Mialatt IV. László vitéz hadseregével Habsburgi Rudolf oldalán a Morva mentén oly remekül viselkedett és babért babérra halmazott, otthon az országban tovább folytak az erőszakoskodások és a szegény nép sanyargatása egyes rakoncátlan, se isteni, se emberi törvénynek engedelmeskedni nem akaró elhatalmasodott urak részéről, akiknek kezében a tatárok betörése után az ország védelmére ellenséges pusztítások ellen épített várak rablóvárakká alakultak át, amelyekből csak azért szálltak alá időről-időre csatlósaikkal, hogy a környéket megsarcolják.[1] Igy többek között Bihar megyében Székelyhid mellett kivált Doroghfia Péter, Nyitrában a Hunt-Páznán Kázmérfiak, Somogyban a vitéz Izsépfia János, Sopronban egyes elhatalmasodott polgárok, a Szepességben Márkusfia Lóránt és Gergely nevü segéde garázdálkodott, Esztergommegyében és a Száva mellékén Zágráb körül pedig általános volt az erőszakoskodás és a védtelenek sanyargatása. A Szepességen garázdálkodók megzabolázására maga László király indult el, Mátyus nádort pedig 1278. őszén a Dunántúlra küldte ki, hogy a gonosztevőket megzabolázza, elitélje.[2] Itt mint mindig, ezúttal is Henrikfia Iván volt a legveszedelmesebb oligarcha, aki II. Ottokár eleste után egyenesen Habsburgi Rudolfnak ajánlotta fel szolgálatait IV. László ellen, de előbbitől azt kapta válaszul, hogy aki Magyarország és királya ellen fellázadt, azt nem tartja méltónak arra, hogy szolgálatába fogadja. Rudolf az esetet László királynak is tudomására hozta, de mivel a kikosarazott Henrikfia Iván egyelőre csendesen viselkedett, sőt még a nála levő Endre herceget is visszaküldte Velencébe, IV. László jobbnak látta, hogy egyelőre ne kezdjen ki a hatalmas, de most úgy látszik meghunyászkodott főurral. Ugyanekkor a Havasföldön Baksa Simonfia György vezetett formális hadat valami Lythen vagy Lython nevü oláh vajda ellen, aki el is eset az ütközetben, foglyul esett Barbat vagy Barbach testvérét pedig IV. László csak igen nagy pénzösszeg lefizetése ellenében bocsátotta ismét szabadon. Ezek után a magyar adószedés a havasföldi részeken ismét helyreállt.[3] A tengerparton, Dalmáciában még mindig az egyes városok állottak egymással ellenséges lábon, a Brebiri Subotich vagy Subich grófok pedig önálló és független fejedelmek módjára viselkedtek.[4]

A legtöbb bajt azonban a kúnok viselkedése okozta, akik semmikép sem akartak pogány hitükről lemondani s állandó lakóhely nélkül, nomád módon sátrakban élve, össze-vissza kóboroltak az országban, rabolva, gyilkolva a népet, pusztítva, sanyargatva az országot és úton-útfélen terjesztve az erkölcstelenséget.

Miután a kereszténységnek nemcsak Magyarországon, hanem a vele szomszédos területeken is sok ellensége támadt, III. Miklós pápa, aki 1277. november 25-én foglalta el a pápai széket, 1278. őszén Fülöp fermói püspököt küldte ki teljhatalmú követ gyanánt Magyarországba, Dalmáciába, Horvátországba, Rámába, Szerbiába, Ladomériába, Galiciába, továbbá Kún- és Lengyelországba, hogy “az Úr nevében gyomláljon és ültessen, rontson és építsen! – hogy a fejedelmek és hazafiak, egyháziak és világiak körében mindazt szóvá tegye és megvitassa, mindazt, amit az istentisztelet, az apostoli szentszék méltósága, az egyházi törvények megtartása, az egyházi szabadság helyreállítása, az ország ereje, a tisztesség, a béke, a szegények felsegítése és a lelkek üdve és megnyugvása megkiván”.[5]

A pápai legátus 1279. elején jött be Magyarországba s mindenekelőtt egyházi dolgokban igyekezett rendet teremteni. Azután a király elnöklete alatt a kormánnyal tartott tanácskozáson, amelyen két kún fejedelem, Uzur[6] és Tolon is jelen volt, a kún ügyet vitatták meg s Fermói Fülöp a legnyomatékosabban követelte a királytól és tanácsosaitól, hassanak oda, hogy a kúnok a keresztény hitre áttérve és rendes letelepedésre kényszerítve, minél előbb hagyjanak fel eddigi garázda életmódjukkal. A jelenvoltak, a kún képviselőket sem véve ki, elvileg belementek a legátus által kivánt feltételek elfogadásába, s IV. László 1279. junius 23-án Budán az oltár előtt a szent keresztre, azután királyi hitére, a legátus, a főpapok, szerzetesek és világi főurak előtt magyar módra kezet adva, megfogadta, hogy a katholikus vallást és az egyház szabadságát minden jogaiban, melyeket a régi királyok, az ország törvényei és szokásai megállapítottak, megtartja, Fülöp legátust világi hatalmával segíti, hogy az eretnekeket Magyarországból és hódolt tartományaiból kiírtsa, kikergesse, utóbbinak a kúnokra vonatkozó kivánságát teljesíti, akiktől erre vonatkozólag kezeseket vesz s mind ez ügyek részletes megbeszélésére és megállapítására július közepére az országot gyülésre hivja össze.[7] Ez meg is történt s a Tétényben tartott 10-12 napi tanácskozás, amelyen Alpra, Uzur és más kún vezérek és nemesek is részt vettek, erdményre is vezetett. Ennek a tétényi gyülésnek a kúnokra vonatkozó végzéseit IV. László 1279. augusztus 10-én adta ki ünnepélyes oklevélben, az úgynevezett kún törvényben,[8] amelynek főbb pontjai következőleg hangzottak: Alpra, Uzur és a kúnok összes fejedelmei és nemesei megfogadják, hogy egész népükkel a római katholikus hitre térnek át s annak mindvégig hívei maradnak, aminek biztosítására a 7 kún szék vagy nemzetség mindegyike egy-egy kezest ád . . . A kúnok ezentúl felhagynak vándor, nomád életmódjukkal és sátraikat odahagyva és házakba, falvakba letelepedve, ezentúl keresztény módra fognak élni. A király, a magyar főpapok és főurak kérelmére a legátus beleegyezett abba, hogy aki a kúnok közül haját, szakállát lenyírni s kún szabásu ruháját levetni nem akarja, az tartsa meg továbbra is erre vonatkozó szokását. Ellenben a rablástól, gyilkolástól és mindennemű erőszakoskodástól mindenkinek feltétlenül tartózkodnia kell és a hazai keresztény foglyok mind szabadon bocsátandók. A külföldi foglyokat ellenben egyelőre, kiki megtarthatta magának. A letelepítés tekintetében elrendelte a törvény, hogy a kúnok, akik a Duna és a Tisza közt, a Kőrös mellett, a Maros és Kőrös közt, vagy e folyók mindkét partján, vagy a Maros és Temes közt szálltak meg, azok ott és nem másutt telepedjenek le állandóan. E területeken a király nekik adja a várföldeket, az udvarnokok és más szolgáló népek, valamint magtalanul elhalt nemeseknek a királyra szállt földjeit minden haszonélvezetükkel, erdővel, legelővel, halászó helyeivel együtt, de a kolostorok és egyházak jogainak épségben tartásával. Ezeket a birtokokat a kún urak, nemesek, népek, nemzetségek szerint, kinek-kinek módja-rangja szerint osszák fel egymás között. A magyar nemesektől vagy várjobbágyoktól elvett birtokért a király megfelelő árt, vagy cserébe más birtokot ad. A kún fejedelmek és nemesek ugyanazokat a jogokat élvezik, mint a magyarok, ezzel szemben a kún urak és nemesek, ha maga a király száll harcba, épúgy kötelesek fejenkint a királyi sereghez bevonulni, mint a többi királyi szolgák (servientes regis) és ha nem vonulnának be, ugyanaz a büntetés érje őket, mint a magyarokat. Bírájuk a nádor és az illető nemzetség feje.

Erre és a tétényi gyülés többi végzéseire nézve is a király úgy magát, mint országát is lekötötte a legátussal szemben. Ámde sem ő, sem kormánya nem nagyon sietett a végrehajtással, de a dolog nem is volt olyan könnyű és egyszerű, ahogyan azt a kún és magyar urak Budán és Tétényben elgondolták. E tanácskozásokon a kún képviselők ugyan mindenbe beleegyeztek, de otthon a nép között, a kún szállásokon, nem igen volt meg a hajlandóság, hogy régi, bevett szokásaikkal felhagyjanak és a legátus és a magyar kormány és országgyülés akaratának engedelmeskedjenek. Hozzájárult még ehhez, hogy a fiatal, alig 17 éves László ép most egy előkelő kún nőnek, Eduának,[9] akit kún királyné néven is emlegetnek, hálójába került, aki annyira elcsábította és oly nagy befolyást gyakorolt reá, hogy nem sokat törődött és nem nagy hajlandóságot mutatott, hogy a kúnokat a legátus kivánságainak teljesítésére kényszerítse. Pedig a fermói püspök még a tétényi gyülés eredményével sem érte be, hanem szeptember derekára a budai várba zsinatot hirdetett, hogy azon az egyházi ügyeket is rendezze, amelyek époly kúszáltak és rendezetlenek voltak, mint a világiak. S miután IV. László joggal attól tartott, hogy e zsinaton az ő jogait is alaposan megnyirbálják, megtiltotta a budai vár birájának és a polgároknak, hogy a zsinatra gyűlő főpapokat oda beeresszék, illetve, hogy a zsinaton a résztvevőknek élelmet adjanak. Ennek dacára Fülöp püspök a zsinatot mégis megtartotta. Katonai szempontból kivált annak 6. cikke érdemel figyelmet, mely következőleg hangzik: “Főpap vagy más egyházi ember felkelésbe, verekedésbe, rablásba, fosztogatásba, gyujtogatásba és más vérengző dologba nem elegyedjék. Harcba se keveredjék, kivévén, egyháza vagy a haza védelmére, de akkor se támadáshoz vagy üldözéshez, hanem csak a védelemhez járuljon hozzá és maga ne harcoljon.[10] Ez a pont tehát határozottan ellentétben állott az eddigi magyar szokásokkal és törvényekkel, amelyek a papokat sem vonták ki a katonáskodás kötelezettsége alól.

Miután a zsinat határozatainak egyike-másika a király jogait is csorbította, IV. László nem volt hajlandó azokat magára és az országra nézve kötelezőknek elismerni, sőt a tétényi gyülés határozatainak végrehajtását is felfüggesztette. Ennek aztán az lett a vége, hogy a legátus IV. László királyra és rossz tanácsosaira az egyházi átkot, az országra pedig az interdiktumot modotta ki. Edua erre azt tanácsolta a királynak, fogassa el és ölesse meg a legátust, de tudván azt, hogy nemcsak a főpapok, hanem az ország nagy része is mély vallásosságánál fogva inkább a legátus, mint az ő pártján áll, IV. László 1279. október közepén bűnbánólag kijelentette, hogy belátja helytelen viselkedését, amellyel az országra és magára vonta az egyház haragját és büntetését. Hogy tehát hibáját jóvá tegye, lemondott minden kifogásról és jogorvoslatról a legátus intézkedései ellen, s újra megesküdött az evangéliumra s azután kezet adva, királyi hitére, magyar módra újból megfogadta, hogy amit a legátusnak igért, azt mind betartja és végrehajtja. De ez a megoldás nem volt őszinte, vagy legalább nem állandó, mert nemsokára két legmeghittebb emberével, Kán Miklós préposttal, volt esztergomi érsekkel és Gergely esztergomi nagypréposttal a Tiszántúlra, Somlyóra, a mai temesmegyei Semlakra, a kúnok közé ment, mert csak ott érezte magát biztonságban.

A pápa az újabb szó- és esküszegésről értesülvén, egyrészt magát IV. Lászlót szólította fel hosszabb levélben a megjavulásra,[11] másrészt Habsburgi Rudolfot és Károly sziciliai királyt, IV. László ipját is megkérte, járjanak közbe, hogy a legátus intézkedései végrehajtassanak. Közben történt, hogy a király környezetében levő Kán Miklós prépost megbetegedett, Gergely nagypérpostot pedig saját ágyában, állítólag egy kún asszony mellet fekve,[12] meggyilkolták. A haldokló Kán Miklós arra kérte barátait, hogy holttestét a legátus elé vigyék, az döntsön, hogy mi történjen vele. Midőn ezek és a cselédség a tetemet a legátus ajtaja elé vitték s kérték, engedné meg az eltemetést, Fülöp püspök csak arra adott engedélyt, hogy a halottat a bélpoklosok temetőjébe temessék. Mialatt oda vitték, híre futott, hogy mindenki, aki Miklós prépostra követ dob, búcsút és bűnbocsánatot nyer a legátustól. Ennek az lett a követkzeménye, hogy amint a holttestet letették a földre, a nép apraja-nagyja nyomban rá kezdte dobálni a követ, s rövid időn belül a holttest fölött olyan kőhalom emelkedett, hogy a “legmagasabb házat is meghaladta.” Ez annyira felbőszítette IV. Lászlót, hogy menten parancsot adott a legátus elfogatására bár az váltig állitgatta, hogy nem oka a történteknek.[13] Ez 1280. január elején történt. Nincs kizárva, hogy László eleinte bősz haragjában meg akarta öletni a fermói püspököt, de aztán egyet gondolt, átadta őt a kúnoknak, akik legjobban haragudtak rá, úgy vélekedvén, hogyha ott valami bántódása éri, ha “megtépik a szakállát, kitörik a fogát”, azért őt, a királyt nem lehet felelőssé tenni. A kúnok azonban nem bántották a legátust, aki megadással tűrte megaláztatását és férfiasan, méltóságteljesen viselkedett életveszélyes helyzetében is.

Egyes magyar főurak, s azok élén Aba Finta, az erdélyi vajda, nagyon felháborodtak a király botrányos életmódján s a pápai követ ellen követett eljárásán s hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy IV. Lászlót elfogják. “Rálestek tehát, amikor az kún szeretőjéhez ment, elfogták és átadták Barsa vagy Borsa Lórántnak”, aki különben eddig a király hű embere volt s erről nyomban jelentést küldtek a pápának.

A kúnok a király elfogatását a pápai követ kivégzésével akarták megbosszulni s már ki is vitték arra a helyre, ahol nyilazni szoktak, hogy agyonlőjjék, de aztán mégis meggondolták magukat s attól való félelmükben, hogy ezáltal IV. Lászlót is a legnagyobb bajba keverhetik, megkegyelmeztek a legátus életének, s főkép Erzsébet anyakirályné közbenjárására, 1280. február végén szabadon bocsátották, közben azonban dühükben nekiestek Barsa Lóránt jószágainak s azokat dúlni, fosztogatni kezdték.

1280. március elején a magyar urak a fogoly IV. László királyt is felhozták Budára s ekkor Páska pozsonyi prépost közbenjárására, aki a királynak gyermekkora óta hű embere volt, megtörtént a kibékülés utóbbi és a pápai követ között. Ennek és főleg Károly, a hatalmas nápolyi király közbenjárására aztán a pápa is feloldotta IV. Lászlót az egyházi átok alól, aki viszont újból megesküdött, hogy “amit az ország, az egyház, az urak, a papok ellen vétett, azt bűnbánólag sajnálja s többé el nem követi; egyúttal mindenkinek megbocsát s mindenkit visszafogad kegyelmébe.” Sőt még nejével is kibékült, akit “hozzázártak, hogy gyermekük szülessen”[14]

Ez a megoldás viszont a kúnoknak nem tetszett,akik alighanem a kéjmámorában megzavart és megrövidített Edua által is uszítva, általános lázadásban törtek ki s Oldamér vezérük vezetése mellett vad kegyetlenkedéssel a magyarokra rárontván, a Duna-Tisza közét vérbe-lángba borították.

[1] László király levele 1278-ból, Fejérnél V. II. 440.: “Paricularium castellorum lura dispendia quam commoda nostris temporibus cognoscuntur”.

[2] Fejér, Cod. Dipl. V. II. 477. – Katona VII. 911.

[3] Wenzel, Codex novus Arpadianus, XII. 435. és 439.

[4] Lucius, De regno Dalmatiae, Lib. IV. c. 9.

[5] III. Miklós pápa 1278. szeptember 22-én kelt levele az éppen Dalmáciában időző Fülöp fermói püspökhöz, Katonánál VI. 819. – Theiner, Monum. I. 327-335.

[6] Horváth Mihály id. m. II. 102. szerint Uzák.

[7] Ladislai IV. Regis Ariculi Cumanorum, Endlichernél 554. old., Katonánál VI. 790.

[8] Ladislai IV. Regis Constitutio de Cumanis 1279. Endlichernél 559. old.

[9] A Bécsi Képes Krónika Cyda-nak, a Pozsonyi pedig Aydnanak nevezi a csábító kún nőt, akit valami rokonsági vagy sógorsági kötelék is fűzött az ifjú királyhoz. A Budai, Dubniczi krónikák és egyéb kódexek ellenben egybehangzóan Edua-nak nevezik.

[10] Constitutiones Synodus Budensis, Endlichernél 565-602. oldal.

[11] A pápa 1279. december 9-én kelt levele László királyhoz, Katonánál, VI. 823.

[12] Ezt a Sájer rímes krónika említi

[13] Lásd Annales S. Rudberti Salisburg. és a Stájer rímes krónikát.

[14] Annales Poloniae az 1281. évhez. Bielowsky II. M. G. Script. XIX. 646.