A mintegy 45 éves bajor Ottónak, amidőn a Vencellel kötött paktum folytán a magyar korona birtokába jutott, Magyarországon vajmi kevés pártolója akadt. A világi urak közül legfőbb támaszai a Németujvári grófok lettek, akikhez a Borsa Tamás fiúk, Debreczeni Dózsa, Rátóti Domokos, Kállai István és bizonyára még többen is csatlakoztak Vencel volt hívei közül; az egyháziak közül pedig Antal csanádi és Rádi Benedek veszprémi püspökök csatlakoztak hozzá. Azonkívül a legnagyobb örömmel vették tudomásul Ottónak trónra jelölését a szepesi és az erdélyi szászok, akik a maguk szempontjából nagy reményeket fűztek a német származású király uralkodásához.[1]

Bajor tanácsosai nem nagyon tanácsolták Ottónak a jelölés elfogadását, amit Albert német császár és Rudolf osztrák herceg is ellenzett, de ő inkább a Németujvári grófokra hallgatott és hogy a rá leselkedő osztrákok figyelmét elkerülje, kíséretével együtt kereskedői funkciót színlelve és ennek megfelelően öltözve indult útnak Prágából. A szintén magával vitt koronát csobolyó alakú edényben, a kardot és jogart pedig tegezbe rejtette.

Többnyire éjjel utazva, az egész társaság szerencsésen eljutott Fischamendig, ahol rémülettel vették észre, hogy a korona útközben elveszett. Lóhalálában visszavágtattak tehát és körülbelül egy mérföldnyi távolságban az egyik pocsolyában meg is találták a szent kincset, amely tokjával együtt levált arról a szíjjról, amellyel a nyeregkápához hozzá volt csatolva. Ezek után baj nélkül sietve Pozsonyt érték el, ahol Németujvári Iván fogadta őket.

Majd a szükséges előkészületek megtétetvén, Ottót hívei Székesfehérvárra vitték, ahol 1305 december 6-án Rádi Benedek veszprémi és Antal csanádi püspök által királlyá koronáztatott. Innen Budára jövén, teljes díszben és koronával a fején lóháton járta be az utcákat, hogy királyi minőségében bemutassa magát a népnek. Ez ünnepségeken főleg a Németujváriak, Ákosok, Borsák, Debreczeni Dózsák és Semjének vezette borsodi, szabolcsi és bihari nemesség vett részt és eljött az erdélyi szászok egy nagy küldöttsége is Blaufusz István, Goblin és Miklós comesek vezetése alatt.

Albert német császárt és Rudolf osztrák herceget nagyon bántotta, hogy Ottónak sikerült őket kijátszania. Ezt megbosszúlandó, az osztrák herceg az Ottót pártoló Németujváriak birtokainak pusztítása céljából megfelelő erőket rendelt ki. Erre a Németujváriak Ausztria szomszédos területeinek prédálását rendelték el s e kölcsönös pusztítások mindaddig tartottak, amíg Rudolf herceg III. Vencelnek meggyilkoltatása után 1306 második felében összes erejét Csehországba nem vezette, amelyet atyja, Albert német császár birodalmi hűbér gyanánt reá ruházott.

Mindebből azonban Károly Róbertre valami nagy haszon nem hárult. Jóval nagyobb, de inkább erkölcsi súlya volt Tamásnak, az elhunyt Mihály esztergomi érsek utódának ama cselekedete, hogy Németujvári Iván és Henrik grófokat, amiért Károly Róbert király iránt hűtlenül viselkedtek és az érseki javakat lefoglalva tartották, az egyházból kiközösítette. Egyébként a nagy elkedvetlenedés folytán az Anjou-pártiak nem igen tehettek semmit Károly Róbert érdekében, aki ily körülmények között legjobbnak látta, ha ismét Horvátországba vonul vissza. Erre az ország főurainak és nemeseinek többsége, amelyben mindkét párt képviselve volt, közös megbeszélésre egybegyülvén, abban állapodott meg, hogy hagyják maguktól fejlődni a dolgokat és a két párt úgyszólván formális fegyverszünetet kötött egymással, amely 1307 májusáig fenn is állott.

Ezalatt az idő alatt Károly Róbert 1306 közepén nőül vette Kázmér beutheni és tescheni herceg leányát, Máriát.

Ottó, kinek első neje, Habsburgi Rudolf leánya, 1282-ben meghalt, szintén nősülési tervekkel foglalkozott. Tanácsadói szavára hallgatva, elhatározta, hogy Apor László erdélyi vajda leányát kéri meg, akinek a felesége egyébként is rokona volt neki. E házasság által Ottó nemcsak népszerűségét, hanem hatalmát is öregbíteni vélte, mert az erdélyi vajda amellett, hogy tartományát úgyszólván függetlenül kormányozta, egyúttal az akkor szokásos módon, rablás és zsarolás útján rengeteg vagyonra is tett szert.

Ez a terv sehogy sem volt ínyére az Anjou-pártnak s ezért Vince, az újonnan kinevezett kalocsai érsek, Apor Lászlót és valamennyi megyéjét egyházi tilalom alá helyezte, amire Tamás esztergomi érsek azzal duplázott reá, hogy Péter erdélyi püspököt is kiközösítette az egyházból.

Pedig a kulisszák mögött másképen festett a dolog. Apor László, akit Albert német császárnak sikerült a maga részére megnyernie, színleg nagy örömmel ígérte oda a lányát, de amikor a gyanútlan király 1307 tavaszán jegyeséért Erdélybe ment, a ravasz vajda Ottót elfogta, tőle a koronát, amelyet az mindig magával hordott, elvette, őt magát pedig Gyulafehérvárba elzáratta. Albert császár ezúttal nemcsak Károly Róbert érdekét tartotta szem előtt, hanem újabban azért is haragudott meg Ottóra, mert ez a cseh kérdésben Rudolf fia ellen a karantán Henriket pártolta, akinek öccse, István herceg vezetése alatt még segítséget is küldött Bajorországból.[2]

Ezek szerint most már, bár az országnak egyszerre két királya is volt, hatalmat gyakorolni és rendet fentartani egyik sem tudott. Ennek az lett a következménye, hogy az oligarchák, a kiskirályok hatalma, akikből majdnem minden vidéknek jutott egy-egy díszpéldány, annyira megnövekedett, hogy azzal szemben a királyok, illetve azok megbízottai és a kormány teljesen tehetetlenekké váltak. Leghatalmasabb volt köztük most is Trencséni Csák Máté, aki a Morva határtól Komáromig, kelet felé pedig a Sajóig úgyszólván függetlenül uralkodott, ott úgyszólván királyi udvart tartott és utóbb sem Károly Róbertet, sem Ottót nem ismerte el királynak. Kőszegtől Zágrábig a Németujvári grófok basáskodtak. Hasonlóan viselkedtek az Ipoly mentén és a Sajó–felső Tiszától északra az Amadék, a Tiszán túl a Borsák, Erdélyben Apor László vajda, a tengermelléken a Brebiriek, Szlavóniában a Baboničok vagy Babonegek, stb.[3] Ezek az oligarchák lefoglalták a királyi javakat és jövedelmeket, kirabolták a kolostorokat, kifosztották az egyházakat, a nemességet pedig arra kényszerítették, hogy nem a királynak, hanem nekik szolgáljon. Vérlázító garázdálkodásuk ellen hiába volt minden apelláta, mert sem a királynak, sem a kormánynak nem volt hatalma, hogy őket a jog és igazság gyakorlására és betartására kényszerítse.

Közelebbi jellemzésükre hadd álljanak itt Pór Antal, jeles történettudósunk következő sorai:[4]

„Ezen hatalmas főurak közt a leghatalmasabbak és egyúttal leggarázdábbak valának a Németujváriaknak német földről beköltözött nemzetsége, egy gonoszságban mindeneket meghaladó „szövetkezet”. Nincs a bűnök azon faja, melyet a család tagjai el nem követtek volna, elkezdve a király- és hazaárulástól a királyi család tagjainak meggyilkolásáig, templomok fosztogatásáig, útonállásig. A legfőbb országos méltóságokat, sokszor a nádorit és bánit viselték, de mindig gyalázatos és önző céljaik elérésére. Telhetetlen, kegyetlen, rabló, szószegő had, melyről bőséges adataink vannak okiratainkban, bel- és külföldi krónikáinkban, minthogy Ausztriát és Stájerországot is nem egyszer szemelték ki gonoszságaik színhelyéül, míg máskor ugyanez idegenekkel saját hazájok és királyuk ellen szövetkeztek. Egy nemes tettet sem találunk följegyezve róluk, még Péterről sem, kit közülök veszprémi püspöki székében vertek agyon cinkostársai; de legkevésbbé Ivánról és Henrikről, a Károly Róbert kortársairól. Trencséni Csák Máté a leghatalmasabb főúr volt az országban. A Kárpátok gerincétől a Dunáig tizenkét vármegye[5] és harmincnál több vár uralta. Maga vitéz és a hadügyekben jártas lévén, fejedelemhez illő zsoldos hadat, részben csehekből állót, tartott. A neki szolgáló alsóbb nemzetségnek és népnek félistene volt, úgy ragaszkodott ez hozzá. De korlátot nem ismerő hatalomvágya, mértéktelen dölyfe, gúnyos, embertelenséggel vegyített gőgje mellett nem hatalma volt az, mi Fra Gentilet[6] arra bírta, hogy hozzá közeledjék, hanem az antagonizmus, a gyűlölet, mely a Csákok és Németujváriak közt nemzedékről nemzedékre átszállott, úgy, hogy a párton, melyben Csák Péter fia, Máté állott, Henrik bán fiai nem lehettek… Harmadikul a leghatalmasabbak közt a Kálán (Keán, Kán) nemzetéből származott László erdélyi vajdát vehetjük. László vajda, ami a hatalmaskodást, a királyi és egyházi javak törvénytelen elfoglalását, a zsarnoki hajlamokat illeti, nem igen állott mögötte hirhedt kortársainak. Alattomosságát és furfangját, melyet az erőszakoskodás elé helyezett, kitüntette, midőn Ottó királyt elfogta. De tapasztalunk benne bizonyos hajlékonyságot, megalkuvást a viszonyokkal, a világ fiainak evangéliumi eszességét, mely latba veti a körülményeket, nem kockáztat mindent, nem megy a végletekig, hanem meghajol a törés előtt, kiadja az igaztalan ragadmány egy részét, hogy megtarthassa a többit… Nem oly simulékonyak voltak a Borsák, a Tamás fiai, kik közül akkor már csak Jakab, köznéven Kopasz és öccse Benedek, vagy Beke szerepeltek. A Borsák büszke, de hű embereik valának királyaiknak, azonban kényes érzékenységöket nem volt szabad bántani. Tanuskodott arról Miklós, a választott esztergomi érsek, hajdan IV. László híve, kinek sorsa, melyet a rangkór idézett elő, szánakozásra méltó. Nem kevésbé szomorú volt Lóránt vajda sorsa, kit kevélysége fellázított III. Endre király ellen, mert ez – mint hitte – méltatlanságot követett el rajta. Végre is a király elpusztította. Hasonló sors várakozott a Kopaszra. De ő még ez időben, melyet tárgyalunk, leghívebb embere volt Károly Róbertnek… A leghatalmasabbak csoportjába kell még sorolnunk Aba Amadé nádort és Ákos István nádort, két élemedett, tősgyökeres magyar főurat. Amaz nagy jószágokkal bírt Aba-Ujvár, Sáros, Zemplén, Ung, Szepes és Szabolcs vármegyékben. Ez délre tőle foglalta el a vidéket, Borsodból indulván ki, mely – úgylátszik – szállása volt. Viselkedésre nem igen különböztek ők sem a már jellemzett föntebbiektől; csakhogy loyális érzelmű dynasták voltak. Elfoglalták ugyan ők is a királyi várakat, városokat, harmincadokat, vámokat és adókat; hasonlóképpen cselekedtek mások birtokaival is; királyi engedelem nélkül várakat építettek, hogy féken tarthassák a vidék nemességét, melyet szolgálatukra köteleztek: szóval kiskirályok voltak ők is egy-egy országrészen; de emellett hívei maradtak a királyoknak, amint egymásután következtek, s viszont ezek a kimutatott hűségért hallgatva tűrték, hogy tovább folytassák a hatalmaskodást. Bizonyos tapintattal vitték azt, mert nemes rokonaikat és barátaikat, kikre biztosan számíthattak, pártolták, segítették, s ezek viszont odaadó hűséggel voltak irántok.Az Abák, Ákosok és Borsák magok közt atyafiságot tartottak, azért örülhetett Károly Róbert, midőn jóakaróivá szegődtek… A déli szláv vidékeken: a Subičok Horvátországban, a Baboničok Tótországban ugyanezt a szerepet játszották. Amazok élén Pál bán állott, egy olasz míveltségű politikus fő… Dalmátországban „Horvátország bánja és egész Bosnya ura” volt az egyház karhatalma… A Baboničok mindenképpen a Subičok szerint illeszkedtek. Ők is praetendálták, hogy Tótország örökös bánjainak tekintessenek, amik a Subičok Horvátországban valának. Birtokaik után, melyek Krajnától Bosnyáig, a Szávától a Gvozd hegységig terjedtek, nem is jogtalanul. Hanem útjokban állottak a Németujváriak, kikhez egyébiránt nemcsak szellemi, hanem sógorsági kötelékek is fűzték. Meg kellett teház ezidő szerint elégedniök a „nagy ispánok” szokatlan címével… Hogy a déli szláv kiskirályok: a Subičok és Baboničok és mellettök sokan mások, a másodrendű hatalmaskodók egy húron pendültek magyar főúri sorsosaikkal és ismét ezek kisebb rendű utánzóival; semmi kétséget nem szenved.”

Most, hogy az országnak két királya is volt, de igazi hatalmat kifejteni egyik sem tudott, a különféle kis királyok még szabadabban űzhették országszerte vad és kegyetlen orgiáikat és már valóban legfőbb ideje volt, hogy e téren javulás álljon be és hogy a királykérdés is valamikép végérvényesen megoldassék.

Ottó fogságba jutása alkalmul szolgált az Anjou-pártnak, hogy újból tevékenyebb magatartást tanusítson. A legagilisabb ember, aki tulajdonkép szünet nélkül munkálkodott a párt érdekében, Tamás esztergomi érsek volt, aki egyébként ezzel a maga érdekét is előbbre vitte, mert csak ily módon remélhette a Németujváriak által megszállva tartott Esztergom visszafoglalását. Ennek érdekében egész koaliciót hozott létre a főpapok és a fegyverszünetben részt nem vett nemesek egyesülése révén. Az e célra egybegyűlt had 1306 végén Esztergomot rövid ostrom után visszavette.

Ezek után Tamás érsek a Komárom megyei Udvardra tartományi zsinatot hívott egybe, melyen ismét a leghatalmasabban agitált és szállott síkra Károly Róbert érdekében. Majd negyven napi búcsút hirdetett mindazoknak, akik a renitenskedő budai papokat és egyéb néplázítókat és rendbontókat kézrekerítik.[7]