A magyar-osztrák és tájer határ mentén mindkét részről napirenden voltak a határsértéssel kapcsolatos kártételek. E miatt kivált a bécsujhelyi polgárok sokszor emeltek panaszt németujvári Henrikfia Iván bánnál, de ez nem szolgáltatott nekik elégtételt. Erre azok Albrecht osztrák herceghez fordultak, aki gyorsan összeszedte az osztrák végek véitézeit s hozzájuk adva udvari népét, sváb és rajnai lovagjait, azokat Landenberg Hermann sváb marsalljának parancsnoksága alatt 1285. május végén vagy junius elején a magyar határszélek pusztítására rendelte ki. Miután az Emmerbergi Schenk Berthold vezette stájerek Borostyánkő (Bernstein)[1] alatt szintén hozzá csatlakoztak, Landenberg átlépte a magyar határt, hogy az Albrecht hercegtől vett utasítás értelmében a magyar határszélek dúlását és pusztítását megkezdje.

Ennek hírére Iván bán mindhárom testvérét, Miklóst, Henriket és Pétert, a veszprémi püspököt, nemkülönben egyéb barátait is gyors segélynyújtásra szólította fel. A felszólítás eredménnyel is járt, mert harmadnap már több mint ezer lovas gyült össze, köztük Simonfia Mihály és Simon Martonból, Aba Lőrinc Locsmándból, továbbá több Osl és Doroszló, akikkel Iván bán megindult az osztrák-stájer tábor felé.

A magyarok jövetelének hirére egyik-másik osztrák, stájer ur, aki már kitapasztalta, hogy milyen a magyar nyíl, azt tanácsolta, vonuljanak vissza, “mert a magyarokkal nem lehet úgy harcolni, mintha francia lovagok volnának, hanem hol támadni, hol meghátrálni s aztán újból támadni kell, amint éppen a helyzet megkivánja”, de a sváb vitézek nem akartak a jó szóra hallgatni, szégyen-gyalázatnak tartották a meghátrálást. A nyíl ellen – úgy vélekedtek – majd megvédi őket nehéz páncéljuk s ha közel jutottak a magyarokhoz, majd szúrják, vágják őket. A dolog vége aztán az lett, hogy az osztrákok, stájerek is helyükön maradtak. Az ezután következő összeütközést Pauler[2] az Annales S. R. Salisburg. (M. G. Scr. IX. 809.), illetve a Reimchronik, vagyis a Stájer rímes krónika alapján, mely utóbbi a 329-341. oldalon igen részletesen írja le a szóban forgó ütközetet, következőleg adja elő: “A németek, “kopja mellett kopja, ló mellett ló,”, zajongva sorakoztak. A magyarok megjelentek. Kiáltottak, mint a kúnok. Neki vágtattak, – “repültek” – a németeknek; lőtek. A németek legényeiket, az apródokat küldték ellenük. Az elsők innen is, onnan is összecsaptak, “amint illett”, – a németek szerint – de aztuán a magyarok hátráltak, széjjelmentek. Tömeg, amely támadjon, összecsapjon, nem alakult. Iván mindjárt látta, kivel van dolga. A svábok ott álltak egy tömegben, osztrák, stájer közöttük. Megparancsolta, hogy ezekhez senki se közelítsen, hanem csak vegyék körül, lődözzenek messziről embert, lovat, míg ki nem merülnek, meg nem törnek és meg nem adják magukat. Amint a német támadott, kitértek előle, majd másfelől lődöztek, “előre-hátra, ide s tova ráncigálták.” A németek nem tudták, hogy mit csináljanak? “Küldjünk valami gyereket a magyarokhoz”, mondá dühösen egy sváb lovag, Ramswag, – ki Rudolfot Dürnkrutnál megmentette? – “hagyják abba a lövést, jöjjenek ide, verekedjenek meg vitéz módra!” De amint a követ elhagyta a tömeget, nyíl találta és elbukott. Mást – egy lovagot – akartak küldeni, de Emmerberg mondá: Hát van eszetek? a magyaron mind, alig van más, mint az ing. Ezzel akarjátok, hogy harcoljanak veletek? Ők is szeretnének kardra menni, de ha ezt akarjátok, tegyétek le egy kissé a páncélos fegyverzetet.” “Az lehetetlen!” – mondák a svábok – amig kezünket, lábunkat birjuk, azt a gyalázatot magunkra nem vesszük, páncélunkat le nem tesszük!” és folyt tovább a harc, most már öt órája; repült a németekre a nyíl, a dárda. Ember, ló hullott. A sebesült állatok kínjukban megvadultak. Az emberek megzavarodtak. Már most bánták a svábok, hogy nem követték a okos tanácsot. Ki hitte volna, hogy így lesz a dolog! Szidták az “átkozott pogányát”, a magyarokat. “Oda vannak! meg kell halniok!” Ember, ló már tele volt nyillal. Csak egy mód volt már, hogy megmentsék életüket; kimerülten megadták magukat. – Amint letették a fegyvert, a magyarok hozzájuk lovagoltak, elvették fegyverzetüket, ruhájukat; azután, aki valamivel különb volt, azt félreállították, ezeken Iván testvérével megosztozott. A többiből Iván a javát szintén magának válogatta, aki megmaradt, azt társainak, “vendégeinek” adta; aki pedig nem kellett senkinek, azt agyonlőtték. Aztuán a magyarok “jókedvűen” haza széledtek. “Sok volt, amit vinniök, vezetniök, maguk előtt hajtaniok kellett!”

Albrecht herceget megdöbbentette a vállalat gyászos kimenetele és abból nyomban levonta magára nézve a konzekvenciát. Legjobbnak vélte, ha az ily veszedelmes ellenfelet barátjává, szövetségesévé teszi s így az ép lezajlott veszedelmes és gonosz játékhoz jó arcot vágva, nem minden számítás és előrelátás nélkül megegyezést keresett Iván bánnal. A közvetítő szerepet a tiroli Taufers Ulrik játszotta, akinek rábeszélésére a bán 1285. őszén el is ment Német- vagy Bécsujhelyre Albrechttel egyezkedni. A létrejött megállapodás szerint Iván bán Albrecht herceget háború esetén, ha szüksége lesz rá, ezer lovassal köteles segíteni, viszont Albrecht is megfogadta, hogy Ivánt, kivéve, ha a német birodalommal keverednék konfliktusba, szintén tőle telhetőleg segíti. Kimondottan benne volt a megegyezésben, hogy ha a jövőben Iván és IV. László között viszály támadna, akkor Albrecht herceg Iván pártjára áll és őt támogatja.

[1] A helynevek fekvését lásd a 19. sz. mellékletben.

[2] Id. m. II. 390.