövőben is a pápáknak az a joga, hogy az uralkodó családból a nemzet által megválasztott királyt megerősítse és megkoronáztassa, de ennél többet sem most, sem a jövőben nem engedélyezhetünk a római Szentszéknek.”

Fra Gentile teljes mértékben átérezvén a helyzet kritikus voltát, ügyes fordulattal kijelentette, hogy tulajdonképen ő is erre a konkluzióra jutott volna, ha beszédét félbe nem szakítják, mire a jelenlevők Károly Róbertet nyomban újból királlyá kiáltották ki, akit azután ősi szokás szerint vállaikra emeltek s erre a választásra azután a pápai követ örömmel mondta ki megerősítését.[4]

Ilyenformán most már megvolt az úgyszólván egyetértőleg megválasztott király, de nem volt meg a szent korona, amellyel a közóhajnak megfelelve, a királyt meg is lehetett volna koronázni, mert Apor László semmikép sem volt hajlandó Szent István koronáját kezéből kiadni. Pedig a nemzet már ősi időktől fogva az ezen koronával való megkoronázást tekintette a törvényes uralkolás egyik leglényegesebb feltételének.

Fra Gentile úgy vélte, hogy megfelelő jóakarattal vagy talán inkább egy kis furfanggal ezt a nehézséget is el lehet hárítani. Az urakkal egyetértőleg ugyanis azt a végzést hozta, hogy: „miután a korona mint akármely más ingó tárgy lopás, rablás, elidegenítés, tűzvész és számtalan más véletlen esemény folytán máskor is veszendőbe mehet, ezennel közhírré tétetik, hogy ha Szent István koronája a kitüzendő koronázási gyűlésig Apor Lászlótól visszaszerezhető nem volna, akkor az ezen végzés erejénél fogva mindenki által mindaddig tilalom alatt levőnek, nemszentnek és elveszettnek tartassék, amíg az a maga helyére, a király kezéhez vagy a székesfehérvári káptalanhoz vissza nem kerül. Pótlására ő, a pápai követ, egy másikat készíttet, amelyet a római egyház nevében a királynak és az országnak ajándékoz és azzal, annak ünnepélyes megáldása után, úgy Károly Róbert, mint utódai jogérvényesen megkoronázandók. Az említett király és utódai, nemkülönben az urak és nemesek és az összes nép ezt az újonnan készült és megszentelt koronát tartoznak valódi és törvényes koronának tekinteni.”

Végül azt is kimondotta határozatilag az országgyűlés, hogy aki a király vagy királyné javait elfoglalni merné, vagy a már elfoglaltakat három hónap leforgása alatt vissza nem szolgáltatná, az az egyházból közösíttessék ki.[5]

Miután a szent koronát semmikép nem lehetett Apor Lászlótól visszaszerezni, a pápai követ a rendeletére elkészített, kitűnően sikerült, drágakövekkel ékesített koronát 1309 június 11.-én megáldotta s azzal június 15.-én Tamás esztergomi érsek a budavári Boldogasszony templomban ünnepélyesen megkoronázta a királyt.[6]

De bármennyire igyekezett a pápai követ mindenkit meggyőzni arról, hogy az általa megszentelt új koronával végrehajtott koronázás ép oly érvényes, mint ha az Szent István koronájával történt volna, a nemzet Károly Róbertnek sem mostani, sem előbbeni koronázásait sem teljes értékűeknek, sem érvényeseknek nem tartotta és ezek után is oly űrt látott annak királyi jogaiban, amelyet csak a Szent István koronájával való megkoronázás szüntethetett meg.

Ezért Frà Gentile egyelőre megint jószerével igyekezett az erdélyi vajdát a szent korona kiadására bírni, de miután ez nem használt, 1309 december 25.-én Pozsonyban Apor László ellen kiközösítő levelet bocsátott ki, de ennek se volt foganatja!

Most aztán a magyar főurak nevében Tamás esztergomi érsek, Aba Amadé nádor és Domokos mester kezdtek Apor Lászlóval alkudozásokat, akikkel a vajda – azokat vele egyenrangu feleknek tartván – nemcsak szóba állott, hanem Szegeden tanácskozásra velük egybegyülvén, 1913 április 8.-án kelt levelében „I. Károlyt, vagyis Károly Róbertet Magyarország királyának, természetes és törvényes urának” elismerte és magát ugyanaz év július 1.-ig a szent korona kiadására is kötelezte. Sőt még azt is megigérte, hogy a radnai ezüstbányákat, a besztercei, szebeni és székely ispánságokat, továbbá Deés, Kolos és Szék városokat az azokban levő kamarai hivatalokkal együtt átadja ama reményben, hogy ezek ellenében a király is „ki fogja rá terjeszteni bőkezű szeretetét”.[7]

Így aztán végre sikerült Károly Róbertnek 1310 augusztus 20.-án, huszonkét éves korában a mindenki által koronázó fővárosnak tartott Székesfehérvárott Szent István koronáját fejére tennie.[8]

Ez időtől kezdve az ifjú király, helyesen, már nem mint Károly Róbert, hanem mint I. Károly szerepel a magyar királyok sorában.[9] Ezt a negyedik megkoronáztatást azután országszerte mindazok, akik a folytonos pártoskodást megelégelve, végre nyugalom és béke után sóvárogtak, teljes érvényűnek ismerték el, csak a már nagyon elhatalmasodott oligarchák, akik sehogy sem tudtak beletörődni abba a gondolatba, hogy az általuk bitorolt javakat és jövedelmeket kiadják kezükből, dacoltak továbbra is, sőt egyesek most még nagyobb erőfeszítéssel, a királyi hatalommal, mely a negyven évig tartó anarchikus állapotok folytán immár annyira elerőtlenedett, hogy már alig lehetett hatalomnak nevezni. Annak újból való helyreállításához sok pénz és tekintélyes számú csapatok kellettek volna, de a trónját végre végérvényesen elfoglalt fiatal király mindkettőnek nagyon is szükiben volt. Ugyanis a királyi hatalom egyik főtényezőjének, a régi várkatonaságnak, már alig volt meg itt-ott némi maradványa, mert a várjobbágyok majdnem mindenütt az urak jobbágyaivá lettek, vagy ahol nagyobb tömegekben laktak, szabad nemesekké nyilvánították önmagukat, ha e kiváltságot nem a királyoktól kapták.[10]

Ily körülmények között a fiatal király meglehetősen tehetetlennek érezte magát s így nem csoda, hogy egyelőre erélyes fellépés helyett inkább arra törekedett, hogy lehetőleg szépszerével teremtsen rendet az országban s állítsa helyre a tekintélyét végkép vesztett királyi és kormányhatalmat.

Ezt az engedékenységre alapított gyenge taktikát mindenek előtt az erdélyi vajdával szemben kellett alkalmaznia, mert hiszen őneki végtelen sokat köszönhetett amiatt, hogy bár hosszas unszolás és alkudozások után, de azért mégis kiadta neki Szent István koronáját, mely végre teljes és országszerte általánosan elismert királyt formált belőle. Ellenszolgáltatás fejében Apor László hallgatagon továbbra is megmaradt Erdély korlátlan ura és csak ennek 1315.-ben bekövetkezett halála után lehetett itt a rend helyreállításához hozzáfogni, amidőn az elhalt vajdának ugyancsak László fia atyjának nyomdokaiba akarván lépni, ellene hűtlenségi vád emeltetett és az atyja által jogtalanul elfoglalt összes birtokok visszaadására kényszeríttetett. Ugyanakkor nyerték vissza az erdélyi szászok és a székelyek is szabadságukat és kiváltságaikat.[11]

Apor Lászlón kívül ama főurak, akik Károly Róbertnek a királyság elnyerésében segítői voltak, szintén tetemes beneficiumokra tartottak számot. Így többek között Aba Amadé nádor, Zemplén, Abauj, Sáros és Szepes megyék legnagyobb részének korlátlan ura, utóbb a király beleegyezésével Felső-Magyarországnak már akkor legfontosabb városát, Kassát,[12] is hatalma alá akarta hajtani, de a polgárság szabadságának védelmére fegyvert fogván, Amadé nádor 1310.-ben az ebből keletkezett harcban életét vesztette.[13]

Brebiri Subič Pál Horvátország és Bosznia uralmán kívül Károly Róbert megkoronáztatása után jó szolgálatai fejében a tengerparton, főleg Zára részéről eszközölt ki tulajdonképpen a királyt megillető nagyarányú engedményeket, birtokátengedéseket és évi fizetéseket a maga, fiai és testvére, György részére, aki a „comes marinus” (tengeri gróf) hangzatos címét vette fel.[14]

Az ugyanígy, vagy hasonló módon hatalmaskodó főuraknak még egész sorát lehetne felemlíteni, de mindezek legalább színleg továbbra is elismerték a király fenhatóságát.

Nem úgy állott a dolog Csák Mátéval, akit a pápai követ révén a királytól nyert rendkívüli és hallatlanul magas kitüntetések és kiváltságos állások még dölyfösebbé és féktelenebbé tettek, aminek azzal is adott kifejezést, hogy az 1310 augusztus 20.-i koronázási ünnepélyen sem személyesen meg nem jelent, sem követ által nem képviseltette magát. Amikor pedig a következő évben a király a legnagyobb részt Csák Mátét uraló felsőmagyaországi vidékek meglátogatására ment, hogy ottani megjelenése által a lakosságot újból visszatérítse a király iránti hűségre és engedelmességre, a büszke főúr nemcsak, hogy vonakodott a birtokain megjelent királyt üdvözölni és kíséretéhez csatlakozni, hanem e látogatás ideje alatt sem szünt meg a király és híveinek javait fosztogatni. Emiatt Károly király és a pápai követ is szemrehányásokat tett Csák Máténak, de ő azokkal mit sem törődött, sőt alig, hogy a király a felvidékről Budára visszatért, zsoldosaival a Duna–Tisza közének Váctól délre fekvő részeit is fosztogatta, sőt még Budát is kezdte háborgatni, mialatt a király nejével együtt a városban tartózkodott. Erre Fra Gentile bíbornok 1311 július 6-án Csák Mátét és összes híveit egyházi átok alá vetette, a parancsainak engedelmeskedő egész területet pedig egyházi tilalom alá helyezte, hogy még „a halottak is temetetlenül maradva, a vadállatok hulláival együtt a szabad ég alatt rothadjanak el”.[15] De hogy ez csak fenyegetés akart lenni, kitűnik abból, hogy a pápai követ rendelete végén kijelenti, miszerint abban az esetben, ha Csák Máté garázdálkodásaiért bűnbánólag bocsánatot kér és a jövőre nézve engedelmességet fogad a királynak, úgy biztosan számíthat rá, hogy az átok alól való egyidejű feloldás mellett továbbra is megmarad a számára már eddig is biztosított összes kedvezmények élvezetében.[16] De a hatalmas kényúr már többé sem a jó, sem a rossz szóra nem hallgatott, s az egyházi átokkal, mely különben gyakorisága miatt már elvesztette volt a nép körében azelőtti rendkívül lesujtó hatását, sem sokat törődött, s egyébként ebben a tekintetben Csák Máté úgy segített magán, hogy a birtokain levő papságot egyszerűen kényszerítette, hogy a pápai követ tilalma ellenére továbbra is végezze egyházi funkcióit. És miután ez nem ment egészen símán, újabb cseh és morva zsoldosokat fogadott fel s azokkal mindenekelőtt a nyitrai várat, az ottani püspök székhelyét vette be nagy kegyetlenkedések közepette, amelynek megszállásával aztán egyik alvezérét, Mihály Simon fia Mihályt bízta meg, aki az összes püspöki és káptalani javakat ura részére lefoglalta. Majd számos templom és búcsújáró hely kifosztása után Csák Máté erejének egy részét Miklós fia Demeter parancsnoksága alatt Barson, Gömörön és Tornán át Sáros megyébe küldötte, amelynek várát megszállotta.[17] Ezalatt ő maga az esztergomi érseknek a Vág és Garam között fekvő birtokait pusztítgatta s magát Esztergomot is érzékenyen megsarcolta.

A rettenthetetlen kényúr hatalmát még azzal is növesztette, hogy a királyellenes Amadé fiakkal is szerződést kötött. Ezek ugyan 1311 október 8-án kiegyeztek a királlyal és a kassaiakkal,[18] de utóbb mégis inkább Csák Máté csábító szavára hallgattak.

Ily körülmények között Károly Róbert és tanácsosai arra a meggyőződésre jutottak, hogy a király hatalmát és tekintélyét csak úgy állíthatják vissza, ha fegyveres erővel kényszerítik a most már se jó, se rossz szóra, se fenyegetésekre még csak nem is hederítő hatalmas ellenfelet a szótfogadásra és meghódolásra. Ennek folytán nagyarányú előkészületek történtek, hogy a király a következő évben megfelelő haddal támadhassa meg az ellene szövetkezett veszedelmes társaságot.

[1] Fejér, Cod. Dipl. VIII/1., 310.

[2] Fejér, Cod. Dipl. VIII/5., 52. és VIII/7., 60.

[3] Fejér, Cod. Dipl. VIII/5., 52.

[4] Fejér, Cod. Dipl. VIII/1., 264. – Péterfy, Concil. S. Hung. I., 150. – Katona, Hit. Crist. VIII., 145. – gróf Cziráky Antal, Disquisitio hist. de modo consequendi summum imperium in Hungaria, 53–56., 202–209.

[5] Fejér, Cod. Dipl. VIII/1., 270. – Katona Hist. Crit. VIII. 157–160. – Péterfy, Concil, Hung. I., 154.

[6] Fejér, Cod. Dipl. VIII/1., 333.

[7] Katona Hist. Crit. VIII., 203. – Kovachich, Supplementa ad Vestigia Comitiorum, Buda 1799–1801., I., 258.

[8] Thuróczy, II. 89.

[9] Bécsi Képes Krónika, II. 229: „Carolus vero Martellus ex filia imperatoris Rodolphi Clementia nomine genuit filium, quem primo in terra sua uocaureunt Carobertum, quasi Carolum Robertum. In Hungaria autem ablato Roberto ipsum Hungari Carolum uocauerunt.”

[10] Dr. Horváth Mihály, Magyarország története, újonnan átdolgozta dr. Hatvani Mihály, II., 26. A következőkben mindig a Hatvani által átdolgozott munkára történik hivatkozás.

[11] Szilágyi Sándor, Erdély története, I. 89.

[12] Kassa akkoron mindjobban fellendülő ipara és kereskedelme révén gazdag királyi város volt. Polgárainak legnagyobb része bevándorolt vitéz szászokból állott, akik Vencel idején annak, és nem Károly Róbertnek pártján voltak.

[13] Thuróczy, II. 90. – Timon, Cassovia vetus et nova, 33. – Katona Hist. Crit. VIII., 213. – Szirmay, Notitia Comit. Zemplen., 11. Más verzió szerint, és ezt Pór is magáévá tette, a folyton civakodó kassai polgárok kibékítése céljából a király Amadé nádort nevezte ki békebíróvá. Érdekes, hogy a civódó és perlekedő felek egyikének az öreg nádor, másikának ennek két fia, János és Dávid, állott az élén. A kifejlődő vita közben egy alkalommal az öreg nádor oly keményen korholta a se királynak, se törvénynek nem engedelmeskedő fiait és pártjukat, hogy ebből szóváltás, majd dulakodás támadt, s e dulakodás közben vesztette volna a nádor életét. (Szilágyi–Pór, II. 51.)

[14] Lucius, Memorie istoriche di Tragurio. IV. 13. Schwandternél III. 325.

[15] Fejér, Cod. Dipl. VIII/5., 52.

[16] Fejér, Cod. Dipl. VIII/5., 57.

[17] Szirmay, Notitia Comit. Zemplen, 11.

[18] A megegyezés, illetve szerződés szövegét lásd Katonánál, Hist. Crit. VIII. 214. – Eszerint az Amadé fiak lemondtak Kassára való minden igényükről, sőt még arra is kötelezték magukat, hogy a jogtalanul elfoglalva tartott várakat és javakat, így többek között Zemplén és Ujvár megyéket, valamint Lubló és Munkács várát is visszaszolgáltatják a királynak, és a nemességnek tetszésére bizzák, hogy annak szolgáljon, akinek akar. De az Amadék nemcsak hogy ezt az igéretüket nem teljesítették, hanem utóbb a kassaiakat újból a király ellen igyekeztek hangolni, akivel immár ők is Csák Mátéval együtt nyiltan szembeszállni szándékoztak.