| « 2. A dürnkruti csata 1278. augusztus 26-án. | KEZDŐLAP | k) Belső zavarok és a kúnok okozta kellemetlenségek. » |
Az a sokoldalú, minden fontos körülményre kiterjeszkedő lázas tevékenység, amelyet Habsburgi Rudolf a dürnkruti csatát megelőzőleg kifejtett, teljes mértékben megérdemli osztatlan elimerésünket. Célirányos intézkedései és cselekedetei közül különösen ki kell emelnünk az ellenség és a terep ismételt szemrevételezését, amelyet a magyar-kún csapatok legelsőrendű hozzáértésse, tiszteletre méltó bravurozítással és fényes eredménnyel hajtottak végre; a legnagyobb fokban heterogén elemekből álló saját csapatjainak harcegységekbe való tagozása, fegyelmezése és harcra való gondos előkészítése; az ezek és a magyar-kún csapatok között fennálló animozítás lehető kiküszöbölése vendégeskedések, barátkozások elrendelése által; a különböző harcmódot követő csapatokkal rendezett s úgyszólván a próbaháború, a próbacsata jellegét magukon viselő előgyakorlatok elrendelése, melyek a legnagyobb mértékben hozzájárultak az alárendelt csapatok önbizalmának és kölcsönös megismerésének és megbecsülésének fokozásához, amire igen nagy szükség volt, mert tudjuk, hogy a német és a magyar elem nagyon is hajlandó volt arra, hogy egymás képességeit és harcratermettségét fitymálja, lenézze; a gyakori tanácskozások a saját és a magyar hadsereg vezéreivel és szövetséges társával, IV. László királlyal; útóbbival és egyáltalában a magyarokkal szemben tanúsított nagyfokú előzékenység, amellyel a magyar vezetőket és csapatokat még jobban magához édesgette és amellyel még jobban fokozta azok harcvágyát és még jobban biztosította vállalt kötelezettségük minél lelkiismeretesebb, becsületesebb teljesítését; a szövetséges német és magyar sereg fokozatos előrevitelével a támadó szellem és az önbizalom nagymértékű emelése és egyidejüleg a nagy tömegek élelmezésének nagy mértékben való megkönnyítése; ezzel még az a megbecsülhetetlen előny is járt, hogy a kezdeményezést teljesen magához ragadta stb. stb. Bizonyára ezek a szempontok voltak mérvadók arra nézve is, hogy az összeütközés és csata szinhelyéül nem a sík fekvésénél és nagy kiterjedésénél fogva lovas seregek harcára oly kiválóan alkalmas Morvamezőt választotta, hanem a harcot a hegyesebb, dombosabb vidékre tette át, tudván azt, hogy a könnyebb fegyverzetű és könnyebb, mozgékonyabb, agilisabb lóanyag felett rendelkező magyar-kún lovasság ily terepen is kiválóan megállja a helyét. Mind oly tényezők ezek, amelyek Habsburgi Rudolfot mint igazi nagy embert, emberismerőt, legkivált pedig, mint emberekkel bánni tudót, nemkülönben mint nagystilű hadvezért és seregvezetőt a lehető legelőnyösebb szinben tüntetik fel.
Jóval mögötte áll e tekintetben II.Ottokár, aki augusztus 19-től 26-ig a legnagyobbfokú tétlenségbe merülve, mintegy hipnotizálva, mozdulatlanul maradt megjedenspeigeni táborában, ahol úgylátszik nagyfokú élelmezési nehézségekkel is küzködött s ezért állandóan különítményeket kellett harácsolás céljából kiküldenie, akik az általuk érintett vidékek lakosságának nagy ellenszenvét vonták magukra és talán azt is eredményezték, hogy a döntő összeütközés idején csapatjainak egy része távol volt.[1] Még szerencséjének tekinthette, hogy Rudolf és László királyok készülő támadásáról talán már augusztus 25-én vagy legkésőbb az ezt követő éj folyamán biztos hírt vett, s így hadseregét még elég idejekorán csatarendbe állíthatta s nem esett meg rajta az a csúfság, hogy táborában pihenve rontott rá és csapatjaira a kúnok bősz hada, aminek még a tulajdonképpeni csata kezdete előtt katasztrófális következményei lehettek volna.[2]
Ottokár passziv magatartása és Jedenspeigen körül tanúsított tétlensége némileg érthetővé válik, ha csakugyan igaz az, hogy ő ezúttal nem valami nagyon bízhatott meg hadseregében és annak legfőbb vezetőiben[3]
Sokban hozzájárultak a cseh hadsereg szellemének, fegyelmének és önbizalmának megrontásához a könnyü magyar-kún csapatok által a döntő csatát megelőzőleg ismételten sikerrel végrehajtott meglepő támadások és felriasztások; bizonyára ennek volt tulajdonítható, hogy augusztus 26-án a cseh hadsereg jobb szárnyhada nem sokáig állott ellen a magyar-kún hadak komoly támadásának. Ezért Baksa Simonfia György mester és derék hadának itteni működését méltán a magyar hadtörténelem legszebb teljesítményei közé sorolhatjuk.
Az ebben a hadjáratban egymással szemben álló hadseregek erejének számszerű megállapítása a hiányos és sok tekintetben ellentmondó adatok és feljegyzések következtében még megközelítőleg is felette nehéznek mondható. Még aránylag legegyerűbb és legkönnyebb a munkánk e tekintetben a cseh hadsereg létszámát illetőleg, miután azt majdnem valamennyi forrás kb. 30.000 ember erejűnek mondja. Már jóval nagyobbak a magyar-kún seregre vonatkozó differenciák, míg a Rudolf német-osztrák hadseregére vonatkozó adatok már egyáltalában nem alkalmasak arra, hogy azok révén csak némileg is tiszta képet nyerjünk ennek a tarka-barka összeállítású seregnek létszámviszonyairól. Az erre vonatkozó adatok 2000 (Thomas Tuscus), 17.000 (Fr. R. v. R.) és 30.000 (Dudik)[4] között variálnak. Az elsőt nevetségesen kicsinek, Dudikét pedig határozottan igen nagy mértékben túlzottnak kell tekintenünk. Nagyon természetes, hogy az általam megállapított 8000-10.000 főnyi létszámot is csak approximativ adatnak szabad tekinteni.
Az egymással szemben álló hadseregek csaterendjét az egykorú feljegyzések s kivált a Stájer rímes krónika adatai nyomán a későbbkori írók igen különböző, egymással teljesen ellentétes módon konstruálták meg. Egyesek, így kivált Lorenz, Dudik és Fr. R. v. R. már többször említett Schlachtenatlas-ában a Stájer rímes krónika alapján az egyes seregrészeket széles arcvonalban egymás mellé állítják (vonalas felállítás), mig Kőhler a másik túlzásba esve, az összes harcsoportokat, illetve harcvonalakat mindkét részen egymás mögé helyezi.[5] Az előbbi nyomán sekély mélységü és széles kiterjedésű, az utóbbi révén pedig aránylag keskeny, de annál mélyebb harcfelállítás képét nyerjük. Lorenz és Dudik azonfelül, minden elfogadható ok és alap nélkül, még olyan mesterkéltséget is imputálnak mind Rudolfnak, mind Ottokárnak, aminek a kútfőkben semmi nyomára sem akadunk s így azt tisztán csak az ő képzelődéseik szüleményének kell tekintenünk, Ottokárról ugyanis azt állítják, hogy előretolt szárnyakkal bíró, félköralaku felállítást vett, amellyel szemben Rudolf, ferde csatarendbe állította volna fel hadseregét.[6]
A Schlachtenatlas-féle felállítást azért nem tartom valószinűnek és elfogadhatónak, mert az akkori seregek, lovascsapatok harcáról lévén szó, nem nagy kiterjedésű a fővezér által könnyen áttekinthető lapályos, nem pedig az egységes vezetést és áttekintést gátló hegyvidékeket választották csatatér gyanánt. Egy a Morvától Loidesthalon át Blumenthalig terjedő, hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztülvezető, több mint 14 km hosszú csatateret az akkori viszonyok és felfogások szerint elképzelni szinte lehetetlenség. Hogy a Kőhler-féle csatarendek is némi módosításokra szorúlnak, az az egykorú krónikák és feljegyzések egybevetéséből és szembeállításából tűnik ki.
Hogy ezt megtehessük, szükségesnek tartom a krónikáknak erre vonatkozó részeit eredeti szövegükben, illetve a Stájer rímes krónika idevonatkozó adatait, mivel ennél az egész eredeti szöveg közlése túlhosszú volna, kivonatosan összefoglalva, ideiktatni.
Horneck Stájer rímes krónikája a 145.és 146. fejezetben Rudolfnak 4 seregcsoportjáról tesz említést: 1. magyarok Trenss Mátyás, 2. ugyancsak magyarok Schiltperg István gróf alatt, 3. stájerek, karantánok, krajnaiak, salzburgiak, svábok, magának Rudolfnak parancsnoksága altt, 4. osztrákok. – Cseh részen a következő csoportokat említi: 1. csehek, 2. morvák, meisseniek és thüringiek, 4. és 5. lengyelek, 6. szászok, vagyis brandenburgiak és bajorok Ottokár személyes vezetése alatt. Hogy ezeket a csoportokat szerző vonalas felállításban, vagyis egymás mellé sorakoztatva képzeli-e, azt csak sejteni, de biztosan megállapitani nem lehet. Épígy csak hozzávetőlegesen határozhatjuk meg az egyes csoportoknak egymás mellé sorakoztatva képzeli-e, azt csak sejteni, de biztosan megállapitani nem lehet. Épígy csak hozzávetőlegesen határozhatjuk meg az egyes csoportoknak egymás mellé állítását is, ahogyan az a 16. sz. mellékletből kivehető. A csatarend s ezzel kapcsolatban a csatatér térbeli kiterjedésére nézve a Stájer rímes krónika támpontokat nem igen nyujt, de előadásából indirekte következtethető, hogy a küzdelem a Morva menti lapályos síkon, nyugat felé Jedenspeigenen nem nagyon túlterjeszkedve folyt le.
A latin nyelvü krónikák idevonatkozó része következőleg hangzik:
Chron. Colm. p. 250.: “Boemiae rex exercitum suum in plures parte scilicet in tres diviserat principales. Habuit enim multa milia peditum Cumanorum, secundum habuit exercitum equorum falleratorum et militum circiter nongentorum. Rex Ruodolphus similiter in tres partes suum exercitum dividebat. Habuit Ungariae regem cum quindecim milibus Ungarorum . . . Ruodolphus rex libenter vidisset, quod Ungaricum Cumanis congressi fuissent; sed eos ipsi invadere minime voluerunt. Secundum rex Ruodolphus habebat, et hunc adversus exercitum regis Boemiae dirigebat. Exercitus autem regis Boemiae forcior erat et eos retrocedere faciebat. Videns Ruodolphus rex suos deficere, tertium quem habebat exercitum scilicet trecentos milites habentes equos valleratos . . . contra regem Boemiae dirigebat”.
Annales S. Rudberti Salisb. p. 802.: “Verum exercitus regis Romanorum tribus distinguitur aciebus et signis totidem. Nobiles Austrie diveidebantur in duas turmas; una portavit vexillum Romane aquile, sub vexillo Austrie altera militavit; alia turma victoriosissima sancte crucis ínsignia iuxta morem imperii sequebatur. Sub hoc signo salvifico rex Romanorum militat. Rex etiam Ungarie suum exercitum tribus divisit aciebus. Cumani vero sine ordine cursitabant et aliis procedentibus ad castra hostium ordine bellicoso, isti per latera utriusque exercitus vagabuntur. Hac parte taliter ordinata, rex Bohemie copiosum exercitum quem habebat collectum tam a Bohemis et Polonis, quam Australibus qui suum propsitum promovebant, in totidem turmas dividit; . . . Ipse vero rex Boemie in ultima sua acie, que maiorem rei bellice fortitudinem formidabilem continebat, insignis emicuit, se ipsum et aciem illam conservans pro Romani regis cuneo conterendo”.
Johannes Victorien., Böhmer Fontes I. 309.: “In prima cum rege fuere Saxones et Bohemi, in secunda Moravi, in tertia Pilsnenses, in quarta Thuringi et Misnenses, in quinta et sexta cum Bavaris Polinice gentis fortissima armatura. Deputavit et ipse (Otacarus) Milotum, Styrensium capitaneum, ut laborantibus succurretur et lassatis”.
Cont. Claustroneob. sexta p,. 745.: “Rex vero Rudolfus . . . armatis et pugnacibus in tres acies divisis . . . regem Bohemie et exercitum suum in septem cuneos divisium invadens devicit”.
Ez idézetek a következő megjegyzésekre szolgáltatnak alkalmat: A Chron. Colm. és az Ann. S. Rudb. Salisb. szerint mind Rudolf, mind Ottokár seregét, az előbbi szerint 3-3 részre (pars), az utóbbi szerint 3-3 harcvonalba (acies) tagozta. A két elnevezés között fennálló különbségre azért kell rámutatnunk, mert a “harcvonalakat” csak egymás mögé, a “részeket” ellenben egymás mellé elhelyezve is képzelhetjük. Hogy ezekben a részekben illetve harcvonalakban minő csapatok állottak, erre nézve az említett krónikák adatai nagyon is eltérők egymástól. A Chron. Colm. szerint Ottokár első harcvonala sok ezer gyalogos kúnból, a második lovasokból és különféle fajtáju emberekből, a harmadik pedig mintegy 900 nehéz lovasból állott. Ezzel szemben az Ann. S. R. Salisb. az egyes harcvonalakat nem annyira a fegyveresek minősége, mint inkább azok nemzetsége szerint, de csak cseheket, lengyeleket és osztrákokat említve, különbözteti meg egymástól. Hogy Ottokár seregében egy egész harcvonalra való kún csapat is lett volna, erről csak a Chron. Colm. tud. Ezzel a mindenesetre téves adattal függ össze a krónika további szövegének az a része, hogy Rudolf előretörő magyarjai és kúnjai nem nagy hajlandóságot mutattak a közbevágásra, mivel Ottokár első harcvonala kúnokból állott.[7]
Rudolf seregét a Chron. Colm. ekként osztja 3 részre: Az első részbe a 15.000 főnyi magyar sereget sorolja; a második az a rész, amelyet Rudolf a cseh király serege ellen dirigált; ezek, bár nem nevezi meg őket, az osztrákok voltak; s végül a 300 nehéz lovasból álló harmadik részt pedig, amelyhez a svábok s minden valószinüség szerint a stájerek, karantánok, krajnaiak és salzburgiak tartoztak, maga a cseh király ellen vetette latba, amidőn az az osztrákok visszavetése után még tovább akarta ellentámadását folytatni. E helyütt meg kell jegyeznünk, hogy a Kolmári krónikának ez a finom megkülönböztető nüanszírozása lényegesen hozzájárul és megkönnyíti a csata helyes képének megkonstruálását. Az Ann. S. R. Salisb. éles különbséget tesznek Rudolfnak német-osztrák és a magyarok hadserege között, melyek mindegyike 3-3 harcvonalba tagozódott. Hogy ez a két sereg, ha nem is egymástól teljesen függetlenül, de meglehetősen önállóan és nem egymás mögött, hanem egymás mellett felállva alkotta meg Rudolfnak mint az egész német-osztrák és magyar sereg fővezérének csatarendjét.[8] és hogy ép ily önállóan és egymástól meglehetősen függetlenül vívta meg a dürnkruti nagy csatát, az már abból is következik, hogy az útóbb említett krónika a két hadseregen belül a harcvonalak számát külön-külön 1-től 3-ig, nem pedig 1-től 6-ig terjedő számmal jelöli meg, mi mellett a magyarok 3 harcvonalba való tagozódása az augusztus 25. esti tagozódásból önként adódik. Az első harcvonalat, a szárnyaira akasztott kúnokkal, mint már föntebb említettük, Baksa Simonfia György hada alkotta s miután ez a krónikákban és feljegyzésekben külön hangsúlyozva és kiemelve nincsen, a legtöbb iró talányszerű és szinte megfejthetetlen ellentétet és ellentmondást lát a Stájer rímes krónika, amely csak két magyar harcvonalról tesz említést, és a három harcvonalat említő Ann. S. R. Salisb. között, holott ez az ellentét, a fentiek szerint valójában nem is áll fenn. Nem egészen tiszta és világos azonban az utóbb említett krónika Rudolf német-osztrák seregének három harcvonalba való tagozására, vonatkozó adata, mert ahelyett, hogy ezeknek a harcvonalaknak összetételét részletezné, a továbbiakban már nem aciesekről, harcvonalakról, hanem turmákról, harccsoportokról beszél. Ezek közül kettő osztrák, egy pedig német volt, más és más jelvényekkel ellátva. Nincs kizárva, hogy a jelen esetben az acies és a turma egyjelentőségűnek veendő, mely esetben a három harcvonal közül kettő osztrák, egy pedig német lett volna, vagy ha a két osztrák csoport (turma) egy harcvonalba nyerte beosztását, akkor a német csapatok alkottak két harcvonalat, vagy végre az is lehetséges, hogy az osztrák és német csapatok egy-egy harcvonalán kívül a Capellen-féle tartalék jöhetne harmadik harcvonal gyanánt számításba, ami azonban utóbbinak mindössze 50-60 lovast számláló, gyenge erejére való tekintettel kevésbbé valószínű. A krónika által említett jelvények arra engednek következtetni, hogy az első harcvonalba a német birodalmi sasos jelvény illetve zászló alatt vegyesen németek és osztrákok, a másodikban osztrák zászló alatt főleg osztrákok, a harmadikban pedig a birodalmi csapatok java, a svábok nyerték beosztásukat a szent kereszt, mint rohamjelvény zászlója alatt. A csataterv összeállításánál (lásd a 16. sz. mellékletet) én az utóbb említett kombinációt vettem alapul.
A Cont. Claustroneob. sexta csak annyiban mond újat, és az eddigiektől eltérőt, hogy szerinte Ottokár serege hét harccsoportra tagozódott, de hogy azok hogy néztek ki és minő harcosokból állottak, arra nézve azt az egyet kivéve, hogy a hetedik alcsoport, nem pedig az első, amint azt a Chron. Colm. említi állott volna kúnokból, – nem ad felvilágosítást.[9]
Rudolf és László királyok már 25-én estétől kezdve teljes harckészültségben várják seregeikkel a rá következő nagy nap virradását s azok soraiban utolsó pillanatig lázas tevékenység folyik, hogy a csata kezdetéig mindennel elkészüljenek, mig ellenben Ottokár serege, alighanem még a szükséges biztosítási szolgálattal sem igen törődve, teljes nyugalomban tölti még az utolsó éjszakát is és csak augusztus 26-án reggel, talán csak az első kún osztagok felbukkanása után foglalják el az egyes harcvonalak és csoportok a harc esetére számukra már előzőleg kijelölt helyeiket. A kezdeményezés és diktálás nagy előnyét a csata helyét és idejét illetőleg, ezek szerint Ottokár teljesen átengedte ellenfeleinek, ami arra is nyújtott módot és alkalmat Rudolfnak, hogy babonás hitének eleget téve, az általa szerencsésnek tartott pénteki napon kerüljön felette veszélyesnek és félelmetesnek tartott ellenfelével döntő harcra a dolog.
Ezt a döntő harcot a szövetséges királyok előre megfontolt és jól átgondolt terv szerint vezették és irányították. Ez a terv már abból a szempontból is kiválónak mondható, mert figyelembe vette a hadsereget alkotó fegyverzet, felszerelés és harcmód tekintetében két egymástól teljesen elütő seregrésznek, a magyarnak és német-osztráknak jellemző sajátosságait s így azokat nem egyszerre, hanem egymás után, ahogyan az különleges katonai kiképzésüknek, harcmodoruknak és egyéb szokásaiknak leginkább megfelelt, vetette latba. De még az egyes nagy harccsoportok, a jobb és bal szárnyhadak, amelyekre a seregek mindkét oldalon tagozódtak, sőt ezeken belül az egyes harcvonalak sem jutottak egyszerre és egységesen, hanem kisebb-nagyobb időközökben harcba. Ennek folyománya volt aztán, hogy a csata nem mutat kerekded egységes képet, hanem annak valószínű lefolyását a részletharcok egész sorozatából kell összeállítanunk. Ezeket a főbb harcmozzanatokat igyekeztem én a 16. sz. mellékleten megrögzíteni, mert enélkül csak részletharcokból álló, a legtöbb történetíró által megfejteni és kibogozni csak gyengén sikerült, felette tökéletlen, sőt mondhatni chaotikus képet nyerünk, mely körülmény már sok problémára, cáfolgatásokra és heves, de eredménytelen vitatkozásokra adott alkalmat. A csata főbb momentumai a következők: 1. A György mester vezette, kún és magyar könnyű lovasokból álló I. magyar harcvonal előretörése, az ellenségnek minden oldlról való meglepő körülkerítése és nyílzáporral való elárasztása. 2. Ezt követte a magyarok II. és III. harcvonalának komoly, ember ember ellen vívott kézitusája Ottokárnak egyik alvezére Dedics Milota által vezetett jobbszárnyhada ellen. Ez a két harcmozzanat aránylag gyorsan játszódott le, talán mindössze egy óráig tartott és a magyarok teljes győzelmével végződött. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a magyarok meglepően gyors és erőteljes támadása nem a völgylapályban, ahol arra az akkori felfogáshoz és szokáshoz híven az ellenség el volt készülve, hanem az azt nyugatról környező magaslatokon át, a Waidendorfból Ringelsdorfra vezető úgynevezett Hochstrasse mentén, Ottokár harcfelállítását részben oldalozólag következett be, ami a támadás által közvetlenül érintett cseh-morva csapatokban felette kellemetlen érzést támaszthatott. Ennek hatása alatt ingott meg aránylag elég gyorsan Ottokár hadának több mint fele, miáltal a helyén maradt és tovább kitartó többi rész helyzete is mindig súlyosabbra s végül teljesen válságosra fordult. 3. Csak e harc folyamán, talán csak annak vége felé, érkezett a küzdőtérre Rudolfnak osztrák harccsoportja, míg annak III. harcvonala jó messze elmaradt. Ezt a késedelmeskedést, az osztrákoknak kb. egy órával később történt beérkezését és beavatkozását a harcba, főként a csatához való előnyomulást megelőző reggeli ceremóniák, istentisztelet, lovaggá ütés, stb. okozták. Arra persze még Rudolf sem igen számított, hogy a magyarok oly gyorsan és eredményesen feleljenek meg kitűzött feladatuknak, s amikor az erről szóló kedvező hírt vette, kénytelen volt osztrák harccsoportját az akkori szokás ellenére ügetésben előrerendelni, pedig ezáltal ezt a harccsoportot kisebb-nagyobb szétmállás veszedelmének tette ki, ami annak utóbb bekövetkezett harcát kedvezőtlenül befolyásolta. Az e korabeli lovascsapatok ép azért, hogy zárkózott, tömör alakzatban ütközhessenek össze ellenfeleikkel, a harcban való előnyomulást nem úgy, mint a könnyű magyar lovascsapatok rohanó szélvész módjára, legsebesebben vágtában, sőt még csak ügetésben sem, hanem szinte nevetségesen komoly, kimért lépésben hajtották végre. Részben ennek a szokatlan, elhamarkodott előnyomulásnak és fellépésnek volt a következménye, hogy Ottokár balszárnyhadának zárkózottan kézitusára előnyomuló két első harcvonala csakhamar felülkerekedett és visszavonulásra kényszerítette a különben elég derekasan és szívósan küzdő osztrák csapatokat. Említésre méltó és különösen ki kell emelnünk, hogy Ottokár, bár azt hitte, hogy most már Rudolf seregének még hátralévő összes alakulataival kerül összeütközésre a dolog, ő a maga részéről csak balszárnyhada elsőként harcvonalát vezette előre, a lengyelekből álló harmadikat pedig végső tartalék gyanánt visszahagyta. Ez amily célszerű, ép oly indokolt intézkedésnek is mondható főleg arra való tekintettel, hogy a Dedics Milota vezette jobb szárnyhada ekkor már kemény harcban állott a magyarokkal szemben s így egy megfelelően erős tartalékcsoportnak a hátrahagyása feltétlenül szükségesnek volt mondható, azzal a célzattal és feladattal, hogy az a kialakulandó harchelyzethez képest akár az ő, akár Dedics Milota harcába döntőleg beavatkozhassék. Az ezt követő 4. harcmozzanat arról neveztes és azért érdekes, mert abban a már magát a végleges győzelem reményében ringató Ottokárt nem várt újabb meglepetés éri, amennyiben a rendetlenül visszavonuló, s általa nyomon követett osztrákok mögött Rudolfnak egy új, mégpedig úgy erő, mint kvalítás tekintetében számot tevő hada bontakozik ki. Ezt a harmadik harcvonalat, legalább erre enged következtetni a közte és az osztrákok között támadt nagy távköz, Rudolf már nem elhirtelenkedve, hanem lassan, nyugodt lépésben vezette előre s így az teljesen zárt alakzatban és lökőerejének teljes súlyával szállhatott szembe Ottokárnak az üldöző előnyomulás alatt nagymértékben meglazult és az előző harc folytán részben már ki is fáradt német vitézeivel. A hiányos felderítés tehát ezúttal is megbosszulta magát, mert a magát már győztesnek vélt Ottokár csakhamar ismét válságos helyzetbe sodródott. Fokozta az ekkor beállott helyzet veszélyes voltát még az a körülmény is, hogy időközben a magyarok végleg úrrá lettek Ottokár jobbszárnyhadán, amely most már teljesen felbomolva, s a kúnok és magyarok által erélyesen üldözve, hanyatt-homlok rohant részben északi, részben mindjobban a Morvába szorítva, északkeleti irányban vissza. Némi vigaszt és reményt már csak az nyújthatott Ottokárnak, hogy a lengyelek legnagyobb része, amely nem sodortatott bele a balszárnyhad katasztrófális visszavonulásába, még mindig a helyén állott, készen arra, hogy a Rudolf III. harcvonala által visszavert német kontingenseket, a még harcképes állapotban maradt meissenieket, thüringieket, bajorokat, brandenburgiakat felvegye, s azokkal együtt, hacsak lehet, újból kedvező fordulatot adjon a harc menetének. Valójában azonban ekkor már a csata sorsa el volt döntve. A magyarok döntötték azt el, azáltal, hogy amellett, hogy bravúros magatartásukkal Ottokár seregének felét, a jobbszárnyhadat, teljesen tönkreverték és a leghathatósabban üldözték, egyúttal a még egyideig ellenállást kifejtő balszárnyhad összeköttetéseit és visszavonulási vonalát is teljesen elvágták, s emellett még az egész sereg táborát és vonalát is hatalmukba kerítették. Ily körülmények között Ottokárnak, még ha ő maga és csapatjai még jó hosszú ideig oroszlánok módjára küzdöttek volna tovább, már csak nagyon halvány reménye lehetett arra, hogy végeredményben ő legyen a győztes. Rudolf csoportját ugyan még megverhette, de nem valószínű, hogy az egyúttal a háborúnak a megnyerését is jelentette volna. Ily auspiciumok között játszódott le a csatának utolsó 5. mozzanata, amely azonban ugyancsak Rudolf előnyére dölt el. Nekünk magyaroknak semmi okunk sincsen, hogy a német és osztrák irók által annyira dicsőített Capellen-csoport kiválóan ügyes és eredményes haditettét kisebbítsük, de a leghatározottabban le kell szögeznünk, hogy ennek a csoportnak a fellépése csak a Rudolf-csoport harcára, nem pedig az egész csata sorsára gyakorolt döntő befolyást. Ily nagyszabású szerepre és sorsdöntő feladat végrehajtására, vagyis az egymással szembenálló, mintegy 70.000 főnyi seregek harcának végleges eldöntésére ez a mindössze 50-60 lovasból álló maroknyi had sem hivatva, sem képes nem volt. Ha ez a maroknyi had végeredményben erejét messze felülmúló szép sikert ért el, azt elsősorban igen helyes és hatékony támadási irányának köszönhette.[10] Pauler és Soós szerint ennél a végső döntésnél magyarok is segédkeztek volna. Ez, ha kizárva nincs is, de az egykorú krónikák és feljegyzések nem tesznek róla említést. De nem férhet hozzá kétség, hogy ha közvetlenül nem is, de közvetve a magyarok tevékenysége volt az, amely megérlelte Rudolfnak ezt a végső diadalát is, amelyet a döntés után következő erélyes üldözés tett még csak igazán naggyá. Ezt a csatát közvetlenül követő erélyes üldözés elsősorban szintén a magyarok műve volt, akik az éj beálltáig ütötték-verték az előlük menekülni igyekvő ellenséges csoportokat, amit másnap hajnalban ugyanolyan eréllyel folytattak egészen Laa magasságáig. Ellenben Rudolfnak a kemény harc folyamán teljesen kimerült csoportja a tulajdonképpeni üldözést csak augusztus 27-én kezdte meg, mely napon az a magyarokkal egy magasságba, Feldsberg tájékáig jutott.
Hogy Habsburgi Rudolffal és Ottokárral ellentétben, akik nemcsak hadműveleteik intézésében, hanem magában a harcban személyesen is hősies elszántsággal vettek részt, IV. László az élet-halál küzdelmet csak kellő távolságból szemlélte végig, az nem a magyaroknál bevett szokáson alapult, ahogyan azt egyes krónikák említik, mert hiszen tudjuk, hogy legkiválóbb királyaink nem hogy kerülték volna a harccal járó veszedelmeket, hanem szinte igyekeztek személyes bátorságukkal is a lehető legjobb példával előljárni. László távolmaradásának bizonyára az volt a legfőbb oka, hogy ő lévén úgyszólván az utolsó Árpádházi sarj, a magyar intéző körök féltve féltették az ifjú király életét, akit nem akartak közvetlen életveszedelemnek kitenni. Ez indok helyességét Rudolf is átlátván, ő maga is azt tanácsolta, illetve arra kérte szövetségesét, hogy az ne vegyüljön közvetlenül bele a harcnak elévülhetetlen hírt és dicsőséget osztogató, de egyúttal százféle életveszélyt is magában rejtő tömkelegébe és forgatagába.
A csata aránylag igen hosszú ideig, d. e. 9 órától d. u. 3 óráig, tehát mintegy 6 óra hosszat folyt,[11] csoportonként változatlan és elkeseredett hévvel és kitartással. Ez a rendkívül hosszú tartam szintén annak volt a következménye, hogy a szembenálló felek nem egyszerre, hanem részenként dobták csapatjaikat a sokat és sokszor ide-oda hullámzó harcba, aminek sok előnyös, de ugyanannyi hátrányos oldala és következménye is volt.
Hogy a mindkét részről alkalmazott hadicsel egyik részen sikerrel, a másikon ellenben teljes sikertelenséggel járt, az a véletlen szerencse dolga volt.
A veszteségre vonatkozó számadatok közül a cseh seregre vonatkozók elég megbizhatóknak látszanak, ellenben nem férhet hozzá kétség, hogy mind a magyarok, mind Rudolf hadseregcsoportja szintén számottevő veszteségeket szenvedtek. A leírtakhoz hasonló heves küzdelmek, csatajelenetek igen érzékeny veszteség nélkül el sem képzelhetők. Lehet, sőt valószínű hogy Rudolf vesztesége jóval kisebb volt Ottokárénál, de itt is legalább néhány százra tehetjük a halottak és sebesültek számát. A magyarok és kúnok aránylag kevesebbet veszthettek Rudolf többi csapatjainál, egyrészt mivel az ő támadásuk meglepőleg érte a cseheket, s másrészt mivel az ő küzdelmük aránylag sokkal rövidebb ideig tartott (egy, illetve öt órai időtartam).
A hősies harcban végleg kimerült, majd halott Ottokárral szemben tanúsított brutális eljárást a legnagyobb mértékben helyteleníthetjük. Másrészt azt is meg kell bélyegeznünk, hogy viszont ő orgyilkosokat bérelt fel, kötelességükké tévén, hogy Rudolffal mielőbb végezzenek.
A későbbkori iróknál gyakran találkozunk azzal a váddal, hogy Ottokár egyik-másik vezére és csapatjainak nagy része árulást követett volna el. Ez azonban az egykorú feljegyzésekből teljes bizonysággal meg nem állapítható.[12]
A fényes dürnkruti győzelem és annak révén az egész cseh hadjárat eredményét elsősorban Habsburgi Rudolf könyvelte el és aknázta ki a maga számára. Az ép oly nagyra termett, mint nagy ambiciójú uralkodó nagy mértékben értett hozzá, hogy bölcs és mértékletes intézkedésekkel és célszerű uralkodói tevékenységgel a harctéri fényes sikerek által jól megalapozott uralmát fokozatosan még jobban megerősítse és megszilárdítsa. A magyarokat, akiknek oly végtelen sokat köszönhetett,[13] Rudolf elég vékony pénzzel fizette ki. Az Ottokár által megszállva tartott s most végkép felszabadult várakon kívül az általuk szerzett bő zsákmányt tekinthették elsősorban kiválóan eredményes és hathatós közremüködésük kézzelfogható bére gyanánt. Még nagyobb volt azonban az általuk elért erkölcsi siker és az a megnyugtató érzés és jóleső tudat, hogy Ottokár halálával Magyarország legveszedelmesebb ellenségétől szabadult meg. Az ország területének nagyobbmérvű kiterjesztésére akár morva, akár osztrák terület hozzácsatolása révén, László király és kormánya ezúttal úgy látszik nem igen reflektált. És ez nagyon helyes is volt,[14] mert az ország belső bonyodalmai mellett az újonnan szerzett végeknek, amelyeknek elszakításba a morvák és osztrákok úgy sem nyugodtak volna bele, tartós és biztos kézbentartása úgyis nagyon nehezen ment volna.
Hogy IV. László király és környezete szintén tudatában volt a drünkruti győzelem Magyarországra vonatkozó nagy horderejének az abból is kitünik, hogy évente a győzelem napján az ország minden részében tánccal, mulatsággal kapcsolatos ünnepély megtartását rendelte el és egyúttal megparancsolta, hogy e napon senkinek sem szabad dolgoznia.[15]
[1] Köhler id. m . 326. így nyilatkozik erről a kérdésről: “Der König von Böhmen war diese ganze Zeit über (t. i. aug. 19-től 26-ig) in unbegreiflicher Schlaffheit in seinem Lager bei Jedenspeigen glebliben und hatte nicht gethan, was sein Heer hätte an den Feind gewöhnen und ihm eine gewisse Siegeszuversicht geben können. Allerdings war auch hier die Schlachtordung festgestellt, und jeder kannte den Posten, den er im Fall eines feindlichen Angriffs einzunehmen hatte, aber die Art und Weise, wie der Krieg bisher geführt worden war, das Raubwesen, das um sich gegriffen hatte, indem der tägliche Bedarf an Lebensmitteln und Fourage aus dem Lande entnommen wurde und dabei die unerhörtesten Gräuel verübt wurden, hatte nicht verfehlt auf den Geist und die Disciplin des Heeres nachtheilig einzuwirken. Der längere Aufenthalt hatte die Gegend aufgezehrt, so dass die Fouragierungen immer weiter getrieben werden mussten und jeden Tag eine grosse Zahl von Kombattanten verwendet werden musste, um Lebensmittel herbeizuschaffen. Unter diesen Umständen kann es nicht begremeden, dass die Böhmen, wie die böhmischen Berichte übereinstimmend aussagen, von dem Angriff überrascht wurden, insofern sich viele vom Heere entfernt hatten. Allerdings war das Raubwesen bei den Heeren der Zeit eine allgemeine Unsitte, so dass man sie dem Könige nicht zu hoch anrechnen darf”.
A harácsolással kapcsolatos nagymérvű garázdálkoádst az Annales Otokariani, M. G. Script. IX. 192. is megerősíti: “(Bohemi) essent dispersi huc atque iiluc, sicut consuetudo Bohemorum est, causa predae rapiendae”.
[2] Hogy így se ment egészen símán a dolog, az az Ann. Otokariani 192. következő szavaiből tünik ki: “Cumani et Ungari in modo semicirculi per ordinatas acies circumcingens eos (t. i. a cseheket).” Erre az adatra támaszkodva irja Kőhler id. m. 334.: “In weit ausgedehnter Linie, die Kumanen zerstreut auf den Flügeln, hatten die Ungarn inzwischen das in kompakten Massen vor seinem Lager sich ordnende böhmische Heer angefallen, das sich von allen Seiten umzingelt glaubte. Hunderte von Pfeilen regnete es auf die Böhmen herab. . . „
Bőhmer, Red. Rud. című munkájában azt állítja, hogy az akkori szokásnak megfelelőleg a két ellenfél kölcsönös egyetértéssel állapította meg a csata napját, de ez az állítás okmányilag alá nem támasztható és ez nem is nagyon valószínű, miután a kúnok és magyarok, akik a bekövetkezendő csatában s főleg annak bevezetésénél a főszerepet voltak hivatva játszani, ahol és amikor csak lehetett, meglepőleg szerették magukat ellenfelükre rávetni.
[3] Igy többek között Eberhardi S. Steronis Altahensis Annales M. G. Script. 410. úgy tudják, hogy Ottokár a nagy csata előestéjén maga köré gyüjtötte legfőbb vezéreit s eképen szóllott hozzájuk: “Itt állok köztetek fegyvertelenül, teljesen megbízva hűségtekben. De ha mégis akadna köztetek akár csak egy is, aki rosszban töri a fejét ellenem, akkor rajta, lépjen elő és töltse ki bosszúját, mert sokkal jobb, hogy most én egyedül essem áldozatul, mint hogyha a csatában ezrek hullanak el velem együtt”. Ugyanezt említi egy régi cseh krónika, Caospis cesk. Museum 1828. I. 57.
[4] Dudik, Mährens allg. Gesch. VI. 273.
[5] Lásd a 16. sz. mellékletet
[6] Az említett csatarendek sematikus ábrázolását lásd a 16. sz. mellékleten. A félkörlakú feállításra nálunk a ménfői csata szolgáltat példát, amelyben Aba Sámuel állította fel hadseregét, szárnyaival az ellenség átkarolására ívalakban előretolva, a ferde harcvonalat és csatarendet ellenben legelsőnek, csak jóval később Nagy Frigyes alkalmazta. A dürnkruti csata fenti leirásából egészen világosan kitünik, hogy ezúttal Rudolf és László király részén nem ferde arcvonal, hanem a balszárnyhadat alkotó magyar seregnek térben és időben történt nagymérvű előretolt állapotban való alkalmazásáról van szó. A kettő között igen nagy a különbség, amint az az 16. sz. mellékleten feltüntetett csataképek összehasonlításából elég világosan kitünik.
[7] Nincs azonban kizárva, hogy Ottokárnak tényleg sikerült a kúnok egy bizonyos részét a hozzá való átpártolásra rábírni, mert ugyancsak a Kolmári krónika említi a 249. oldalon: “Misit et Ungariae militibus pecuniam, ne ipsum impugnarent vel debiliter infestarent. Hoc et rei postmodum probavit eventus”. Erre az ügyre vonatkozólag Pauler (id. m. 343.) a következőket mondja: “De ő (Ottokár) nem akart támadni, várta az ellenséget és csak pénzzel dolgozott Rudolf és IV. László seregében, hogy a vitézeket elpártolásra birja. A németek közt nem volt egészen hiába munkája, a magyarok közül is a kúnok egyik “széke” megingott; elfogadta II. Ottokár pénzét, de nem állott át hozzá, hanem az ütközet napja előtt, éjjel a zsákmánnyal, amit addig szerzett, hazaszökött Magyarországba”.
Az ellenséges sereg egyik-másik részének s főleg egyes kiváló vezetőknek vesztegetés útján átpártolásra való csábítgatása egyébként ebben a korban nem hogy a ritkaságok közé tartozott volna, hanem általánosan bevett szokás volt.
[8] Részben más jelenségek alapján ugyanerre a következtetésre és megállapításra jut Busson is (id. m. 50.), mondván: “. . . man gewinnt keine rechte Vorstellung von dem Verhältniss des ungarischen Heeres zu Rudolfs deutschen und österreichischen Streitkräften. Die zahlreichen deutschen Berichterstatter zeigen, wie ich bereits hervorhob, für die ungarischen bundesgenossen wenig Interesse – verfolgen zum Theil ersichtlich die Tendez, die Bedeutung der ungarischen Hilfe herabzusetzen, indem sie sogar die Haltung der Ungarn verdächtigen. Der einzige ungarische Zeitgenosse, der uns über diese Dinge berichtet, zahlt den Schwaben dafür mit Zinsen zurück, indem er seine Landsleute Alles thun, Rudolf mit den Seinen aber von Weitem unthäting zuschauen lässt. Daraus ergibt sich eine weitere Unlarheit – die nämlich, ob die kritische Lage, in die nach zahlreichen Berichten Rudolf und seine Sache gerathen ist, das ganze verbündete Heer oder nur die deutsch-österreichischen Streitkräfte betroffen hat. – Nach einigen Anhaltspunkten will es scheinen, als sei das letztere der Fall gewesen – als seien sozusagen zwei getrennte Schlachten geschlagen, die eine durch die Ungarn gegen den einen, die andere durch Rudolf mit den Oesterreichern und Deutschen gegen den andern Theil des böhmischen Heeres. (Auch scheint es, nach dem Bericht der Ann. S. Rudberti, dass die ungarischen Heerhaufen parallel neben den deutsch-österreichischen augestellt waren). Ganz besonders der Umstand spricht für diese Vermuthung, dass die Ungarn nach der Schlacht in einer ganz andern Richtung verfolgen wie Rudolf mit seinen Leuten -nämlich auf der früheren Anmarschlinie de böhmischen Heeres, de Thaya aufwärts gegen den einen, die andere durch Rudolf mit den Oesterreichern und Deutschen gegen Laa, bei welchem Ort König Ladislaus schon am Tage nach der Schlacht, am 27. August, urkundet (Fejér, Cod. Dipl. V. 2. 463.), während Rudolf, wie wir sehen werden, nach Norden, marchaufwärts, verfolgt hat. – Nach der Richtung ihrer Verfolgung und ebenso nach den wiederholten Angaben des Königs Ladislaus, dass die von ihm belobten tapfern Thaten seiner Ritter unter seinen Augen stattgefunden, scheint es, da Ladislaus auf einem de Hügel im Westen seinen Stand genommen hatte, dass die Ungarn die linke, westliche Hauptkolonne des verbündeten Heeres gebildet haben, während Rudolf selber mit den Österreichern und Deutschen sich in der rechten, östlichen Hauptcolonne an der March befand. – Die Ungarn sind vielleicht mit den ihnen gegenüberstehenden Theilen des böhmischen Heeres rascher fertig geworden (namentlich nach dem Berichte des Simon de Kéza könnte man das vermuthen) und haben sich sofort an die Verfolgung derselben gemacht, während Rudolf mit den Seinen noch in hartem Kampfe gegen die mit ihm fechtenden Haufen des böhmischen Heeres begriffen war, in welchem er mit diesem Theil des verbündeten Heeres sich vorübergehend in einer überaus kritischen Lage befunden hat”.
Az én nézetem szerint az összes kútfők gondos áttanulmányozása és összehasonlítása mellett bátran kimondhatjuk, hogy egyáltalában nem férhet hozzá kétség, hogy itt térben és időben lényegileg valóban két különálló csata folyt egymás mellett. A magyarok a magukét elég gyorsan és könnyen döntötték el, Rudolf csoportjánál ellenben csak ezután érte el a harc a krizis tetőpontját, amelynek szerencsés elhárításánál a magyarok már nem közvetlenül, hanem csak az azt megelőző kíválóan eredményes tevékenységük által vettek a legjobb eredménnyel részt, amint az az események és a csata fenti leirásából elég világosan kitünik.
[9] Id. m. 279. oldalán ezeket mondja Dudik a kúnokról: “Die im böhmischen Solde stehenden, die siebente Abtheilung bildenden Kumanen waren wahrscheinlich an den beiden Flügeln dislociert und dienten zur Recognoscierung, wesshalb auch sie zuerst mit dem Feinde in Berührung kommen sollten, aber mit dem erhaltenen Soldgelde, ohne zu kämpfen, durchgingen”.
[10] Ann. S. R. Salisb. 802.: „Ad fuge presidium adeo certatim et inordinabiliter se convertunt, quoid in aqua Mara quam transire oportuit, fugientes plures se per impetum submerserunt, quam in bello corruerint vulnerati. – Cont. Vindob. 708.: (Rudolf ujból lóra kapva, ismét a harc színhelyére érkezik). „Et ecce mirum in modum totus exercitus Boemie superatus terga in fugam verterunt, relicto rege suo solo. Pars autem adversa eos insequentes sine defensione eos trucidabant. Alia vero pars in fuga flumen transire cupiens submergebatur, descenderuntque in profundum gurgitis quasi lapis”. – Monachus Fürstenfeld. Font. I. 6.: „multis interemptis gladio, plures fugiendo aquis miserabiliter prefocantur”. – Cont. Claustroneob. sexta 745.: „regem Bohemie et exercitum suum . . . devicit adeo, ut ipse rex Bohemie cum pluribus nobilibus in loco conflictus occisus et morte prostratus remaneret, multi etiam in fluvio Morawe cum equis et armis submersi morerentur. Plurima autem pars eiusdem exercitus . . . captivata est abducta”.
[11] Cont. Vindob. 708.: “consertaque pugna comissum est prelium a men usque post meridiem”. – Thomas Tuscus id. m. 527.: “Duravit bellum tempore tanto, quod homo posset per 10 miliaria ambulare”. – A Chron. Colm. 249. és az Ann. S. R. Salisb. 802. említette “circa horam quasi sextam” Busson id. m. 52. szerint a d. e. 11-12 órától d. u. 2-3 óráig terjedő időre vonatkozik. Ezzel szemben a Chron. Sanpetr. 114. a harc kezdetét a következő szavakkal: “Sexta igitur feria iam illucescente die, Comani et Ungari prelium inchoaverunt, castra invadentes Boemorum” már a korai reggeli órákra teszi. Nem sokban különbözik ettől a Chron. de gest. princip. időmeghatározása sem – Chron. de gest. princip. Böhmer, F. I. 7.: “Commissum est prelium a mane usque post meridiem” – Mindent összevéve a csata tartamát Bussonnal és Kőhlerrel egyetértőleg bizvást a d. e. 9 órától d. u. 2-3 óráig terjedő időre tehetjük.
[12] Erre nézve a Herm. Altah. Cont. M. G. Script. XVII. 410. a következőket tartalmazza: “Item enim rex Bohemie nobiles et populum predictarum, scílicet Bohemie, Austrie, Moravie, Stirie, Carinthie, et Carniole, qui ante sua tempora rapinis et spoliis assueti fuerant, multa usteritate compescuerat, et sinem delectu personarum in serveritate iustitiae ita magnum iudicaverat sicut parvum. Et ob hoc predicti nobiles, eum latenter habentes odio, deserureunt aciem ac cum paucis expositum hostibus dimiserunt”.
Palacky id. m. II/1. 267. old. erre nézve ezeket irja: „Wie viele und welche treue Edle an seiner Seite und für ihn freudig den Heldentod starben, darüber gibt uns die karge und parteiische Geschichte dieser Zeit keinen Aufschluss; nur der Bösen gedenkt sie, die ihre heiligste Pflicht gegen König und Vaterland verletzten. Während der Schlacht selbst rückten noch immer frische Heeresabtheilungen aus Mähren heran, die für die Entscheidung des Sieges höchst wichtig werden konnten; aber sie kehrten um, ohne den Feind gesehen zu haben, denn bei der Nachhut hiess es, die Schlacht sey bereits verloren, und ihr Anführer, Milota von Dedic, warf schändlicher weise in dem Augenblicke sich in die Flucht, wo er gerufen wurde, mit den Seinigen den Ausschlag zu geben”. Nyilvánvaló, hogy itt a tények tendenciózusan ferdített előadásával állunk szemben. Palacky fenti adatait főleg a Stájer rímes krónikából, de ez mindjárt hozzáteszi, hogy nem tudja, vajjon tényleg úgy történt-e a dolog, és Pulkawa-ból (Mencken, Scr. III. 126.) meríti, aki többek között ezeket mondja: „Ac dum cum turma sua fortiter acies adversariorum excipiens decertaret praefatus proditor Milotha cum omnibus suis declinans bellum et omnium beneficiorum et fidelitatis quibus domino suo tenebatur, fraudulenter oblitus, regem suum in tanto discrimine dereliquit”.
Az egykorú cseh forrás, az Ann. Otakariani, mitsem szólnak Milota vagy mások árulásáról és arról sem tesznek említést, hogy Milota a cseh tartalékot vezette volna. Mindezek alapján elfogadhatónak tartom azt, amit Busson (id. m. 59. és 140-140. old.) erre nézve mond: „Ob auch noch Verrath auf böhmischer Seite, wie berichtet wird, den Gegnern in die Hände gearbeitet hat, erscheint doch sehr fraglich. Umso begründeter erscheint dagegen die Annahme, dass ganze Abtheilungen des böhmischen Heeres in feiger Flucht davongeeilt sind . . . Das Geschrei vom sattgefundenen Verrath ist, wie man aus zahlreichen Beispielen alter und neuer Zeit weiss, ein besonders beliebter Trost für den Besiegten. . . Nach dem Berichte des Kéza und den Angaben Pulkawa's wäre es nicht unmöglich, dass Milota, den Befehl gehabt hat, über den Theil des böhmischen Heeres, der rasch vor den Ungarn das Feld räumte”.
[13] Hogy fényes győzelmét leginkább a magyarok közreműködésének köszönhette, azt maga Rudolf is elismerte azzal, hogy nem tartván elégségesnek a csatatéren kifejezett háláját, azt nemsokára irásban is megerősítette és megújította. Ennek a IV. Lászlót és vitéz harcosait örömtől áradozó kifejezésekkel magasztaló levélnek (Katona, Hist. Crit. VI. 743.) idevonatkozó része ekképpen hangzik: “A nyelv meg nem mondhatja, a toll le nem írhatja, véghetetlen örömünket, hogy oly nagylelkűleg és oly hatalmas erővel keltetek közös ellensége ellen! Miért is Istent dicsérve, a tőlünk telhető legnagyobb hálát fejezzük ki királyi Felségednek s a leghatározottabban igérjük, hogy a veletek kötött felbonthatatlan szövetségtől semmiféle viszontagság nem fog bennünket eltéríteni, hanem a ti ügyeiteket mindig és mindenben saját ügyeinknek is fogjuk tekintetni”.
[14] Szalay László más nézeten volt, mert id. m. II. 98. erről a kérdésről a következőket irja: “Rudolf a magyaroknak köszönhette győzelmét; ennek hasznát is, dicsőségét is ő látta. Ha László udvarában egyetlen egy férfiu találkozott volna, ki a nemzet vérét a nemzet érdekével felméri, akkor a magyar kormány maga szabhatja magának hatalmas segédéért a díjat. És ha nem egész Stiriát, legalább az ország széleinek előnyös kikerekítését mindazon tartományok hosszában, mellyeket Otokár birt, László igényelhette, Rudolf meg nem tagadhatta volna. De a magyar udvarból, melly már évek óta kún féktelenség és cseh-német ármányok színhelyévé lett, a hazafiui lélekkel az országos férfiak is kiköltözködtek, s a bér, melyet diadaláért vett nép és király, azon ékszerekből állott, melyeket Otokár hat évvel azelőtt jogtalanul lefoglalt, s azon zsákmányból, melyet a cseh táborban találtak a kúnok!”
Hasonlóan vélekedeik Fessler-Klein is id. m. I. 434. mondván: “Aber ein sorgloser Jüngling sass auf dem Throne Ungarns, und räuberische Grosse, denen an der Gunst des römischen Königs mehr gelegen war, als an dem Wohle des Vaterlandes, führten die Regierung. Die Kleinodien, welche die Prinzessin Anna einst nach Böhmen entführt hatte, die Beute auf dem Schlachtfelde und die eroberten Fahnen, die in der Hauptkirche zu Stuhlweissenburg augepflanzt wurden, waren der einzige Gewinn, den die Ungarn für das geopferte gut und Blut davontrugen, während Rudolf für sich eine Fülle von Ehre und Macht und für sein Haus den belibenden Besitz Österreichs, Steiermarks, Krains, und der Windischen Mark erwarb, wodurch er den Grund zu dessen nachmaliger Grösse legte; während Graf Meinhart von Tirol Kärnthen zum Lohn für seine verhältnismässig unbedeutende Hülfe erhielt; während endlich das deutsche Reich ohne Anstrengung und Opfer von dem gewaltigen Vasallen befreit wurde und alle Länder und Gebiete zurückbekam, die dieser ihm entrissen hatte”.
[15] Kézai II. 5. – Historiae Austr. pars plenior, Frehernél. – Anonym. Leobiens., Peznél I. 849.
| « 2. A dürnkruti csata 1278. augusztus 26-án. | KEZDŐLAP | k) Belső zavarok és a kúnok okozta kellemetlenségek. » |