Magyarország romlását, mint oly sokszor, most is első sorban a belső meghasonlás és pártoskodás okozta. Hogy III. Endre uralkodásának legelején örvendetesen helyreállt összetartás és konszolidáció csak igen rövid ideig tartott, az eléggé sajnálatra méltó! Ennek a legfőbb oka ezúttal is a túlságosan elhatalmasodott főurak megférhetetlen természetében és féktelen garázdálkodásokra vágyódó hajlamában keresendő és nem lehet eléggé megbélyegeznünk Ivánnak, a többi Henrikfiaknak és segítőtársaiknak ama sajnálatos és kárhozatos magatartását, hogy önös célok által ösztönözve, minduntalan hajlandók voltak a megkoronázott királlyal szemben és annak háta mögött a külföldi trónpretensekkel és az ország önállóságát és függetlenségét aláásni és teljesen megszüntetni igyekvő, önző célokat szolgáló és legtöbbször ravasz alattomos eszközökkel dolgozó idegen elemekkel paktálni. Mert az az eljárás, ahogyan a pápai követ és az Anjouk maguknak Magyarországon pártot és híveket szerezni igyekeztek, hogy azok segítségével aztán az egész országot hatalmukba kerítsék,valóban sem egyenesnek, sem férfiasnak, sem igazságosnak nem nevezhető. Mindannyian nagyobbára csak üres igéretekkel és a megkaparítandó ország testéből kihasítottt területrészekből alakított adományokkal igyekeztek maguknak híveket szerezni, amikor pedig tényleges segítségnyujtásra került a dolog, ezek az urak egyszerűen cserbenhagyták megtévesztett híveiket, amint az a Brebiriek esetéből egész világosan kitünik.

Hogy Iván vakmerőségére határt nem ismert, arról talán III. Endre is meg volt győződve, de hogy ennek az elvetemedett embernek aljassága oly magas fokra emelkedhesék, hogy a megkötött béke dacára ő, a mit sem sejtő, jóhiszemű és úgyszólván magáramaradt királyt váratlanul megelepőleg körülkeríteni és efogadni merészkedjék, arra talán senki sem gondolt, sem a király közvetlen környezetében, sem a hadsereg körében. Csak akkor eszmélt, akkor szisszent fel és döbbent meg az egész társaság, amikor megtudta, hogy a király az ő és tanácsadói szinte könnyelmüségszámba menő jóhiszeműségének áldozata lett. A helyes eljárás és megoldás az lett volna, ha III. Endre ahelyett, hogy Zágráb környékén megállott és onnan visszafordult, seregével addig folytatta volna hadműveleteit, amig a Dunán és Dráván túli százfejű hidrát, a Henrikfiakat és cinkostársaikat végkép leverni nem sikerült. Igy azonban, amint az rendesen történni szokott, félmunkának még a semminél is rosszabb eredménye lett.