III. Endre és tanácsosainak éles szeme hamarosan tisztába jött azzal, hogy pillanatnyilag ki a legveszedelmesebb ellenfél és kivel kell mindenekelőtt leszámolniok. Habár az e célra felállított és a kútfők által 80.000-re becsült sereg valójában talán jóval kisebb lehetett, de azért az az egy bizonyos, hogy itt általános és nagyarányú erőfeszítésről volt szó, ami a hatalmas, atyjának erejére is támaszkodó ellenfélre való tekintettel teljes mértékben indokoltnak is mondható.
Hogy ezzel szemben Albrecht herceg aránylag oly kevés erővel vette fel a küzdelmet, az arra vezethető vissza, hogy az osztrákok nem is számítottak arra, hogy Endre, akinek első vállalkozása meglehetős fiaskóval végződött, máról-holnapra oly hatalmas sereget lesz képes talpraállítani s bizonyára ez volt az alapja ama fitymáló lekicsinylésnek is, amellyel Albrecht és tanácsosai az úgyszólván csak szerencselovagnak tartott “kalmárfiut” illették.
Nagyszámú seregére támaszkodva III. Endre joggal fektette támadólagos alapra hadjárati, illetve hadműveleti tervét s általában véve azt is helyeselnünk kell, hogy a Dunától északra, ahol úgy sem lehetett másról szó, mint hogy a Morva folyóig terjedő terület az ellenség által megszállva tartott erősségek visszavételét tüzték ki elérendő cél gyanánt, ellenben a sereg zöme, ostromszerekben szűkölködő és azokkal bajlódni, vesződni nem is igen szerető lovas csapatokról lévén szó, nem a hosszantartó és kétes kimenetelű várvivások révén, hanem nyilt mezőn, a legerőteljesebb támadással kapcsolatos mozgó hadakozási mód alkalmazásával akarta célját elérni. Kiválóan helyes volt ez különben már azon oknál fogva is, mert ez a hadakozási mód felelt meg legjobban a magyar lovas csapatok alaptermészetének. De egy másik nagy előnye is volt a hadműveleti terv támadólagos alapgondolatának. Ezáltal ugyanis a sereg hadműveleti ellenséges területre helyeztetvén át, ennek és nem saját területnek és lakósságnak kellett a háború borzalmait végigszenvednie és a csapatok ellátásához szükséges anyagokat és készleteket rendelkezésre bocsátani.
Ily hatalmas túlerővel szemben Albrecht herceg másként mint védőleg nem igen viselkedhetett. Az az eszméje, hogy rajtaütés és meglepetés által igyekszik majd a számbeli kisebbség nyomában járó hátrányt kiegyenlíteni és ellensúlyozni, alapjában véve kétségkivül helyes volt, de ez gondtalan, a földerítő és biztosító szolgálattal nem sokat törődő ellenséget tételezett fel. Ezt a hibát, a biztonsággal való nemtörődömséget a legtöbb akkori hadseregnél rendszerint meg is találjuk, de a magyar sereg e tekintetben mindig ritka és dicséretes kivétel számba ment.
Azon ne csodálkozzunk, hogy IV. Lászlónak ismételten hálától és köszönettől túláradó leveleket irkáló Rudolf, aki hatalma és trónja megszilárdítását tisztán csak a magyarok nagylelkű segítségének köszönhette, a legelső alkalmat felhasználta arra, hogy Magyarország függetlenségét és önállóságát egy tollvonással a német birodalomba való bekebelezés proklamálásával megsemmisítse, de hogy ő, a hatalmas német császár, úgyszólván mit sem tett, az e proklamáció folytán bajba keveredett és hatalmas túlerővel megtámadott Albrecht fia segítségére és megmentésére, és hogy a legnagyobb részvétlenséggel és közönyösséggel tűrte és vette tudomásul, hogy Hainburgban oly békekötés jöjjön létre, amely az ő erfurti deklarációját egyszerüen semmissé tegye, az méltán bámulatba ejthet bennünket. Minden esetre döntő szerepet játszott ebben ama körülmény, hogy IV. Miklós pápa 1291. január havában és ugyanabban az időben II. Károly nápolyi és sziciliai király is mind Albrechtet, mind Rudolfot nyomatékosan felkérték és figyelmeztették, hogy ne támadják meg és ne foglalják el Magyarországot.[1]
De bármik lettek légyen az indokok és akármi volt az oka Albrecht és Rudolf meglehetősen passziv magatartásának, az kétséget nem szenvedhet, hogy a hainburgi békét Magyarország önállóságának és független állam gyanánt való további fennmaradásának egyik legfontosabb, legerősebb pillérének tekinthetjük. A legnevezetesebb pedig a dologban az, hogy ezt a nagyfontosságú sikert és előnyt nem véres küzdelmek és csaták árán értük el, hanem azt tisztán csak a minden esetre túlerővel fellépő magyar csapatoknak még mindig fölényes, ügyes haditevékenységének, harcmodorának köszönhetjük.
Hogy III. Endrének aránylag rövid idő alatt oly hatalmas sereget sikerült talpra állítani, az fényes tanúságot tesz a mellett, hogy az Albrecht osztrák herceg elleni hadjárat megindítását a nemzet nagy többsége szükségesnek találta, jeléül annak, hogy mindenki meg volt győződve, hogy erről az oldalról ismét nagy veszedelem fenyegeti az ország függetlenségét. Ez a szép és nemes felbuzdulás azonban kivételesnek mondható, mert az utolsó Árpádok alatt már nem nagyon volt meg a nemzet nagy tömegében a készség és hajlandóság a külföldi hadjáratokban való részvételre, a belvillongások elnyomására pedig az egyes uralkodóknak nem kis fáradságukba és amellett rengeteg pénzükbe is került a kellő számú haderők összetoborozása. Még legszívesebben a kúnok hallagattak és engedelmeskedtek az elhangzott harci riadónak, akiknek, vak, szilaj természete szinte megkivánta a folytonos háboruskodást és hadakozást.
Ily viszonyok s főleg az egyes főurak elhatalmaskodása mellett, akik nemcsak hogy vonatkodtak embereikkel a király zászlaja alá állani, hanem sokszor magával a királlyal is fegyveresen szálltak szembe, a hadügy egyöntetű és tervszerű továbbfejlesztésére nem igen kerülhetett a sor, miért is a magyar hadművészet az utolsó Árpádházi királyok alatt inkább dekadenciát mint haladást mutat, csak a magyar virtus maradt a régi, mint a magyar faj egyik kipusztíthatatlan és mai napig tartó, kiváló harci erénye és irigylésreméltó tulajdonsága.
[1] Theiner id. m. I. 366-374. – Wenzel, Magy. Dipl. Eml. I. 76. 78. – Schipa, M. Carlo Martello, Archivio storico per le provincie Napolitani XV. 10.