A magyar-osztrák-stájer határon szinte napirenden voltak a kisebb-nagyobbszabású összetűzések; hol a magyarok, hol az osztrákok és stájerek lépték át a határt rablási és fosztogatási szándékkal. Az egyik német krónika szerint[1] “a kegyetlen, gonosz Iván, ki sok évig lázongott ura, a magyar király ellen, kit a király se megzabolázni, se legyőzni nem tudott, megátalkodott gonoszsággal a magyar határt is átlépte és Ausztria és Stiria határvidékeit mint valami ragadozó farkas pusztította.” Ennek megtorlásaként Henrik admonti apát, Stiria főkapitánya, Albrecht herceg parancsára Regednél egy nagyobb csapat fegyverest gyüjtött össze s onnan éjjel-nappal be-betört Magyarországba rablási és gyujtogatási szándékkal. E rabló csapat megfékezésére Iván 300 lovast küldött Regede alá, akik – miután az apát ennsvölgyi embereit a várból kicsalták – azokat alaposan elverték és megkergették. Erre aztán az 1288. év végén a két fél egy ideig csendesen viselkedett, de Albrecht herceg bosszút forralt, nagyszabású hadjáratra készült Iván és testvérei ellen s tervéről IV. Lászlót is értesítette, aki belegyezését adta hozzá, mert örült, hogy személyes ellenségeit ráncba akarják szedni, sőt azt is megigérte, hogy a vállalatot tőle telhetőleg ő maga is támogatni fogja.[2]

Alig tavaszodott ki, Albrecht herceg Ausztriát és Stiriát 1289. április 24-re a Bécs és Bécsújhely között félúton fekvő Traiskirchenbe fegyverre szólította. Az itt gyülekezett mintegy 15.000 főnyi had már másnap megindult Magyarország ellen. A sereget mintegy száz szekérnyi ostromszer is követte. A határt Bécsujhelynél átlépő sereg május 4-én mindenekelőtt Nagy-Martont fogta ostrom alá. A várfalakra hajított nagy kövektől a várban levő sok nő és gyermek elpusztult, de a várnak két ura, Simon és Mihály lankadatlan kitartással búzdította őrségét, amely tőle telhetőleg visszalőtt és szintén dobálta a köveket.

Az osztrák-stájer betörés hírére nagy mozgalom támadt az országban s kivált az új nádor, Iván testvére, Miklós, általános országos fölkelést sürgetett s követelte, hogy abban a király, a főurak és nemesek mind vegyenek részt a s induljanak a határra az ellenség kiverésére. Egyelőre azonban csak Iván testvérei, barátai fegyverkeztek, s így az a had, amely május 14-én Ivánon kívül Péter püspök, Miklós nádor és Herke ispán testvéreinek vezetése alatt Nagy-Marton felé közeledett, nem volt valami nagyszámú. Ezért a magyarok nem is gondolhattak arra, hogy nyilt mezőn, rendes csatában ütközzenek meg az ellenséggel, hanem azt a tervet eszelték ki, hogy kicsalják az ostromló németeket táborukból a vártól messzebb fekvő mezőre, ahol velük csak színleg ütköznek meg, mialatt e célra kirendelt csapatok az üres tábort mindkét oldal felől és hátulról megrohanják, elfoglalják, az ottlevő ostromszereket összetörik, elégetik s így lehetetlenné teszik az ostrom folytatását. Ehez képest Iván hadát három részre osztotta. Egy elővéd-részre, amelynek az volt a feladata, hogy az ellenséget táborából kicsalja, egy több csoportban lesekben felállított, az osztrák tábor megrohanására szánt részre, annak fitogtatása céljából, mintha Iván itt akarná az ütközetet elfogadni, megvívni. És nem sok híja volt, hogy ennek az ügyesen kieszelt tervnek sikere is legyen. Amint az elővéd a tábor előtt, a zöme pedig hátrább a mezőn tömegben, csatarendben sorakozva feltünt, a német vitézek legnagyobb része amellett kardoskodott, hogy teljes erővel vessék rá magukat a vár felmentésére segítségül jövő magyar hadra, de a tapasztaltabbak úgy látszik gyanították, hogy Iván csellel kiván élni, s így csak a sereg egy része rendeltetett ki Arnold és Emich püspökök vezetése alatt a felmentő magyar sereg megtámadására, míg a többi rész a táborban ütközetre készen a vár előtt maradt, nehogy Simon és Mihály könnyű módon kitörhessenek.

Iván elővédének ismételt, színlelt visszavonulással és futással kapcsolatos támadásaira e szerint Albrecht herceg seregének csak egy része reagált, amelynek a magyarok nyílharcától sokat kellett ugyan szenvednie, de komoly támadásba ez sem bocsátkozott. Miután a elővédcsatározásnak nem lett meg a kellő sikere, az idő pedig már délfelé járt, Iván elkedvetlenedett és türelmetlenségében Albrechthez békekövetet küldött, de ez nem hajlott a jó szóra és visszautsította az ajánlatot. Erre Iván hadával a vár alól eltávozott, Albrecht pedig másnap újult erővel folytatta az ostromot.

Ivánék távozása megzavarta Simont és Mihályt. Tisztjeikkel haditanácsot tartván, a vár feladását határozták el, mely még aznap, május 15-én az alatt a feltétel alatt, hogy a várban levők mindannyian minden holmijukkal, kivéve az élelmiszereket, amelyeket vissza kellett hagyni, sértetelenül eltávozhatnak, meg is történt.

Nagy-Marton alól az osztrákok a Ruszttól nyugatra fekvő Szent-Margaréta, Margitta vagy Majád, Joachim testvérének, Guthkeled Miklósnak vára felé vette útját; e vár és környékének lakói Iván bán engedélyével különösen sokszor törtek be rablás és zsákmányolás céljábólAusztriába. A kis vár nem sokáig tudott ellenállni a fölényes ostromnak s miután összes tornyai úgy megrongálódtak, hogy át lehetett rajtuk látni, az őrség ugyanolyan föltételek mellett, mint a nagymartoni, szintén megadta magát.

Innen dél felé tartva, az ellenállást még csak meg sem kisérelte Sopront vette be Albrecht herceg, s aztán tovább vonult Aba Lőrinc vára, Nyék alá. Közeledésének hírére a lakósság a toronyba menekült, de az osztrákok azt felgyújtották. Nagy sírásra, könyörgésre végre Albrecht beleegyezett abba, hogy a bennrekedt 80-90 asszony és gyermek egy papnak vezetése alatt szabadon elmehessen, de a férfiaknak mind meg kellett magukat adni. Ennek megtörténte után Albrecht a foglyokat szétosztatta az osztrák városok között, hogy azok maguk álljanak bosszút a sok kárért, amelyet nekik a magyarok okoztak, s a legtöbb város a kezébe került szerencsétlen foglyokat kimélet nélkül felakasztatta. Miután Albrecht a nyéki tornyot és falakat széthányatta, seregével Kabold ellen fordult, amelynek őrsége szabad elvonulás feltétele alatt önként hódolt meg Albrechtnek, aki innen Landzsér, majd Rohoncz alá vonult. Ennek őrsége abban a reményben, hogy Iván megsegíti, 8 napig ellenállt, de az meg nem történvén, május végén ez a vár is megadta magát, kikötvén őrségének szabad elvonulását. Rohoncz alól Szalonok, majd Pinkafő alá vonult. Ennek őrsége abban a reményben, hogy Iván megsegítit, 8 napig ellenállt, de az meg nem történvén, május végén ez a vár is megadta magát, kikötvén őrségének szabad elvonulását. Rohoncz alól Szalonok, majd Pinkafő alá vonult az osztrák sereg, amelynek tornyát szintén leromboltatta Albrecht. Tovább dél felé egész Németujvárig jutott az osztrák herceg, aki Sopron és Vas megyékben ezúttal mindössze 36 kisebb-nagyobb várat és váracskát foglalt el. “Eddig még nem volt példa rá – mondja az egyik osztrák krónika – hogy osztrák herceg oly sok erősséget foglalt volna el Magyarországon”.

E miatt az egész országban, de főkép a Dunántúlon nagy volt a felháborodás és az elkeseredés és a lakósság mindjobban kezdte sürgetni, hogy a király és a kormány tegyen már valamit, hogy Albrecht herceg további terjeszkedésének és pusztításainak határt szabassék. IV. László azonban, aki május végén a Rákoson tanyázott, nem tett semmit; a Henrikfiak a Dunántúlon eléggé buzgólkodtak, Péter püspök gyülést is hítt egybe, amelyen az urak sokáig tanakodtak, de kézzelfogható eredményt nem tudtak elérni, amiért a püspök elkeseredésében egyik-másik úr ellen keserű szemrehányásokban fakadt ki, aminek az lett a vége, hogy azok egyike, a püspök szemrehányásai által sértve érezvén magát, kardot rántott és könyörtelenül leszúrta az egyházfit.

Albrecht herceg nem elégedett meg a kiválóan fontos határszéli erősségek bevételével, hanem arra is gondja volt, hogy azokat jó sokáig kezében is tarthassa, miért is azok legtöbbjébe, kivált a nagyobbakba, egyes kiváló vitézeinek, mint Emmerbergi Schenk Berthold, Stubenberg és mások parancsnoksága alatt, osztrák és stájer őrséget is rakott.

Sopron és Vas megye javarészének elfoglalása után Albrecht herceg junius havában Mosony megyébe ment át és Magyar-Óvárt támadta meg, amelynek várát Szilveszterfia Bychov védte. A várat valami 2000 osztrák vette körül és csak akkor adta meg magát junius közepe táján, amikor Bychov unokaöccse, Domokos elesett és segélyre sehonnan nem volt kilátás.[3]

Magyar-Óvár bevétele után Albrecht hercegnek kénytelen-kelletlen vissza kellett térnie Ausztriába, mert serege azzal az indokolással, hogy haza kell mennie aratásra, szüretre, egyszerűen felmondták neki a szolgálatot, de azt megigérték az emberek, hogy szüret után ismét fegyvert ragadnak.

Úgy is történt. Szent Mihály napjára, szeptember 29-re Albrecht hercegnek Kőszeg alatt még a nyárinál is nagyobb serege volt együtt, amelybe az osztrákok és stájerek mellé Meinhard, most már nemcsak Tirolnak, hanem Karinthiának is hercege, tiroliakat és karantánokat is küldött, sőt még svábok, bajorok és csehek is szép számmal jöttek el.

Albrecht herceg október 2-án kezdte meg Kőszeg ostromát, amelynek őrsége keményen és vitézül tartotta magát. Ivánnak arra nem volt ugyan elég ereje, hogy az ostromlókat kivülről megtámadja, de azért lesben állott és százszámra fogta el és verette agyon a harácsolás céljából a vidéken apróbb különítményekben szerte csatangoló osztrák, stájer, de kivált a helyi viszonyokkal még teljesen ismeretlen karantán katonákat. Igy többek között egyedül október 3-án Albrecht táborában nem kevesebb, mint 500 embernek hiányát állapították meg. Ezek legtöbbjét Iván emberei elfogták, megsebesítették vagy megölték.

Ezalatt bent, a város és a vár védőrsége és Albrecht serege között elkeseredetten folyt a harc. “A város falát elborítá a kő, a nyíl és megfesté a védők vére”, de ezek tántoríthatatlanul kitartottak. Néhány nap mulva egy “Priapus”-nak nevezett faltörő nagy rést ütött a város falában, mire Abrecht serege létrákkal rohamra ment és be is tört a városba. De a magyarok még itt is karddal, bárddal, nyíllal, lándzsával, kővel, egyszóval ami csak kezük ügyébe akadt, ellenállottak; az asszonyok forró vizet, égő rőzsét, méhkasokat dobáltak le az ostromlókra, de elvégre az óriási túlerő elől mindnyájuknak a várba kellett visszavonulniok, ahová mindent, amit csak lehetett, magukkal cipeltek. Ezen a németek annyira feldühödtek, hogy több helyen felgyújtották a várost. De az igazi kemény harc csak ezután következett; mindkét fél mindenféléket kigondolt, hogy egymást legyűrje, de jó sokáig eredménytelenül. Már október vége felé járt az idő, amidőn a vár falai már annyira össze voltak lőve és a védőket már annyira gyötörte az éhség és szomjúság, hogy hosszabb ideig ellenállni már lehetetlenségnek látszott. De másrészt az ostromlók helyzete sem volt valami rózsás. Iván könyörtelenül szedte soraikból az áldozatokat, úgy hogy a sereg létszáma időközben már mintegy felére olvadt le; a takarmány is fogytán volt, úgy hogy a lovakat szőlőlevelekkel kellett etetni; az osztrák sereg vezetőinek egyikét-másikát Iván állítólag meg is vesztegette, akik aztán folyton azt tanácsolták Albrechtnek, szüntesse már meg a rengeteg áldozattal járó és kevés kilátással biztató ostromot. Végre november 1-én létrejött a megállapodás, amelynek értelmében az őrség és hozzátartozói szabad elvonulásának feltétele mellett a várat, amelynek védelmét megfelelő őrség visszahagyása mellett Emmerbergi Schenk Bertholdra bízta, birtokába vehette. A sereg többi része visszavonultában dúlva, fosztogatva elhagyta Magyarországot.[4]

Karácsony táján Albrecht harmadszor is betört az országba és Szent-Videt, Miklós nádor várát elfoglalván, jó nagy zsákmánnyal tért vissza Ausztriába.[5]

IV. László 1289. november óta a Dunántúlon tartózkodott, de tétlenül nézte és mit sem tett, hogy Albrecht garázdálkodásai véget érjenek. Sokan úgy tudták, hogy titokban a király szinte örül annak, hogy Albrecht a Henrikfiakat zaklatja, bünteti s így ő még csak kezét sem mozgatta, bár az osztrák pusztítás alatt nemcsak ellenfelei, a Henrikfiak, hanem az egész Dunántúl népe véghetetlenül sokat szenvedett. Hazaellenes politkája és kárhozatos tétlensége miatt az ország legnagyobb része felzúdult a király ellen. Eddig még valahogyan elnézték, eltűrték immorális életmódját, de most, amikor már annyira vétkezett a haza, a nemzet ellen, a főpapságot kérték fel, járjanak közbe, hogy a türhetetlen állapot végre megszünjön. Erre a püspökök össze is ültek tanácskozásra és megirták IV. Lászlónak, hogy miképen vélekednek és miket beszélnek róla országszerte s egyszersmind meg is intették: becsülje meg magát, változtasa meg életmódját, mert különben az ország elfordul tőle, amiből nagy bajok származhatnak. De László király nem hogy szivére vette volna a jó tanácsot, hanem rettenetesen kifakadt kúnjai előtt a magyar főurak, a főpapság és az egész nemzet ellen s az elégedetlenekre célozva, így kiáltott fel dühében: “No majd ezért kiszúratom a szemüket s ne legyen László a nevem, ha e beszédüket meg nem keserülik!”

Lászlónak ez a fenhéjázó beszéde és további tétlen magatartása még jobban felbőszítette a magyarokat s a Henrikfiak Ladomér érseket is megnyerték ama már régebb idő óta datálódó tervüknek, hogy velencei Endrét hivják be az országba. A mintegy 24 éves fiatal ember örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy atyja örökébe lépve, részt követeljen magának az országból. Egy kis had élén Zárában kikötve, 1290. elején Horvátországon keresztül bejött az országba, összeköttetésbe lépett Ivánnal, Ladomérral és a püspökök egy részével, de nagyobb érdeklődést és mozgalmat nem sikerült az ismeretlen ifjú érdekében felkelteni, sereg meg egyáltalában nem gyült köréje. Nem minden számítás nélkül hozzá csatlakozott Buzádfia Arnold, Agyasznak és Panyitfia Jakabnak unokatestvére is, de amikor őt Endre stridói várában meglátogatta, ez foglyának jelentette ki, mert azt remélte, hogy velencei rokonai búsás váltságdijat fizetnek majd érte. Csakhogy Endre nagybátyja, az öreg Morosini Albertino, mihelyt látta, hogy unokaöccsét nem valami nagy lelkesedéssel fogadták, rögtön megfordult és hazament s amikor Buzádfia Arnold megtudta, “hogy velencei törvény szerint velencei polgárért még egy fillért sem szabad adni, hogy fogságából kiváltsák”, foglyát Bécsbe, Albrecht herceghez, IV. László barátjához vitte és átadta neki, aki sokáig tanakodott családjával és főbb embereivel, hogy kiadja-e Endrét IV. Lászlónak s végül amellett döntöttek, hogy nem adják ki, hanem ott tartják vendégnek.[6]

Az Endrével való tüntetés, ha tulajdonképeni célját nem is érte el, de arra nagyon is jó volt, hogy az időről-időre szünetelő polgárháborút uj lángra lobbantsa. Ellenzék és királyi párt újból vad gyülölettel törtek egymásra és széltében-hosszában dúlták, pusztították egymás jószágait. Ezek az áldatlan állapotok és IV. Lászlónak a kúnokkal való újabb benső barátkozása és cimboráskodása IV. Miklós pápát is újabb beavatkozásra késztették; Benvenuto minorita, gubbiói püspök személyében megint legátust küldött Magyarországba és melléktartományaiba, Dalmáciába és Boszniába, meghagyván neki, intse meg és kényszerítse javulásra a régi hibáiba visszaesett királyt, kövessen el mindent, hogy ez végre végleg szakítson a pogányokkal, szerecsenekkel, tatárokkal és vegye vissza feleségét is. Azonban IV. László ép most mutatta meg, hogy inkább még tovább az ellenkező irány felé hajlik, mert nádorává már nem is tősgyökeres magyar urat, hanem valami Mizse nevü kikeresztelkedett szerecsent nevezett ki.[7]

Ámde most már közvetlen környezete, a kúnok, szerecsenek, tatárok is kezdték megelégelni kicsapongó életmódját, erőszakos vad természetét, nemkülönben a folytonos háborúskodást és elhatározták, hogy elteszik láb alól. Az Aba Amadé ellen intézett hadjáratban Nagyvárad felé való utjában, attól nyugatra, Körösszegnél, a Borsáék vára közelében, Barsa Kopasz tudtával, a kúnok megbizottai Árbócz, Törtel és Kemencze segítő társaik segédkezése mellett július 10-én éjjel síri csendben végre is hajtották tervüket. A sátrában meglepett Lászlót össze-vissza szúrkálva meggyilkolták, szeretőjének, Eduának testvérét, a kikeresztelkedett Miklóst pedig megsebesítették.[8].

Mizse nádor ura halálát meghallván, a gyilkosokat üzőbe vétette. Az elfogott Árboczot kétfelé vágták, Törtelt pedig ízekre tépték s rokonaikat is mind kardélre hányták, még a bölcsőben vagy pólyában levő gyermekeket sem kimélve.[9]

[1] Cont. Vindob. M. G. Scr. IX. 715.

[2] Huber Alfons, Geschichte Österreichs bis 1648., II. 12. 34. – Stjer rímes krónika c. 283-288. – Hazai okmánytár VI. 339.

[3] Wenzel, Codex novus Arpadianus XII. 501.

[4] Cont. Vindob. M. G. Scr. IX. 715. – Horneck Stájer rímes krónikája c. 311-315. – Hist. Austr. pars plenior, Frehernél I. 472. – Chroni. Leobiense, Peznél I. 862.

[5] Cont. Vindob. i. h. 716. – Stájer rímes krónika 381. 517.

[6] Fejér, Cod. Dipl. V/3. 375, VII/2. 120. VII/5. 484. – Wenzel id. m. V. 24. – Hazai okmánytár VIII. 304.X. 87. XII. 523. – Bécsi Képes Krónika c. 88. – Stájer rímes krónika c. 381.

[7] Bécsi Képes Kr. 210. – Monum. Strig. II. 228. 250. 262.

[8] Bécsi Képes Kr. 210. – Dubniczi Krónika, Pozsonyi Krónika – Cont. Vindob. M. G. Scr. IX. 116. – A Stájer rímes Krón. c. 382. ekképpen adja elő IV. László halálának okát: “Nagyon meghasonlott királysága nagy uraival és püspökeivel és már mit sem törődött birodalma ügyeivel. Nem itélkezett és nem simította el a zavarokat. Azt állítják, hogy egy kún nő szerelme uralkodott annyira felette, hogy megfeledkezett magáról és esküjéről. Ennek a nőnek a férje ölte meg őt, amint ágyában találta”

[9] Bécsi Képes Kr. 210-211. Thuróczy II. c. 79. – Budai Krónika 210.