Az 1276-ban vértelenül kivívott nagy külpolitikai és katonai eredményekkel szemben az ország belállapota a folyton meg-megújuló és fokozódó pártviszályok és fegyveres összetüzések folytán annál siralmasabb képet mutatott. Az udvari ármányok és cselszövények csak nem akartak véget érni. Ezek következményeként 1277. július havában a Henrikfiaknak ismét távozniok kellett állásaikból. Miklós helyett nádorrá Pécz Dénes, Iván helyett tárnokmesterré és bányai ispánná Csák Ugron, asztalnokmesterré pedig Csák István lett. A kancellári méltóságot újból Kán Miklós prépost kapta, aki magát csakhamar ismét megválasztotta esztergomi érseknek. Csák Mátyus soproni és mosonyi ispán lett. Ugyanez év őszén a nádori széket Csák Péter foglalta el. Ugyanekkor országbiróvá Dénes, a királyné tárnokmesterévé pedig Majs lett, s így most már az egész vonalon a Csákok és azok meghitt emberei kerekedtek felül.

De még más bajok is egyre-másra érték az országot. Az Ausztriával határos dunántúli végeken egymást érték az ellenséges betörések, mivel most már a garázda stájer és osztrák urakat II. Ottokár vaskeze többé nem tartotta féken. A tengermelléken a két halálos ellenségnek, Traunak és Spalatonak szünni nem akaró versengésébe és gyakori fegyveres összekoccanásaiba Guthkeled Miklós horvát bánnak is minduntalan bele kellett avatkoznia; végre mégis a Brebiri Pál tengermelléki bánhelyettes által pártfogolt Spalato került ki a viszályból győztes gyanánt, miután 1277. május havában a magyarokhoz mindig törhetetlen hűséggel ragaszkodó Trau kénytelen volt riválisának minden igényét elismerni, ami egyszersmind Velence tekintélyét és hatalmát is öregbítette a magyar érdekek rovására.

Tovább északra a Kulpa és a Vrbász között Vodicsai István fiai, az általuk behivott stájer és osztrák segítséggel és a hozzájuk csatlakozó elégedetlenek garázdálkodtak, s miután Timót zágrábi püspök nem tudta őket megfékezni, Joachim bánnak kellett ellenük sereget vezetnie. Rajta kívül részt vett még a hadjáratban Tétény Péter és négy Guthkeled: Hódos, György, Benedek és Bereczk, de az szerencsétlenül végződött. Maga Joachim az 1277. április havában vívott csatában elesett, Hódos elvesztette balkarját, Bereczk pedig három seb mellett jobb keze egyik ujját s mindketten az osztrákok foglyai lettek. A lázongók megfenyítésére a magyar kormány a sziciliai Anjou Károlyt hivta segítségül, aki 1277. augusztus elején Bursona Jakab és Brunello Vilmos marsallok vezérlete alatt egy kis, lovasokból és számszerijjászokból álló zsoldos sereget küldött 12 teherszállító hajón Manfredoniából a dalmát, s onnan a lázongó horvát területre, ahol végül sikerült a nyugalmat helyreállítani.

Erdélyben már 1277. elején veszedelmes lázongás támadt. Vizaknai Alárdfia Ján édesatyját megölték, amiért ő Péter erdélyi püspököt és három kanonokját tette felelőssé, s rajtuk bosszút akarván állni, 1277. február 21-én az ügyének megnyert és maga mellé vett száz társával „ördögi dühhel” rohanta meg Gyulafehérvárt, ahol rettenetes rablást és pusztítást vittek véghez. Majd felgyujtották a várost, s ez alkalommal csak a székesegyházban mintegy két ezer ember lett a lángok martalékává.