A hódmezei csata után az országból futni kényszerült Oldamér addig nem nyugodott, amíg a tatárokat rá nem bírta a Magyarországba való betörésre. A tatárok hatalmas birodalma Batu khán halála után megoszolva, annak unokáira szállott, akik közül a legkiválóbb Telebuga volt, aki az alsó Dnjeper mentén székelt. Tőle nyugatra, a Bugtól két oldalt, tovább nyugat felé egészen a Dnjeszterig terjeszkedve,[1] Batu öccsének unokája, Nogáj, alapított törzsével egy a többiektől független, hatalmas birodalmat, amelyet az ő nevéről a nogáji tatárok országának neveztek el. Az említett két törzs hatalmas had élén felkerekedve s útjokban a halicsi és ladoméri orosz fejedelmeket, köztük Danilovics Leót, IV. Béla vejét is kényszerítve, hogy hozzájuk csatlakozzanak, 1285. elején, talán február első napjaiban, a Vereckei szoroson át betörtek Magyarországba, amelynek északkeleti részét, rohanó árként lepték el. Számukat a mindent nagyító rettegés 200.000-re tette, az őket kisérő nőket és gyeremekeket nem is számítva s táboruk széltében hat, hosszában pedig tiz mérföldet foglalt el. Főszlopuk Borsodon, Hevesen át hihetetlen gyorsasággal Pestig nyomult előre, útközben gyilkolva, rabolva, fosztogatva és temérdek férfit, nőt és gyermeket összefogdosva. A megriadt nép ellenállni nem mert, hanem mindenki vagy elbújt, vagy eszeveszetten futott, hogy minél előbb a Dunántúlra juthasson; a fáma azt tartja, hogy a pesti révészek a menekülők átszállításából meggazdagodtak. IV. László király a betörés alkalmával a felvidéken tartózkodott. Az ifju Erzsébet királyné pedig a budai várba zárkózott és onnan szemlélte a pusztulást és a menekülők átszállítását a Dunán, de azt is látta, mint csaptak össze az innenső parton rekedtek a tatárokkal.

Egyes vidékeken, ahol nem volt oly számos a tatárok és kúnok pusztító hada, – így Hontban, Abaujban, Sárosban – a felfegyverkezett nép felvette a küzdelmet az ellenséggel s főleg az Abák szálltak vitézül szembe a dúló haddal. Igy többek között Dávidfia Amadé, Finta öccse csapatjával sok tatárt levágott és sok kiszabadított rabnak adta vissza szabadságát s győzedelme jeléül, tiz tatár fejét mutatta be László királynak. Sárosban a hires Baksa Simonfia György mester, aki sok vitéz tettéért nem rég kapta Sóvárt és környékét a királytól ajándékba, a Tarkői tetőt szemelte ki magának várhelyül és a maga köré gyüjtött rokonokkal, barátokkal, szomszédokkal ismételten és eredménnyel rohanta meg a tatárokat. Egy ilyen rohama közben Regécz alatt lebukott lováról, de hű szolgája Tamás a maga lovát adta neki és úgy mentette meg a haláltól. Dávidfia Amadéhoz hasonlóan ő is sok embert szabadított ki a tatárok fogságából s ő is rendre küldözgette a tatár fejeket a királynak mutatóba. A krónikák, persze túlzottan mintegy 26.000-re teszik ama tatárok számát, “akiket a magyarok és mások, házi tüzhelyüket védve, agyonvertek”.

Néhány heti kalandozás után a tatárok március közepe táján miután Danilovics Leót már előbb hazabocsátották, hogy országát a lengyelek ellen megvédje, megkezdték a visszavonulást, de nem azon az úton, amerre jöttek, hanem Erdélyen át. Itt aztán már nemcsak a lakósság, amely, ahol csak lehetett, hol nyiltan, hol lesállásokból rájuk támadt, hanem a rossz esős időjárás is ellenük szegődött. Erdélyben kivált Besztrercze és Torda vidéke sinylette meg átvonulásukat, míg egy nagy csapatjukat Toroczkó vidékének lakóssága, az aranyosmelléki székhelyek, “hazájuk és nemzetük szabadulásáért” ugyancsak sarokba szorították, mely alkalommal több mint 1000 ember szabadult ki siralmas rabságából. Ezen és egyéb hasonló kisebb sikereken felbuzdúlva és az erdélyi vajda, Barsa Lóránt útmutatásai szerint útjukat állva, a felfegyverkezett székely, oláh és szász nép, legkivált pedig a felette kedvezőtlen időjárás még sok ezer tatárt tett tönkre, úgy hogy a hagyomány szerint maga “Telebuga is csak gyalog, felesége pedig valami rossz gebén tudott csak kivergődni Magyarországból”. A menekülőket a magyarok még jó messze a határon túl is üzték.[2]

IV. László az elvonuló tatárok nyomában szintén Erdélybe sietett és maga is megelégedéssel tapasztalhatta, hogy az istentelen ellenséges hordák drágán fizették meg vakmerő rablási kalandvágyukat.

Az orosz krónikák némi eltéréssel emlékeznek meg a tatárok legyőzéséről. Szerintük, mihelyt hire jött, hogy a tatárok be szándékoznak törni Magyarországba, László király a nagy tatárjárás emlékének hatása alatt segítséget két Rómától és Konstantinápolytól is. Ennek eredményeként különösen nagyszámú oláh jött át Konstantinápoly környékéről, akik a magyarokkal egyesülve, kemény csatát vívtak a Tisza folyó mellett, ahol a tatárokat legyőzték. IV. László király, hogy kimutassa háláját az oláhok iránt, meghívta őket, telepedjenek le az ő országában és ne menjenek vissza Konstatinápoly vidékére, ahol az ő távollétük alatt feleségeiket és családjaikat úgyis a római katholikus hitre térítették. Miután az oláhok ez állítás igazságáról meggyőződtek, az ittmaradás mellett döntöttek, feltéve, hogy nem kényszerítik őket a görög ritus elhagyására. László király teljesítette kérelmüket, földet adott nekik Mármarosban, a Maros és a Tisza között, ahol magyar nőket véve feleségül, azokat a maguk óhitére téritették és velük békességben élve, új családot alapítottak.[3]

[1] Lásd a 19. sz. mellékletet.

[2] Bécsi Képes Krónika 208. – Ann. Vindob. Cont. M. G. Scr. IX. 713. – Lengyel évkönyvek u. o. XIX. 648. – Knauz, Monumenta Ecclesiae Strigoniensis II. 199. – Fejér, Cod. Dipl. V/3. 287. – Pauler id. m. II. 388. – Thuróczy, II. 79. – Hammer-Purgastall, Geschichte der Goldenen Horde in Kiptschak, 263.

[3] Szilágyi István, Kirándulás 19. (Századok 1889.)