Bármily örvendetes, hatalmas és magvas volt is a hainburgi béke, azért az mégsem hozta meg azt a gyümölcsöt, amelyet az ország tőle méltán elvárhatott volna. Ennek legfőbb oka abban rejlett, hogy a Henrikfiak sehogy sem tudtak belenyugodni abba, hogy az ő váraikat lerombolták. Ezért az elengedhetetlen rokonok feje, Iván szivesen keresett összeköttetést, az 1291. év végén az országba jött pápai követtel, aki egyháziaknak, világiaknak egyaránt azt magyarázgatta, hogy Magyarország kezdettől fogva a római egyház fenhatósága alá tartozott s így ne türjék, hogy az országot olyas valaki bitorolja és kormányozza, aki ezt a pápa és a római szentszék sérelmére és kárára teszi. Iván meg is igérte a pápai követnek, hogy csak azt ismeri el magyar királynak, akit a pápa kijelöl és megerősít.[1] A pápai követnek ez az eljárása és agitálása természetesen nagyon rontotta III. Endre tekintélyét és bomlasztólag hatott az alig helyreállt örvendetes belső egyetértésre.

De nemcsak a pápai követtel paktáltak a Henrikfiak, hanem az Anjoukkal is, akik fokozatosan szintén mindig jobban beavatkoztak Magyarország ügyeibe. Már fentebb említettük, hogy II. Károly sziciliai király mindjárt IV. László halála után érvényesítette nem annyira a maga, mint neje és fia igényét Magyarország trónjára.[2] Martell Károly, Rudolfnak Clementina nevű leányát, IV. László testvérének, Endrének hajdani jegyesét bírta feleségül s így a szülők abban a hiszembe voltak, hogy Rudolffal majd csak megegyeznek valahogy, hogy mégis csak Károly fiuk és ne Albrecht herceg üljön Magyarország trónjára. Nemsokára azonban II. Károly “csodálkozással vette hírül”, hogy “valami András nevü velencei gonoszul” elfoglalta Magyarországot s így 1291. április 21-én kelt kiáltványával felhívta Magyarország népét, hogy forduljanak el “Andrástól, akinek semmi joga sincs a magyar koronára” és hódoljanak meg az ő nejének, Máriának. Ha pedig a “bitorló” magától el nem távozik az országból, akkor ő erőszakkal fogja onnan eltávolítani.[3] Miután ennek nem volt foganatja, a sziciliai udvar, illetve Mária királyné mindenekelőtt Henrikfia Ivánnal lépett érintkezésbe, arra buzdítván őt, hogy vegye fel a harcot a bitorló III. Endre és cimborái ellen. Ez sokáig nem maradhatott titok és mihelyt Endre és kormánya neszét vette Iván fondorkodásainak, nyomban elhatározták, hogy úgy tőle, mint testvéreitől, rokonságától is megszabadulnak. Ezért 1291. év végén nádorrá Szentemágocs Mihályt, tárnokmesterré pedig Ráthold Domokosfia Istvánt nevezték ki. Ez a körülmény Ivánt és rokonait még inkább az Anjouk karjaiba kergette, akik 1292. január 5-én neki és Gergely fiának egész Sopron és Vas megyét ajándékozták. Subich Pál bánnak és testvéreinek, Brebiri Györgynek és Mladennek ragaszkodásuk megjutalmazása és biztosítása fejében ugyanekkor Mária királyné egész Horvátországot adományozta.. Ugyszintén megerősítette tengermenti birtokukban Radoszláv bánt és testvéreit, a modrusi és vindoli grófokat, valamint a vegliai Jánost és unokatestvérét, Duimót. A következő napon 1292. január 6-án Mária királyné férje beleegyezésével lemondott a magyar koronáról és minden jogát Martell Károly fiára, a salernói hercegre ruházta. Ez mindenekelőtt megerősítette Ivánt és családját Sopron és Vas vármegyék birtokában, a szlavóniai hercegséget pedig unokatestvéreinek, Dragutin István szerb király fiának adta, aki “a magyar királyság megszerzésében támogatja és a jövőben még többet tehet e tekintetben érte”.[4]

III.Endre hamarosan tisztába jött azzal, hogy legközelebbi teendője az Anjoukat támogató főurakkal való leszámolás lesz. Mielőtt ehhez hozzáfogott volna, anyját az erőslelkü Tomasinát, akarta az országba áthozni. Útjának biztosítása céljából Endre az Anjouk által a Subicsoknak adott Horvátország egy részét a Gozd aljában a Korana mellett fekvő Dreznek vidékét 1292. február 26-án Vodicsai Istvánnak adományozta.[5] A velencei nagyasszony azonban csak nagyon nehezen szánta el magát az útra, míg végre 1292. május havában Zaraban partra szállva akart az országba jutni. III. Endre Ugron mestert küldte anyja elébe, de az ellenfelek elfogták a követet.[6]

Vodicsai Radoszláv, aki eleinte szintén az Anjoukkal kacérkodott, most mint Endre híve, űzőbe vette embereivel és megtámadta Ugron elfogóit és kemény harc árán, amelyben Radoszláv egyik rokona és több embere elesett, kiszabadította a követet szorult helyzetéből.[7]

Közben a Henrikfiak szította fölkelés egyszerre tört ki úgy a Duna bal partján, az osztrák-morva határmenti területen, mint a Dunán- és Drávántúlon is. Északon “egyes hűtlen bárók” a Huntpáznán Andrásfiak a Nyitra közelében fekvő Szerencse várát támadták meg, de eredménytelenül, Henrikfia Miklós Pozsonyt foglalta el, de a királyi főlovászmester, Csák Péterfia Mátyus, alispánjának, a “Vörös” Ábrahámnak és Herklin pozsonyi bírónak segítségével újból visszafoglalta.[8]

A dunántúliak ellen maga Endre vezetett sereget, amelyben a főszerepet Guthkeled Pálfia, a vitéz Lothárd bán és János kalocsai érsek testvére Andrásfia Ivánka játszották a főszerepet. Hogy mekkora volt ez a sereg, arról nincsenek adataink, de jó nagyszámú lehetett, mert közeledtének hírére, a Brebiriek, György és Mladen sürgősen, de minden eredmény nélkül segítséget kértek Martell Károlytól, Iván pedig szintén kerülte az összeütközést és hajlandónak nyilatkozott békét kötni. Ennek III. Endre is megörült, nyomban beszüntette hadműveleteit és nemcsak seregét irányította vissza, hanem még Tivadar prépost alkancellárt is visszaküldte a főhadiszállással, úgy, hogy csak maga Endre maradt vissza csekély kisérettel. Amint ezt Iván megtudta, nem tudott ellentállni a kisértésnek és augusztus 4-én a már szintén hazafelé tartó Endre királyt és a kiséretében levő Andrásfia Ivánkát vakmerően meglepte, körülkerítette és elfogta. Iván emberei nem éppen királyi módon bántak az elfogott királlyal, Andrásfia Ivánkát pedig határozottan sanyargatták. Iván egy másik csoportja Tivadar prépostot is megrohanta, “de ő a királyi arany, ezüst edényeket, öltözeteket a dühöngők minden támadása ellen megoltalmazta”, sőt mindent megtett, hogy a királyt is kiszabadítsa, de ez nem sikerült neki. Iván nem merte bántani a királyt, ső kezesek ellenében szabadon bocsátani is késznek nyilatkozott, ami mintegy 3 havi fogság után meg is történt.[9] Andrásfia Ivánka ellenben csak egy év mulva szabadult ki fogságából. Kezesekül Buzád Agyasz egyetlen fiát, Doroszlót, Tivadar prépost pedig László testvérét és három unokaöccsét adta Iván kezébe, akik vasra verve fogságban sínylődtek. Tivadar prépost testvére csak 200 márka ezüst árán szabadult meg, de a maga helyett túszul átadott gyermekét a börtön bűzhödt levegője megölte.

[1] Fejér, Cod. Dipl. VI/2. 225. – Theiner id. m. 373. 385. – Cont. Flor. M. G. Scr. IX. 750.

[2] Itt volt továbbá II. Károly nápolyi és sziciliai király, IV. László Mária nővérének férje is, aki mihelyt sógorának haláláról értesült, 1290. szeptember 21-én nyomban hét követet küldött Magyarországba, hogy addig is, amig ő, vagy húsz éves Károly fia, akit az arabverő francia hős tiszteletére Martell melléknévvel illettek, s akit 1290. szepember 8-án Nápolyban magyar királlyá is koronáztak, odamehet, az intéző körök hódolatát fogadják, sőt ha lehet, az ország kormányzását is átvegyék.

[3] Fejér, Cod. Dipl. VI/1. 47.

[4] Wenzel, Magyar Dipl. eml. I. 81-91. 96. – Villani, Muratorinál XIII. 353. – Katona, VI. 2084.

[5] A Blagay-család oklevéltára. Magyar Történelmi Emlékek. Okmánytárak XXVIII. – Lucius, De regino Dalmatiae, Lib. IV. c. 10.

[6] Wenzel, id. m. X. 138. – Fejér, Cod. Dipl. VI/1. 185.

[7] Wenzel, Magy. Dipl. Eml. I. 98.

[8] Fejér, Cod. Dipl. VI/1. 290. – Wenzel, id. m. V. 96. XII. 550. – Hazai okmánytár VI. 388.VII. 230. VIII.319. – Tkalcic, Monumenta ecclesiae Zagrabiensis I. 228.

[9] Szabó Károly, III. Endre fogsága 1292. Századok 184.