III. Endrének, az utolsó Árpádházi királynak halálakor a megüresedett trón betöltésének kérdésében két párt állott egymással szemben. Az urak kisebb része, mint már Endre életében, most is a tizenhárom éves Caroberto, azaz Károly Róbert, akit a történelem felváltva I. Károlynak is mond, pártján állott. E párthoz az egyháziak köréből csak Gergely esztergomi érsek, valamint Mihály zágrábi és János nyitrai püspök tartozott, a velük tartó világiak közül pedig csak a Brebiri grófok, Ujlaki Ugrin, Lóránt, Cseszneki, és még néhány más főúr nevét említik a krónikák. Ezek az urak a III. Endre halálakor Zágrábban tartózkodó Károly Róbertet[2] sietve Esztergomba vitték, ahol őt Gergely érsek immár harmadszor, de szintén nem Szent István koronájával, mert az az ellenpárt kezében volt, újból megkoronázta.

Károly Róbert volt különben VIII. Bonifác pápa jelöltje is, aki elődeihez hasonlóan szintén következetesen azt hangoztatta, hogy a Magyarországon megüresedett trón betöltése az ő jogköréhez tartozik.

De ép ennek az elvnek a hangoztatása, mely merő ellentétben állott a nemzetnek az Árpáddal kötött szerződéssel biztosított ősi királyválasztó jogával és mely egyúttal a nemzeti függetlenséget is erősen veszélyeztette, terelte az ország nagyjainak legtöbbjét az ellentáborba, amelynek az volt az álláspontja, hogy az Árpádház fiágának kihaltával minden külső befolyástól menten, magára a nemzetre szállt vissza a szabad királyválasztás joga. Ennek a nagy nemzeti pártnak világi feje maga az ország nádora, a hatalmas Csák Máté volt, akihez az ő nemzetségén kívül a Rátótiak, Hasznosi Domokos tárnokmesterrel és László királyi főétekfogóval, az Ákosok, Ernei bán fia István nádorral, a Németujváriak Iván és Henrik bánnal, az Abák Amadé nádorral, a Kachichok Miklósfia Demeter zólyomi ispánnal és még számos főúr csatlakozott. Ehhez a párthoz tartozott, a pápai akarattal és intencióval szembehelyezkedve – ami felette jellemző – az ország főpapságának túlnyomó többsége is, még pedig: Gimesi János kalocsai érsek a Hunt-Pázmány nemzetségből, Endre egri, Imre nagyváradi, Haab váci, Antal csanádi, Benedek veszprémi, Jakab szepesi, Apor Péter erdélyi és Miklós boszniai püspökök. Hosszas tanácskozás után ez a párt abban állapodott meg, hogy II. Venczelt, Csehország és Lengyelország akkori királyát hívja meg a magyar trónra, aki II. Ottokár volt cseh király és Kunigunda, IV. Béla királyunk unokájának volt a fia. Vencel azonban az eléje járult követségnek maga helyett inkább hasonnevű tizenkét éves fiát ajánlotta Magyarország királyául, amibe aztán a nemzeti párt bele is egyezett.[3]

Az ezzel kapcsolatos tárgyalások és követjárások közepette Németujvári Henrik fia Iván bán, hogy Vencelnek útat nyisson, 1301 augusztus havában megtámadta Esztergom várát, amelyet, miután abból Károly Róbertet Gergely érsekkel és legfőbb párthíveivel együtt kiszorította, be is vett.[4]

Az elűzött Károly Róbert ismét a délvidékre vonult és a Pétervárad mellett fekvő bélakúti cisztercita monostorban húzta meg magát.

Ezalatt Vencel elé Gödingig fényes küldöttség ment, mely diadalmenetben kísérte az ifjú fejedelmet jövendő országába s miután Esztergomot Németujvári Iván busás pénzért átadta jövendő urának, ez Budára, majd Székesfehérvárra vitetvén, itt Gimesi János kalocsai érsek által tíz püspök jelenlétében 1301 augusztus 27-én a szent koronával megkoronáztatott. Ez alkalommal Vencel, hogy a magyarok rokonszenvét még jobban megnyerje, idegen hangzású nevét a nemzet által kedvelt László névre változtatta,[5] de azért a történelemben, különben elég rövid uralkodása alatt, mindvégig Vencel név alatt szerepel.

E tények hallatára VIII. Bonifác pápa szörnyű haragra lobbant és október 16-án a már 1301 május 13-án kelt bullájával Magyarországba pápai követül küldött Boccasino Miklós ostiavelletrii bíboros püspöknek többek között azt írja, hogy „A római pápa Istentől a királyok és országok fölé rendeltetvén”, ebben az ügyben is hivatott ítéletet mondani s miután „Magyarországot Szent István minden jogaival és hatalmával a római egyháznak ajánlotta fel, csak ennek van joga arról intézkedni”. Meghagyja továbbá a követnek, hogy János kalocsai érseket, aki arra az esztelenségre vetemedett, hogy Vencelt a Szentszék jogainak megsértésével megkoronázta, négy hónapon belül hivatalvesztés terhe alatt a Szentszék előtt való megjelenésre utasítsa.[6] János érseket azonban ez a parancs már nem találta életben. Egyidejűleg Vencel cseh királynak is írt a pápa, felhíván őt, hogy fiát Magyarországról parancsolja vissza, amit az azonban tenni vonakodott.[7]

Közben a pápai követ 1301 szeptember havában Budára, Vencel székhelyére érkezett s kezdetben óvatosan, később mindig határozottabban lépett fel, majd október 25-én a köréje gyülekezett felsőbb és alsóbbrangú papság előtt Vencel választását és megkoronáztatását törvénytelennek és érvénytelennek jelentette ki és egyházi átokkal fenyegette meg mindazokat, akik Károly Róbert pártjára nem állanak s őt királyul el nem ismerik. Erre az alsóbb papság és a püspökök nagyobb része otthagyta a pápai követ által egybehívott gyűlést, a budai polgárok pedig oly fenyegető magatartást vettek fel, hogy Boccasino bíbornok jónak látta, hogy még idejében elhagyva az ország területét, Bécsbe meneküljön, majd 1302 június közepe táján visszatért Rómába. Elutazása előtt Budát bősz haragjában átok alá fogta.

A városi papság nem mert ellenszegülni a kemény egyházi ítéletnek, de azért Petermann bíró és Tóth Márton esküdt mégis talált oly papokat, akik az egyházi tilalom dacára is folytatták az egyházi szolgálatot, sőt nemsokára a budaiak említett két vezető férfia összegyüjtvén a népet, nemcsak kihirdette a város feloldását az egyházi átok alól, hanem magát VIII. Bonifác pápát, annak követét és a magyar püspökök közül is mindazokat ünnepélyes módon és a szokásos ceremóniák mellett egyházi átokkal sujtották, akik nem hagynak fel Károly Róbert pártolásával.[8] Ebből kifolyólag kilenc évig állott fenn a szakadás a budai polgárok és az egyház között.

Boccasino követ működése Magyarországon nem maradt hatás nélkül; határozott és merész fellépése új lelket öntött az Anjou-pártba, mely szemlátomást époly arányban szaporodott, amily mértékben Vencel pártja mindinkább fogyott és elerőtlenedett. A nemzeti párt ugyanis hamarosan belátta, hogy választása nem volt szerencsés, mert Szalay László szavai szerint[9] „a most már tizenötéves ifjú Vencel annak kezdett mutatkozni, kinek a cseh nép röviddel utóbb ismerni tanulta: részegeskedőnek, játékosnak, Prága utcáin éjente garázdálkodó korhelynek”. Sőt elvégre még Vencel legbuzgóbb pártfogója, a hatalmas Csák Máté is kezdett elhidegülni Vencel iránt, aki ezt azzal akarta ellensúlyozni, illetve azzal igyekezett a hatalmas oligarchát szorosabban pártjához kapcsolni és az ő ügyének megnyerni, hogy Trencsén várát és vármegyét a hozzátartozó összes földekkel és jövedelmekkel együtt neki adományozta.[10]

A változott körülmények folytán az Anjou-pártiak 1302 szeptember elején az időt cselekvésre alkalmasnak tartván, Károly Róberttel együtt megindultak Buda felé, hogy azt meglepve, várát rohammal megvegyék és az ott lakó ifjú Vencelt, foglyul ejtsék. E hadművelet folyamán a drávamelléki és dunántúli vidék csakhamar pusztító polgárháború színhelyévé lőn, mert a Károly-pártiak mindenütt kegyetlenül pusztították Vencel híveinek jószágait. E garázdálkodások folyamán Fejér vármegyét különösen egy Lóránt nevű úr – valószínűleg Rátóti Lóránt – sanyargatta odakerült hadaival.[11]

Közben a főerő, melynél a Steier rímes krónika szerint Károly Róbert környezetében Gergely esztergomi, István kalocsai érsekek, a zágrábi, pécsi és boszniai püspökök, továbbá Debreczeni Dózsa, Cseszneki Jakab fiai Miklós és Lőrinc, Csák Márk fia István és bizonyára Ujlaki Ugrin, és Vencel feljegyzése szerint több más országnagy és báró is jelen volt, szeptember első felében Buda alá ért és legott megtámadta a várost és a várat, melynek elfoglalását azonban Csák Domokos, Bucsu Pál, Bencse Máté, Bethlen Olivér és Rátholt István fegyveresei meggátolták. Hiábavaló volt a Károly Róbert-pártiak ama felszólítása is, hogy a budai polgárok adják ki Vencelt, mert ezek azt felelték, hogy mit sem akarnak tudni az olasz király fiáról. Az Anjou-pártiak emiatt felbőszülve, a budai polgárok házait és szőlleit dúlták fel. Ezt a kártevést a Vencel-párti urak sem nézhették tétlenül s közülök többen kirohantak a várból, mely alkalommal a Bethlen-fiúk közül Máté halálos sebet kapott, Mihály pedig foglyul esett és lefejeztetett.

Közben azonban az Anjou-pártiak hírül vették, hogy Németujvári Iván nagy sereggel közeledik Vencel király és a budaiak felmentésére. Nehogy tehát két tűz közé szoruljanak, Károly Róbert és hívei Székesfehérvár irányában, majd tovább a Duna mentén visszavonultak, döntő hadműveleteiket arra az időre halasztván, „amikorára majd seregük kellőképpen megszaporodik”.[12]

Ez ugyan nem ment valami túlgyorsan, de a következő évben Károly Róbert ügye más oldalról vett kedvezőbb fordulatot. Közben ugyanis Bonifác pápa a magyarországi trón betöltésének ügyét a maga részéről végleg elintézte, Vencel cseh király ugyanis a fentebb említett pápai felhívásra követe útján azt izente Rómába, hogy miután fiát szabályszerűen és egyhangúlag választották meg Magyarország királyának, ennélfogva kéri a pápát, hogy ezt ő is vegye jóváhagyólag tudomásul. Ezzel szemben azonban Mária, Szicilia királynéja, továbbra is megmaradt ama álláspontja mellett, hogy testvérének, Lászlónak halálával a magyar korona a természet rendje szerint reá, illetve unokájára, a törvényesen megkoronázott Károly magyar királyra szállott, akinek az ország jelentékeny része meg is hódolt. Ellentétes álláspontjaik bővebb kifejtése és jogaiknak megvédése céljából a pápa mindkét félt hat hónapon belül törvényszéke elé idézte, de ott sem a cseh király, sem fia meg nem jelent, hanem csak küldöttek által képviseltették magukat. Az ügy tárgyalás alá vétetvén, a pápa 1303. május 31-én a bíborosok tanácsával tartott nyilvános consistoriumban határozatilag kimondotta, hogy miután a törvényes örökösödési jog alapján Károly Róbertnek, kinek már atyját is magyar királynak tekintette és nevezte a Szentszék, a magyar trónra való igényét kétségbevonni nem lehet, a cseh király és fia pedig csak a választás útján szerzett jogaikra támaszkodhatnak, amelyek azonban kevesebbet nyomnak a latban, mert Magyarországon az örökösödési, nem pedig a szabad választási jog a mérvadó, amiről írott törvények is tanuskodnak, ennélfogva a pápa meghagyja az ország összes egyházi és világi nagyjainak és az egész nemzetnek, miszerint egész Magyarországon és a hozzátartozó részeken Máriát királynőnek, Károly unokáját pedig egyházi átok terhe mellett királynak ismerjék el, s mint ilyent támogassák és védelmezzék, felmentvén őket a Vencelnek tett minden eskü kötelezettsége alól s egyszersmind megtiltja, hogy utóbbit bárki is magyar királynak nevezze, s mint ilyent bármi módon gyámolítsa.[13]

Itéletét a pápa I. Albert (Albrecht) német császárnak, akivel ép azért békült ki nemrég,[14] hogy támogatását Vencel ellen megnyerje, továbbá Rudolf osztrák hercegnek is megküldte, kérvén őket, hogy már a rokonsági köteléknél fogva is ismerjék el, illetve védjék meg Mária, illetve Károly Róbert jogait, Vencel esetleges támadásaival pedig szálljanak szembe.[15] A német császár és az osztrák herceg erre nyomban hozzáláttak a hadi készülődésekhez, ami viszont Vencel cseh királyt is sereggyűjtésre indította.

Utóbbi különben már eleve meg volt győződve, hogy az ő indokait a pápa könnyűknek fogja találni, s ezért már a pápa első felszólítása után nyomban ennek leghatalmasabb ellenfelével, a Szép melléknévvel illetett IV. Fülöp francia királlyal lépett szövetségre, akit a pápa a papokra kivetett adók miatt egyházi átokkal fenyegetett. Sőt, midőn Bonifác pápa nemsokára ezután mindenkit, aki el nem hiszi azt, hogy a királyok nemcsak egyházi, hanem világi ügyekben is a pápa alárendeltjei, átokkal sujtott, Fülöp azzal felelt, hogy az 1302. április 10.-i nemzeti gyűlésen az ország nagyjait, főpapjait és a városok képviselőit rábírta annak kijelentésére, hogy ők világi ügyekben Istenen kívül csak a királynak vannak alárendelve, ez pedig hatalmát nem a pápától bírja hűbéri hatalom gyanánt. Ennek az lett a következménye, hogy a pápa 1303 április 13.-án kimondta Fülöpre az átkot és a trónjáról való letételt. Erre Fülöp Nogaret Vilmos nevű kancellárját Olaszországba küldte, aki a pápa régi esküdt ellenségeivel, Colonna Sciarrával és testvérével, Stefanoval szövetkezve, 1303 szeptember 7.-én hajnalban, mintegy ötszáz lovassal és némi gyalogsággal „Halál a pápára, éljen a francia király!” kiáltással meglepőleg körülvette az Anagniban, születése helyén, udvart tartó pápát. A pápa unokája, Gaetani, a hű cselédséggel visszaverte az első támadást, de azután a pápa mégis foglyul esett. Valószínű, hogy e harcok közepette esett el az ép ott tartózkodó Bikcsei Gergely esztergomi érsek is. A bíborosok s a többi papok nagyrésze elmenekült, csak Boccasino Miklós, az ostiai bíboros, a Magyarországon járt pápai követ teljes nyugalommal és nagy lelki bátorsággal tartott ki a pápa mellett, aki három napi fogság után az anagniak által szorult helyzetéből kiszabadíttatván, Rómába ment, ahol a kiállott méltatlanságok és szenvedések ágyba döntötték, amelyből többé soha fel nem kelt. Utóda a pápai trónon XI. Benedek név alatt a hőslelkű Boccasino lett, aki a Bő nemzetségbeli Mihályt, a harcias zágrábi püspököt, nevezte ki az elesett Gergely helyett esztergomi érseknek.

Vencel cseh király, dacára hogy Bonifác pápával szemben a játszmát megnyerte, részint az utódja által is fenntartott pápai ítélet, részint fiának panaszos levelei folytán, hogy hívei folyton fogynak és hogy immár Csák Máté is, aki az ő jóvoltából bírta egész Trencsén megyét, szintén Károly Róbert pártjára állott, ily körülmények között az öreg Vencel, aki most már fiának életét is féltette, elhatározta, hogy a kis Vencelt hazaviszi Magyarországból.

Hogy üres kézzel ne menjen, az eredetileg Albert német császár és Rudolf osztrák herceg ellen gyűjtött sereggel, amelyhez lengyelek, szászok és brandenburgiak is csatlakoztak, 1304 június havában elindult Magyarország felé. Holicsnál a határon átkelvén, Nagyszombaton, Semptén és Udvardon át Kakatig, vagyis a mai Párkányig nyomult előre, ahonnan felszólította Mihály érseket, hogy fiát újra és – mint erre illetékes személy – végérvényesen megkoronázza.[16] Miután azonban az érsek erre nem volt hajlandó, Vencel átkelt a Kakati réven a Dunán és miután Mihály érseket megfutamította, ennek esztergomi székesegyházát feltörette, s az ott talált kincseket, drága edényeket, ruhákat elrabolta, majd a királyok adományos leveleiről s egyéb okmányokról az aranypecséteket leszaggatván, azokat megsemmisítette. Miután a várost és környékét serege által egy ideig prédáltatta, az esztergomi várat Németujvári Ivánnak és Henriknek átadván, ő maga Buda felé folytatta útját, ahol számos világi úr és néhány főpap fogadta. Ezek előtt Vencel ama kívánságának adott kifejezést, hogy szeretné fiát teljes királyi díszben és koronával fején látni, amit a gyanútlan urak teljesítettek is. Ezután hadait azon ürügy alatt, hogy azokkal a Tisza mellékére akar indulni, ahol a kúnok állítólag Carobertohoz csatlakoztak, akit ő, mint „haszontalan kölyköt” ki akar verni az országból, a pesti partra szállította át, ahová a magyar főurak és a budai polgárok is követték. Most azután az öreg Vencel egyszerre levetette álarcát. Maga elé idézvén a budai polgárokat, Vernher (Werner) fia László bíróval együtt, azoknak szemére vetette, hogy fia élete ellen összeesküvést szőttek, miért is közülük a tizenhat legtekintélyesebbet a bíróval együtt elfogatta. Majd saját fiát, a koronás ifjút is körülfogatta fegyvereseivel és azután vele, a foglyul ejtettekkel és az elrablott kincsekkel együtt kifelé indult az országból[17] s augusztus elején minden nagyobb baj nélkül hazaérkezett Prágába.

[1] Lásd a 19. számú mellékletet, mely nagyjából Albisi Barthos Indár és dr. Kurucz György történelmi atlasza nyomán készült, aminek jelzése a vázlaton a másoló hibájából elmaradt.

[2] Lásd a VI. rész 247. oldalán.

[3] Thuróczy krónikája. II. 84. – Pulkava, Dobnernél, III. 258. – Dlugoss, Hist. Polon. Lib. IX. 989.

[4] Fejér, Cod. Dipl. VIII./1. 183. – Katona Hist. Crit. VIII. 99.

[5] Thuróczy II. 84. – Koller, De sacra r. Hung. corona comment. 122

[6] Fejér, Cod. Dipl. VIII./1. 59.

[7] Fejér, Cod. Dipl. VIII./1. 63.

[8] Thuróczy, II. 86. – Chron. Austr. Peznél I. 724. – Spondanus, Annalium Baronii Cont. az 1301. évhez.

[9] Szalay László, Magyarország története, II. 134.

[10] Fejér, Cod. Dipl. VIII/1. 89.

[11] Fejér, Cod. Dipl. VIII/1. 89., 115. – Hist. Austral. Pars plenior, Frehernél I. 486.

[12] Scriptorus rerum Austriacarum, Peznél III. 694.

[13] VIII. Bonifác pápa Anagniban 1303. május 31.-én kelt bullája, Fejérnél, Cod. Dipl. VIII/1. 121.

[14] Ez az 1303. évi kibékülés azon az alapon történt, hogy Albrecht Olaszországra való minden igényéről lemondott, aminek ellenében a pápa elismerte őt német császárnak.

[15] Raynald, Ann. 1303., 17–23. fej.

[16] Szilágyi Sándor–Pór Antal, A magyar nemzet története, milleniumi kiadás, III. köt. 19.

[17] Fejér, Cod. Dipl. VIII-1. 169. – Thuróczy II. 84. – Chron. Austr. Peznél I. 724. – Horneck, Peznél III. 740. – Pulkava, Dobnernél III. 258. – Salamon Ferenc, Buda-Pest története II. 12. fej.