A korona és egyéb nemzeti kincsek elrablása az egész országban ellenállhatatlan gyűlöletet váltott ki Vencel cseh király és fia ellen, s most már igen sokan azok közül is, akik eddig Károly Róbert ellenfelei voltak, valamint egy jókora kún had is, büszke öntudattal és a legnagyobb elszántsággal sereglett Károly Róbert zászlai alá, hogy a szent korona minden áron visszaszereztessék és az országba visszahozassék. A Károly Róbert parancsnoksága alatt ekként dícséretreméltó gyorsasággal egybegyűlt magyar és kún hadak létszámát a krónikák mintegy 20.000 lovasra taksálják. Ennek a hadnak a gyülekezését megelőzőleg Károly Róbert előkelő és fényes kísérettel Pozsonyba sietett, ahol 1304 augusztus 24-én Rudolf osztrák és stájer herceggel szövetséget kötött Vencel ellen. Ugyanekkor külön szerződést kötött Rudolffal Trencséni Csák Máté is, aki 8000 lovas kiállítására kötelezte magát a csehek ellen, megfeledkezvén arról, hogy ő tulajdonképpeni nagy vagyonát és hatalmi állását az ifjabbik Vencelnek köszönhette.

A Károly Róbert és Rudolf között létrejött megállapodás legelső feltétele az volt, hogy a magyar királyi jelvényeket vissza kell szerezni és Károly Róbert magyar király kezébe kiszolgáltatni. A megállapodás többi pontozatai közül figyelemre méltók még: Hogy a magyar had bevett szokás szerint Szent-Mihály vagyis szeptember 29. napjánál tovább nem köteles táborozni, miután késő ősszel nehéz a lovak számára takarmányt szerezni. A magyarok külön hadtestet alkotnak; a németeket közéjük, viszont őket a németek közé beosztani nem szabad. Miután a magyar hadak nem zsoldért, hanem csak zsákmányért szolgálnak, kiköttetik, hogy minden, ami kezükbe kerül: ember, állat és egyéb jószág sajátjuk marad, amelyet helyben értékesíthetnek, avagy magukkal haza vihetnek. Ha a németekkel közösen ejtenek zsákmányt, azt igazságosan kell felosztani; épígy barátságos helyeken a magyaroknak mindent, amire szükségük van, meg kell fizetniök, de csak a rendes jutányos ár mellett. Az utolsó kikötés az volt, hogy a kúnok zavartalanul végezhetik sajátszerű istentiszteletüket.[1]

A magyar-kún had a Morva és a Thaya határfolyók mentén gyorsan felvonulván, már szeptember elején cseh területre ért és Nikolsburg, Jaroslavice (a mai Joslowitz) és Ivanice (a mai Eibenschütz) határmenti erődített helyek bevétele után tűzzel-vassal pusztította a vidéket Brünn magasságáig. Különösen a kúnok viselt dolgairól iszonyú dolgokat beszélnek az osztrák krónikák. Ők nem elégedtek meg a bőven összeharácsolt zsákmánnyal, hanem foglyokat is szedtek, akiket állítólag átlyukgatott tenyereiken át fűztek kötélre, a gyermekeket pedig nyeregkápáikhoz kötötték.[2]

Ugyanakkor Aba Amadé (Omode) nádor a száműzött és nála menedéket talált Lokietek Ulászló lengyel fejedelemmel egy erősebb had élén Zemplén vármegyéből a Poprád és Dunajec mentén Lengyelország nyugati részébe tört be, mely országnak királya 1300 óta szintén II. Vencel cseh király volt.[3] Ez a had az alsó Nida-menti Vaslicát, Pelciskát és a felső Pilica-menti Lelovot hatalmába kerítvén, végeredményben sikerült a cseh király hatalmát Lengyelországban végkép megtörni.

A Brünntől délre fekvő vidék elpusztítása után a magyar-kún had szeptember második felében a Gmünd és Weitra tájékán Rudolf herceg alatt gyülekező osztrák hadsereghez csatlakozott, ami itt annál nagyobb örömet váltott ki, mert a szerződés értelmében a magyarok hadakozási kötelezettsége Szen-Mihály napjával megszünvén, rájuk a szövetségesek már nem is igen számítottak.

Közben ugyanis Albert német császár sváb földön gyűjtött seregével, amelyhez bajor Ottó is jelentékeny haddal csatlakozott, Regensburgtól kezdve a Duna völgyében Linz felé tartott, ahová szeptember 8.-án érkezett meg.

A továbbiakra nézve a terv az volt, hogy a német, osztrák és magyar sereg Budweisnál összpontosul s onnan folytatja hadműveleteit Csehország belseje, Kuttenberg–Prága felé.

Ekkor a weitra-gmündi táborban váratlan konfliktus támadt az ottani püspökök ama kívánsága folytán, hogy a kúnok a magukkal hozott keresztény foglyokat bocsássák szabadon. A kúnok ezt vonakodtak megtenni s arra hivatkozva, hogy szerződésük már úgyis letelt, elbocsátásukat kérték. Albert és Rudolf hiába igyekezett őket maradásra bírni, a vége mégis az lett a dolognak, hogy közülök mintegy 7000-en valamelyik éjjelen tábort bontva, eltávoztak. Albert 4000 lovast küldött a menekülők után, akiket október 20.-án Német-Óvárnál utól is értek. A kúnok azt hívén, hogy az egész német-osztrák sereg van a nyomukban, visszahagyták zsákmányukat és rövid harc után, amelyben számosan elestek, futásnak eredtek. A halottak közt volt Borsa Tamás fia János bihari főúr is, aki valószínűleg a kúnok fővezére volt.

Közben a Budweisnál egyesült német–osztrák–magyar had északi irányban tovább előnyomulva, Albert október 18.-án, hogy a gazdag kuttenbergi bányákat hatalmába kerítse, a hasonnevű várost és várat körülvétette és megostromoltatta. De a nagyobbára Kuttenberg polgárságából alakult cseh védőrség Lipa Henrik és Straz István parancsnoksága alatt keményen tartotta magát s mivel hirtelenül kemény, hideg időjárás köszöntött be és a sereg élelmezése is nagy bajjal járt, majd arról is hírek érkeztek, hogy Vencel egyik szövetségese, Hermann brandenburgi határgróf Nimburg felől megkerülő mozdulatot tesz, miáltal Albert visszavonulási vonala is veszélyeztetve volt, s végül mivel bajor Ottó mindig erélyesebben javasolta Kuttenberg ostromának abbahagyását, állítólag azért, mert már akkor paktált a cseh királlyal, Albert az ostrom ötödik napján kénytelen volt annál is inkább a visszavonulást elrendelni, mivel a csapatok már amúgy is megkezdték az állások elhagyását és a hátrafelé való szállingózást.[4]

A magyar had október 27-én vált el a német–osztrák seregtől, hogy a legrövidebb úton Morvaországon át minél előbb hazájába jusson.

Hogy Rudolf osztrák–stájer hada a legrövidebb irányban igyekezett hazafelé, az természetes. Nem ezt tette Albert német hadserege, mert az is Bécs irányában gravitált a Duna völgyébe, hogy aztán annak mentén fölfelé haladva, térjen vissza hazájába. Ottó herceg kérve-kérte a német császárt, hogy visszavonulását ne az ő országán, Bajorországon hajtsa végre, miután az már az előnyomulás alkalmával is túlsokat szenvedett a csapatok garázdálkodásai miatt, de a császár nem vette figyelembe Ottó kérelmét, amit az azzal bosszult meg, hogy most már hadával együtt egész nyíltan a cseh király táborába csapott át, aki viszont a seregvezetésben jártas új szövetségest utóbb az egész cseh hadsereg fővezérévé nevezte ki.

Ily változott körülmények mellett készült mindkét fél, Albert és Vencel is, a háborúnak a jövő évben való folytatására, amelyből azonban II. Vencelnek 1305 június 21.-én történt elhalálozása folytán semmi se lett.[5] Utódával, a III. Vencel név alatt trónralépett fiával, Albert 1305 augusztus 18.-án méltányos békét kötött, mely békekötésben III. Vencel már csak Cseh- és Lengyelország királyaként szerepel. Nagyon valószínű tehát, hogy már ekkor bajor Ottóval az új cseh király olynemű megállapodásra jutott, hogy nemcsak lemond javára Magyarországgal szemben táplált minden jogáról, hanem még a magyar koronát is átadja neki a többi koronázó jelvényekkel együtt. Sőt, annak jeléül, hogy a magyar birodalommal minden összeköttetését megszakítani kívánja, Vencel a 7 év előtt Erzsébettel, III. Endre leányával kötött eljegyzési szerződést is felbontotta és Micislav tescheni herceg leányát, Violát vette nőül. A mélyen megbántott és elhagyott menyasszony az egyik sveici kolostorba vonult és ott fejezte be életét 1338-ban.[6]

A Vencel és Ottó között létrejött fenti megállapodás valószínűleg csak 1305 október 9.-én Brünnben foglaltatott írásba.

A ledér, kicsapongó és iszákos életmódra mindjobban hajló Vencel nem sokkal élte túl brünni könnyelmű megállapodását. A folyton vele dőzsölő társaság egyízben annyira megharagudott rá, hogy sorsot vetve maguk közt, meggyilkolását határozták el. A kocka egy Botenstein Konrád nevű thüringiai lovasra esett, aki 1306 augusztus 4.-én a szerencsétlen királyt, akiben végkép kihalt a Przemyslidák dinasztiája, Olmützben világos nappal három tőrdöféssel leszúrta.[7]

[1] Szilágyi–Pór A magyar nemzet története, milleniumi kiadás, III. 21.

[2] Annales Altahenses, Frehernél I. 585.

[3] A lengyel fejedelmek közül Ulászló volt az egyedüli, aki 1300-ban a cseh Vencelnek lengyel királlyá való megválasztását ellenezte, ezért is kellett neki hazáját elhagynia. A Lokietek (annyi mint egy rőf magas) melléknevet kicsiny termetének köszönhette.

[4] Chron. Claustro-Neoburg, Peznél I. 475. – Chron. Zwetl. u. o. 534. – Chron. Salisburg, u. o. 399. – Chron. Aulae Reg. 140–145. – Pulkava, Dobnernél 259. – Sigfridus Misn. Ap. Pistor I. 1053. – Horneck Stájer rimes krónikája.

[5] Palacky, Geschichte von Bőhmen, II/1. 363. – Dlugoss, Hist. Pol. Lib. IX. 902.

[6] Pór, Habsburgi Ágnes magyar királyné és Erzsébet hercegasszony, az Árpádház utolsó sarja, Budapest, 1888.

[7] Palacky, Geschichte von Bőhmen, II/1. 374.