Bár egyik-másik kútfő erről a tatár betörésről is mint valami nagyarányú, egész Európa sorsára kiható hadieseményről emlékszik meg, azért ezt hasonlítani sem lehet, sem nagyság, sem fontosság tekintetében Batu khánnak 1237-1242. évi valóban nagyarányú, s joggal mondhatni világraszóló nagy hadi vállalatához. Ennek egész országok, sőt ha lehet, egész Európa leigázása és tatár járom alá való hajtása, az 1285. évi betörésnek ellenben csak rablás, pusztítás és zsákmányszerzés volt a célja. Ehhez képest az útrakelt kún-tatár sereg létszáma is sokszorosan kisebb volt Batu khánénál, mert még a krónika által említett 200.000 fegyverest is feltétlenül túlzottnak tekinthetjük. Ennek megfelelőleg összehasonlíthatatlanul kisebb volt az általuk végzett gyilkolás, dúlás, rablás és fosztogatás mértéke is, mert mint Pauler mondja:[1] “Nem is tudtak sok embert megölni, kivált urat, nemest, fegyverbírót; ami szegényt, parasztot, beteget megöltek, azt valami 7000 lélekre becsülték”. A veszteségek ily alacsony száma a IV. Béla által a nagy tatárjárás után életbeléptetett s a várrendszerre támaszkodó védelmirendszer helyességét is eléggé igazolja. Egy-egy ily közelfekvő vár nagyon sok embert és jószágot mentett meg az elpusztulástól. Végül a tatároknak ez a tulajdonképpen nagy kudarccal végződött kalandozása a legjobban megmutatta, hogy a jó hosszú ideig világveszedelmet jelentő tatárkérdés immár lekerült a napirendről.

Az orosz krónikáknak a többiektől kissé eltérő, de határozottan szavahihető feljegyzéseit legkönnyebben úgy egyeztethetjük össze a többi krónikák adataival, ha feltételezzük, hogy a visszavonuló tatárok nem csak egy nagy csoportban és csupán Erdélyen át, hanem a Tisza és Szamos völgyén fölfelé haladva több oszlopban igyekeztek az országból kijutni s valamint az erdélyi, úgy a tiszamenti csoportot is a fentiek szerint katasztrófális vereség érhette.

[1] Id. m. II. 386.