Az 1304. évi hadjárat alapjában véve inkább büntető expedíció, mint komoly hadjárat színében tűnik fel. Ebben nem seregek állottak egymással szemben komoly ellenfelek gyanánt, mert Vencel serege a Csehországba való visszaérkezés után úgylátszik teljesen feloszlott s így a Morva- és Csehországba bevonuló idegen csapatok hadműveletei egyébből sem állottak, mint rombolásból, pusztításból és az elárasztott vidék és lakosság sanyargatásából és kifosztásából. Teljesen összhangban állt ezzel a hadviselési móddal a német–osztrák–magyar seregeknek a cseh–morva–lengyel határ mentén széles arcvonalban való csoportonkénti felvonulása, hogy egyidejűleg Vencel birodalmának minél nagyobb része legyen ellenséges csapatok által elözönölhető.

Vencel a birodalmába betört ellenséges csapatok garázdálkodását sereg hijján úgyszólván összetett kezekkel nézte. Így aztán nem csoda, hogy Aba Amadé és Lokietek Ulászló maroknyi hada egymagában is elegendő volt ahoz, hogy Vencel fejéről a lengyel koronát leüsse.

Azonban az ellenfelek sem mutattak fel valami nagy energiára való elszántságot, mert ahhoz, hogy kisebb határmenti helységek és erődítések megvétessenek és megsarcoltassanak, valami túlságos nagy stratégiai és taktikai ész és erő nem igen kellett, a kuttenbergi hadműveletek sorsának megpecsételéséhez pedig már az ellenfél részéről egy elég szerénynek mondható megkerülési mozdulat is elegendő volt.

Hogy mily nehéz koalíciós seregek hadműveleteibe összhangot önteni, azt a jelen példa is eléggé mutatja. A kúnok önkényű eltávozása és bajor Ottónak az ellenfélhez való átpártolása, mint a züllésnek és bomlásnak biztos jelei, világosan mutatják az ily egymással csak laza összefüggésben álló seregek vezetésének óriási nehézségeit. Egyébként a bajor csapatokéhoz hasonló átpártolás abban az időben nem is ment valami ritkaságszámba és ezt a cselekedetet nem is tartották túlságosan dehonesztálónak sem a csapatra, sem a vezérre nézve.

Nem biztos, de valószínű, hogy Károly Róbert személyesen vezette csapatait ebben a hadjáratban, mely ő reá nézve felette furcsa csattanóval végződött. Ő és szövetségesei alapjában véve megnyerték a háborút, de annak befejeztével Károly Róbert ügye még rosszabbul állott, mint annak előtte és minden esetre különös jelenség, hogy a hadjárat végén annak gyümölcsét, a magyar koronát, amiért tulajdonképpen az egész háború folyt, nem ő, hanem egyik felette furcsán viselkedő szövetségese, aki csakhamar elkeseredett ellenségévé és veszedelmes riválisává vált, kapta Venceltől jutalmul árulása fejében. Veszedelmes riválisnak bajor Ottót leginkább azért kell tekinteni, mert ő, mint IV. Béla unokája, vagyis mint közelebbi rokon, még az Anjoukénál és Vencelénél is elfogadhatóbb és nyomósabb jogon mondhatta magát a magyar trón törvényes várományosának s ezenkívül neki még az az előnye is megvolt, hogy Vencel jóvoltából immár ő a magyar korona birtokában is volt, amellyel magát bármikor megkoronáztathatta.

Bajor Ottónak árpártolása és a német–osztrák sereg lassú, késedelmeskedő hadműködése a magyar vezetőket annyira elkeserítette, hogy legtöbbjük ismét cserbenhagyta Károly Róbertet, vagy legalább is közömbösen nézte az ügyek további fejlődését, a kúnok támogatására pedig az őket ért megalázó és szégyenteljes kudarc miatt jó hosszú ideig többé egyáltalában nem lehetett számítani. Végeredményben tehát ez a hadjárat többet ártott mint használt Károly Róbert és pártja ügyének.

Nagyon érdekes és az akkori viszonyokra élénk világosságot vet a Károly Róbert és Rudolf herceg között kötött pozsonyi szerződés. A táborozási kötelezettség időtartamának megállapítása, a magyar csapatoknak lehetőleg önálló testekben való alkalmazása, a csapatoknak zsold híjján teljes zsákmányolásra való utaltsága, a kúnok számára a pogány vallásgyakorlat biztosítása, stb. mindmegannyi érdekes fejezete ennek a szerződésszerű megállapodásnak.