Amily mértékben emelték az 1278. évi morvamenti hadiesemények a magar vitézségnek és hősiességnek évszázadokon keresztül, mindig újabb elementáris erővel felbukkanó félelmetes harci és hadi dicsőségének általánosan elismert jó hirnevét és a velük való szövetkezésnek kiváló értékét, ép oly szomorúak és lesújtók az e korabeli otthon állami és társadalmi viszonyok, amelyek nemcsak világi és egyházi funkcionáriusok felette korrupt állapotáról és züllött erkölcseiről, hanem még magának a királynak is erkölcstelen, ledér életmódjáról, ismételt szó- és esküszegéséről tesznek tanuságot. Hogy ily körülmények között egyrészt IV. László és kormánya, de kivált a kúnok, és másrészt a legmorálisabb elveket valló és azoknak minden áron érvényt szerezni akaró pápai követ között a legelkeseredettebb harcnak kellett bekövetkeznie, az szinte magától értetődő dolog. Igaz ugyan, hogy a fermói püspök némely tekintetben túlságosan belemarkolt a király hatáskörét és tisztán személyes ügyeit képező dolgokba is, ami fölöttébb alkalmas volt arra, hogy IV. László dacosságát még jobban fokozza, de azért nagyban és egészben véve mi hálát adhatunk a jó Istennek, hogy elvégre mégis a jobb, helyesebb és erkölcsösebb felfogás kerekedett fölül és vett erőt a lelkeken és hogy a nemzet nagy többsége ezúttal is megtalálta azt a helyes utat és irányt, amelyet boldogulása érdekében követnie kell. Ennek a válságos időkben már többször megnyilatkozó helyes érzéknek volt köszönhető, hogy Magyarország a felette nehéz viszonyok dacára továbbra is fenmaradt és lerázván magáról az időről-időre reátapadt sarat és salakot, mint már sokszor annak előtte és utána is, nemsokára ismét felemelt fővel újból kezdhette a gondviselés által számára kijelölt magasztos és nemes feladatának és életcéljának folytatását.

Bár a leírt eseményeknek alig van katonai vonatkozásuk, azért mégis kissé bővebben kellett azokkal ehelyütt is foglalkoznunk, mert azok képezték alapját a következő fejezetben tárgyalandó hadi eseményeknek.