Fogságából kiszabadulva és miután intézkedett, hogy anyja, akire utóbb egész Szlavónia hercegségét bízta, végre mégis Magyarországba eljuthasson, minek elősegítése és biztosítása végett Radoszláv bánnak a Száván túl nyolc uradalmat adott ajándékba. Endre király 1293. elején Horvátországból Budára ment és Aba Amadét nevezte ki nádorává, hogy drávántúli és tengermelléki pozicióját megerősítse. A Brebiri testvérekkel és a szerb királyi párral, Dragutin Istvánnal és nejével, Katalinnal is megegyezett. Ennek az lett a következménye, hogy a tengermelléken és a Dráván túl is inkább Endrét, mint Martell Károlyt tekintették Magyarország királyának.[1]

E sikereket nagymértékben ellensúlyozták az ország belsejében elharapódzott zavarok és féktelenségek, ahol egyes főurak garázdálkodása már szinte hihetetlen mérveket öltött. Igy a felvidéken, a Vág tájékán a Csák nemzetség, Csák Máté vagy Mátyus a király lovászmestere, ennek testvére, Csák a királyi kardhordó mester és Márkfia István tobzódtak szinte hihetetlen módon. “Nemes ember jószágát –mondja Pauler[2] – megrohanták, elfoglalták, házát fölverték, őt magát, embereit elfogták – ha ellenállott – megverték, sőt meg is ölték”. A királyi kardhordozómestert az egykorú források adatai alapján így jellemzi Pauler: “Csák Mátyus testvére Csák, a királyi kardhordómester, kisebb ember nálánál, inkább utonálló rablóhoz hasonlított, ki ott volt, mikor falut vertek fel, a szegény paraszt szekrényét feltörték, házi szereit, ökrét, tehenét, lovát, kecskéjét, birkáját, disznaját elhajtották.[3] Nem sokkal különben viselkedett Mizse, a volt nádor, Fülöpfia Fülöp és Lőrincfia Kemény, Baranyában, a Símonfiak kivált a vitéz György és testvérei Sárosban; a pannonhalmi apátság jószágait főleg a Henrikfiak, a pécsi püspökét legkivált Majs fosztogatta.[4] Az esztergomi érsekség javait a Hunt-Páznánok dézsmálták,[5] Esztergom vidékén pedig Kázmérfiai, László, Lampert és István raboltak és fosztogattak.[6] A nagyváradi püspökség területén Lóránt vajda testvéreivel a Barsa Tamásfiakkal garázdálkodott olyannyira, hogy III. Endre kénytelen volt ellenük országos fölkelést hirdetni. A sereg élén az Abák és a tiszántúli Guthkeledek és Baksa Synka, Simonfia György unokaöccse állottak, akik sorra bevették és lerombolták a Barsák várait, utolsónak 1294. szeptember elején Adorján várát, mire Lóránt vajda és testvérei meghódoltak s a király ismét kegyébe fogadta őket.[7]

A következő évben, 1295-ben ismét az Anjouk kezdtek mozgolódni, akik most már jogaik érvényesítésére sereget is készültek Magyarországba küldeni s azonkívül újra megnyerték ügyeiknek Brebiri Subich Pál bánt és testvéreit Györgyöt és Mladent, nemkülönben Henrikfia Ivánra is számítottak, aki megszakítás nálkül összeköttetést tartott fenn a nápolyi udvarral. Sőt a mai Banjaluka közelében fekvő Orbászkő várában székelő Vodicsai Radoszláv, a tótországi bán is az ő pártjukra állott s így 1295. tavaszán a Drávántúlon egészen a tengerpartig erősen Endre ellenes hangulat uralkodott. A király édesanyját, Tomasinát állította itteni ellenségeivel szembe, aki mint “egész Szlavónia hercegnője és a tengerig terjedő dunáninneni részek kormányzója”[8] Pozsega várában rendelte be királyi udvartartását. Kancellárja Tétény Pál pécsi püspök, országbirója Buzád Agyasz, főasztalnoka pedig Lőrinc, Fülöp mester fia volt. Tomasina serege mindenekelőtt Orbászkő várát támadta meg, amelyet, bár keményen védték, sikerült bevennie. Ennél az ostromnál kivált Grubach fiai, Turdiszláv és Balázs tüntették ki magukat. Azután a többi ellenségek kerültek egymás után sorra és októberig már az egész szávántúli lázadás el volt fojtva.[9]

Nagyban elősegítette a sikert, hogy az Anjouk által kilátásba helyezett nagyobbarányu támogatás és sereg most is elmaradt, de főkép az a körülmény, hogy a 24 éves Martell Károly 1295. augusztus havában meghalt, sőt néhány nap mulva még neje, Albrecht osztrák herceg nővére is követte a sírba, csupán a hét éves Károly Róbertet és két kis leánykát hagyván hátra.

Ugyanaz év őszén, III. Endre neje, Fenenna királyné is meghalt, csupán egy kis lányt, Erzsébetet hagyván maga után. III. Endre nemsokára, 1296. február elején, bizonyára erős külpolitikai vonatkozással, Albrecht herceg alig 16 éves Ágnes nevü leányát vette nőül, miáltal a eddig inkább az Anjouk felé hajló osztrákherceget is a maga számára sikerült megnyernie.

Miután Martell Károly halálával az Anjouk által folyton szított drávántúli mozgalmak jóval alább hagytak, sőt egyidőre teljesen megszüntek, III. Endre most már szükségét érezte annak, hogy a folyton garázdálkodó Henrikfiakkal is leszámoljon. A közvetlen okot erre az elhatározásra az szolgáltatta, hogy Baranyában Henrikfia Miklós támogatására Majs is fegyvert fogott III. Endre ellen.[10] Ezt a fölkelést a király hamar elfojtotta s azután 1296. augusztus havában nagy sereggel indult Győrön át Sopron, Vas és Zala megyébe a Henrikfiak “makacsságának, gonoszságának és hűtlenségének” megtörésére, akik állandóan pusztították a királyi hívek jószágait és “minden rossznak élesztői voltak az országban”.

A bevezető hadműveletek után a királyi sereg, amelynél Ladomér érsek is jelen volt, aki Henrikfia Ivánt gonoszságai miatt egyházi átokkal sujtotta, szeptember 21-én Kőszeg alá ért és nyomban hozzáfogott a vár ostromához. De a vár, melyet Iván kivülről is támogatott, erősen tartotta magát s bár Albrecht herceg is Endre segítségére jött[11] az ostrom mégis hetekig elhúzódott, úgy hogy a vár csak október havában került a királypártiak hatalmába.

Ezután Sümeget fogta a sereg ostrom alá, melyet Henrikfia Miklós védelmezett ugyancsak Ivánnak kivülről jövő támogatása mellett. Nem csekély fáradozás után ezt a várat is sikerült megvenni.

Ezalatt Iván egyik hive, a “tót” István, Pozsony megyében dúlta a királypártiak jószágait; Henrikfia Henrik pedig a Dráván túl Csázmát és környékét dúlta és fosztogatta. Az őszi idő végre véget vetett a hadműveleteknek és 1296. november havában Endre is, Albrecht is hazamentek hadaikkal.[12]

[1] Farlatus, Illir. sacr. IV. 219. – Codex Ambros, Muratorinál XII. – Lucius, De regno Dalmatiae, IV. 10.

[2] Id. m. II. 441.

[3] Wenzel, id. m. V. 242. X. 185. 273. 406. XII. 566. – Knauz id. m. II. 383. – Fejér, Cod. Dipl. VI/2. 19.

[4] Hazai Okmánytár V. 77. – Fejér, id. m. VI/1. 17. VI/2. 62.

[5] Wenzel, id. m. V. 55. X. 89.

[6] Wenzel, Magy. Dipl. Eml. I. 113. – Knauz id. m. II. 362-365.

[7] Wenzel, id. m. V. 123. 147. X. 149. 153. 296. 369. XII. 706. – Fejér, id. m. VI/2. 26. 37. 259. 298. – Hazai okmánytár VI. 407. 416.

[8] Wenzel, id. m. X. 186.: “Ducissa totius Slavoniae et Gubernatrix citradanubialium partium usque mare”.

[9] Wenzel, Magy. Dipl. Eml. I. 114-120. 122-124. – Hazai Okmánytár VIII. 362. – Fejér, Cod. Dipl. VI/2,. 37. 54.

[10] Fejér, id. m. VI/2. 19.

[11] Cont. Vindob. M. G. Scr. IX. 719.

[12] Fejér, id. m. VI/2. 26. 263. VII/2. 196. IX/7. 715. – Theiner id. m. 385.