Mi sem mutatja jobban az ország tekintélyének nagyfokú sülyedését, a nemzeti erő tespedését és lethargikus állapotát mint ama körülmény, hogy a szomszédos Albrecht herceg kénye-kedve szerint azt tehette a határszéleken, és annyit foglalhatott el az ország védelmére szánt határerődítéskből, ami illetve, amennyi csak neki tetszett. Ezeknek védőrsége nagyrészt dicséretes elszántsággal védelmezte a gondjaira bizott fontos helyeket, de magukra hagyatva, jelentékenyebb külső segítség nélkül, előbb-utóbb mindnyájuknak kapitulálniok kellett. Szomorú korszaka volt ez Magyarország történelmének, amelyben a nemzet erői és tekintélyes urai ahelyett, hogy vállvetve a közös ellenség ellen vonultak volna fel, egymás ellen áskálódnak és folytatnak ádáz harcokat nem minden önzés és haszonlesés nélkül. De a legrosszabb példát erkölcsi romlásával és züllöttségével maga a király szolgáltatta, aki a hazája és nemzete ellen elkövetett bűneiért el is vette méltó büntetését. Thuróczy ekképpen emlékszik meg az országnak akkori valóban siralmas állapotáról: “Ennek a László királynak korában kezdett Magyarország az ő dicsőséges nagyságáról siralmas állapotba hanyatlani. Akkor támadtak benne a belső háborúskodások, akkor törték meg a városokat, akkor tették tönkre gyujtogatással a falvakat. A békét és egyetértést lábbal tiporták, a gazdagok elszegényedtek, a nemesek pedig a nagy nyomorúságból parasztsorsra sülyedtek alá. Ebben az időben László király szekerének nevezték az ország lakósai a kétkerekü taligát, azért, mert a folytonos rablás miatt nem volt már igavonó marhájuk és az embereknek kellett a talyiga elébe fogva a barmokat pótolniok.[1]

[1] Thuróczy id. m. és a bécsi udvari könyvtárnak az 1342-ben irt 545. számú kodexe, 26. old.