Hogy az Árpádház fiágának kihalta alkalmával a magyar trón betöltése körül nagy viták és nehézségek fognak felmerülni, annak árnyékát már az utolsó Árpádok története előre vetette. Ahhoz nem férhetett kétség, hogy az Árpádház férfiágának kihalta folytán a nemzetre a szabad királyválasztás joga visszaszállt és a római pápák ezzel ellenírányú ama törekvése, hogy a megüresedő magyar trón betöltésének joga nem a magyar nemzetet, hanem a mindenkori pápát illeti, a magyarság túlnyomó többségénél, úgy mint eddig, most is heves ellenzésre talált. Az ebből keletkezett nagy ellentétet VIII. Bonifác pápa annak kijelentésével igyekezett némileg enyhíteni, hogy hiszen a Szentszék maga is Károly Róbertben oly egyént kíván a magyar trónra emelni, aki nagyanyja Mária, V. István király leánya révén az Árpád fejedelmi házzal egyébként is rokonságban áll. De ez az utólagos kijelentés és érv a magyar mértékadó körök előtt alapjában véve mellékes és inkább szemfényvesztő indokolás színében tűnvén fel, a dolognak ily módon való szépítgetése sem volt képes a nemzet hangulatát a pápa jelöltje iránt kedvezőbbre hangolni, akivel szemben az eddigi ellenszenv nem hogy csökkent volna, hanem inkább még magasabb fokra hágott. Innen van az, hogy Károly Róbert pártjában csak felette kevés számú igaz magyar ember foglalt helyet. Mindazonáltal VIII. Bonifác pápa utóbb említett érve bizonyos tekintetben mégis eleven erővel markolt bele a királysághoz és dinasztiához mindig a legnagyobb szeretettel és vonzalommal ragaszkodó magyar nemzet szívébe, mely évszázadokon át a királyi családnak csak ama tagjaitól fordult el ideiglenesen és akkor is csak annak az időnek a tartamára, amíg azok az ország javával és függetlenségével ellenkező cselekedetekre ragadtatták el magukat. A királyhűségnek és dinasztikus érzésnek az a mélységes gondolata és elpusztíthatatlan kapcsa volt további oka annak is, hogyha akadtak is időről időre az oligarchák között olyan vakmerő egyének, akik még magának a királynak is fittyet hánytak, mert a maguk területén magukat még az uralkodónál és az ország kormányánál is nagyobb úrnak tartották, azért komolyan és tartósan talán egyikük sem vette fejébe, hogy ő a maga személyére tartson számot a haza, az ország trónjára. Innen van az, hogy a hatalmas nemzeti párt most sem gondolt arra, hogy a maga kebeléből jelöljön ki jogutódot az utolsó Árpádfi elhalálozása alkalmából, hanem a kihalt királyi család rokonsága köréből választott magának jelöltet. Így került kombinációba és csakhamar egyedüli jelöltként előtérbe a magyar körökben idegen létére egyébként nem valami nagy rokonszenvnek örvendő cseh Vencel. Eredetileg az öreg Vencel, a cseh király állott a kombináció előterében, de azután maguk a magyar urak is szívesebben vették az ifjú Vencel kandidálását, mert az elhatalmasodott főurak már régtől fogva jobban szerették, ha fiatal, gyenge király ül a trónon, akivel szemben könnyebben érvényesíthették hatalmuk még további tágítását célzó önző céljaikat és ábrándjaikat. Mert hogy az önzés is kiváló, sőt legnagyobbrészt döntő szerepet játszott az akkori oligarchák elhatározásainál és pártállásuk megválasztásánál, azt Csák Máté esete és köpönyegforgató magatartása a legfényesebben bizonyítja.

Attól eltekintve, hogy Bonifác pápa hűbérúri jogokat vindikált magának Magyarországgal szemben, ami ellen a nemzet nagy többsége teljes joggal tiltakozott, azért a trónöröklés kérdésének elintézésébe való beavatkozása annyiból mégis előnyösnek mondható, mert leginkább neki volt köszönhető, hogy a német császár és az osztrák herceg a magyarok pártjára állottak, az őket oly rútul becsapó Vencellel szemben.

Hogy a ravasz cseh király Szép Fülöpben ügyesen választotta meg szövetségesét, ez az anagnii esetből világosan kitűnik; mi mindazonáltal ezt a merényletet, mely végeredményben Bonifác pápa halálát okozta, a legnagyobb mértékben sajnálatraméltónak deklarálhatjuk, bár az is kétségen felül áll, hogy azzal a nyilatkozatával, miszerint ő, mint római pápa, nemcsak egyházi, de világi dolgokban is az összes királyok és uralkodók fölött áll, mindenütt nemcsak a legnagyobb fokú felháborodást váltotta ki, hanem halálos ellenségeket is szerzett magának és a francia király emiatt tényleg halálos bosszút forralt ellene, mely végeredményben Bonifác pápa életébe került.

Vencel cseh királynak esztergomi és budai ravasz, álnok mesterkedései és minden jogot és tisztességet lábbal tipró erőszakosságai a legmélyebb megvetésre méltók. Minden jogalap nélkül törni, zúzni, fosztogatni, rabolni, még az akkori idők szelleme szerint sem volt királyhoz méltó foglalkozás; az ilyesmit legfeljebb az e korbeli martalóc hadak privilégiumaként lehetne tekinteni, s a magyar nemzet méltán örülhetett, amidőn végre sikerült neki a két Vencelt lerázni a nyakáról.