Az Ausztriába visszatért Ottokárt otthon az a kellemetlen hír várta, hogy a német választófejedelmek őt teljesen mellőzve és anélkül, hogy őt szándékukról egyáltalában értesítették volna. 1273. október 1-én az 1272 április 2-án meghalt Cornwallis Richárd árnyékcsászár helyett a délszláv Habsburgi Rudolfot, akinek a mai Svájcban voltak nem valami kiterjedt birtokai, Frankfurtban római császárrá, illetve Németország királyává választották.

Ottokár sehogy sem tudott belenyugodni a töténtekbe és nem akarta elismerni az általa „ismeretlen, koldustarisznyá”-nak nevezett Rudolfot német királynak, akinek szerinte szabálytalanul történt megválasztása ellen tiltakozott. De a német fejedelmek 1274 november 19-re Nürnbergbe újabb birodalmi gyűlést hirdettek, amelyen kimondották, illetve Rudolf kötelességévé tették, hogy a német birodalom mindama részeit, amelyek II. Frigyes császár alatt Németországhoz tartoztak még mielőtt a pápa őt letette és az azóta a birodalomra szállott részeket is, ha kell, erővel vegye vissza és hogy II. Ottokár, mivel a törvényes egy év és egy nap alatt a neki szánt Cseh- és Morvaország feletti hűbérének megerősítését nem szorgalmazta, minden birtokától megfosztassék.

A Németország uralmáért Habsburgi Rudolf és II. Ottokár között támadt versengés mintegy villámhárítóul szolgált Magyarországra nézve, mely főkép ennek a versengésnek köszönhette, hogy az a nagy veszély, amely őt kivált az akkori belső zilált állapotok mellett II. Ottokárnak mind nagyobbfokú elhatalmaskodása folytán főkép nyugat felől fenyegette, nemcsak hogy alábbszállt, hanem idővel teljesen el is mult. Magyarországnak ugyanis a Habsburgi Rudolf és Ottokár között mindig jobban kiéleződő konfliktus elintézésénél nemcsak földrajzi, vagyis szomszédos fekvésénél, hanem úgy az általános, mint főkép a külpolitikai viszonyoknál fogva elsőrendű és döntő szerepet kellett játszania.

Habsburgi Rudolfnak felette nehéz volt a helyzete. Ő sem hírnévre, sem hatalomra nem volt egyelőre még az az ember, aki bátran és minden aggodalom nélkül szállhatott volna szembe az annál erőszakosabb és Középeurópa akkori történelmében már jelentős szerepet játszó Ottokárral. Viszont ez utóbbi is tudta, érezte, hogy Magyarország oly hatalmat képvisel, hogy akinek pártjára az, ép oly számos mint sokszorosan kipróbált, derék hadseregével áll, majdnem bizonyos, hogy annak zászlójához fog a döntő győzelem és a végleges siker is szegődni. Ezért mindketten igyekeztek e kiválóan fontos erőtényezőt a maguk számára biztosítani.

A magyar kormány élén ebben a időben „az okos, ildomos”, de nem valami túlhatározott, és az akkori viszonyok szemszögéből nézve, talán nem eléggé energikus Lóránt nádor állott. Ottokárt ő is nagyratörő, hatalomravágyó és szándékának és céljainak elérésénél mindent kiméletlenül letipró embernek ismerte, aki ha majd ő leend Németország korlátlan ura, még nagyobb mohósággal veti rá magát ama kedvenc eszméjének megvalósítására, hogy Magyarországot is hűbéres tartományává tegye. Így tehát a politikai józanság és okosság azt tanácsolta, hogy Magyarország inkább Ottokár ellenfelének oldalára álljon. Ehez képest Lóránt nyomban meg is kezdte a Habsburgi Rudolffal való szövetkezés útjának az egyengetését, Meinhard görzi és tiroli gróf közbenjárásával, akit rokonsági kötelékek fűztek a magyar királyi házhoz. A megbízás szerint Meinhard 1274 végén a magyarok nevében üdvözölte Rudolfot német királlyá történt megválasztása alkalmából és egyúttal IV. László király megbízásából házasságot ajánlott ennek 8 éves öccse, Endre, Horvát- és Tótország hercege és Rudolfnak, „ha van leány, vagy testvérének leánya” között.[1] Rudolf örömmel késznek nyilatkozott, hogy „nem unokahugát, sem valami távoli rokonát, hanem édes leányát, Clementinát adja nőül a magyar király öccsének”.

Ottokár, mihelyt erről értesült, nyomban ellenakciót indított ellene és a közte és Rudolf között elkerülhetetlennek látszó háború küszöbén minden áron ki akart békülni Magyarországgal. Az ő közbenjárói Henrik bajor herceg, IV. Béla veje és napája, mácsai Anna, IV. Béla leánya voltak, akik hamarosan nyélbe is ütötték a megegyezést az unokaöccs, IV. László és nagybátyja Ottokár között, amihez immár a magyar kormány illetve annak nevében Lóránt nádor is beleegyezését adta. Az erről szóló hírt a győri püspök vitte le Ottokárnak azzal a kéréssel, hogy az fogadja fiául IV. László királyt. Ottokár készségesen járult hozzá a propozicióhoz, s így a békét nyomban meg is kötötték, amelyre IV. László és a magyar urak Budán meg is esküdtek. Sőt a cseh király nemcsak ezt, hanem azt, is megigérte, hogy az általa elfoglalt magyar várakat visszaadja. Az átadás módja és a béke részleteinek megbeszélése végett 1275 október 6-án Óvár és Hainburg között a két király személyes találkozását vették tervbe. Azonban addig is IV. László király megigérte, hogy Ottokár beleegyezése nélkül Rudolffal szövetséget nem köt, sógorságra nem lép; ellenkezőleg IV. László és II. Ottokár szövetkeznek. A magyar király, ha szükség lesz rá, főleg Rudolf ellen, segíti a cseh királyt, viszont utóbbi, ha kell, egész erejével támogatja a magyar királyt s végül kölcsönösen megigérték, hogy egyik vagy másik részről szökevénynek egyikük sem ad menhelyet.[2]

Ezt a megegyezést Rudolf minden áron ellensúlyozni illetve megdönteni igyekezett, mi célból mind László királyhoz, mind az ország nagyjaihoz a legodaadóbb és legbarátságosabb hangon írt leveleket intézte. László királyhoz pl. többek között így szólott: „Nagyon is szívünkön fekszik, hogy a nagyszerű és híres magyar királyság régi dicsőségének fényét visszanyerje s ellenségének (Ottokárra célozva) vadsága megtöressék. Ezért sem személyünket, sem vagyonunkat nem kiméljük, míg Isten segítségével győzelmes sasaink lábai alá nem alázzuk ama dölyfös ember kevélységét . . . Rajta tehát, felséges fejedelem, ki őseidtől örökölted az erényt, erőt és bátorságot, övezd fel magad az erény és bátorság erejével . . .”[3] Az ország nagyjaihoz pedig ezeket írta: „Fényes tanújelét adtátok feddhetetlen hűségteknek és lelketek fenkölt erényének és hatalmát dicső tettekkel is bebizonyították, amidőn Lászlót, Magyarország felséges királyát és Endrét, Szlavónia hercegét, a mi legkedvesebb fiainkat, kiket, miután őket a sors atyai gyámolításától megfosztotta, mint testet saját testünkből, mint csontot saját csontjainkból, úgy kivánunk ápolni atyai kebelünkben, – nem szüntök meg az ország ügyeiben állandó szolgálataitokkal gyámolítani. E dicséretes tetteitek fölötte gyönyörködtetnek bennünket és mi nemcsak magasztaljuk igyekezeteiket, hanem bőséges kegyelemmel is igyekszünk azokat viszonozni. S minthogy ezt inkább tettel mint szóval akarjuk bebizonyítani, kérünk titeket, hogy ha volna a római birodalomban vagy környezetünkben oly kiváltság, amelynek birtoka a ti lelketeket megörvendeztetné, teljes bizalommal folyamodjatok azért hozzánk . . . „[4]

Mindezekből kitünik, hogy Rudolf nagyon is jól tudta, hogyan kell a magyarok szívéhez férkőzni s miután úgy látszik, hogy az akkori időben minden csak azon múlt, illetve leginkább azon fordult meg, hogy melyikük, Ottokár-e vagy Rudolf, tud-e jobban a magyarok nyelvén illetve azok szája íze szerint beszélni, végül mégis csak Rudolf volt az, aki teljes mértékben elérte célját.[5]

Ez volt a dolgok állása, amikor 1275 június közepe táján ismét Joachim állott a kormány élére, aki ellenezte az Ottokárral kötött megegyezést s e helyett inkább a Rudolffal való szövetséget propagálta, akitől ennek fejében annak fenti levele értelmében magának is részt kért a II. Ottokár által elfoglalt, de visszaadni rendelt osztrák tartományokból. Erre ugyan Rudolf igen ügyesen kitérő választ adott, de ezután sem szünt meg Joachim és a többi főurakat abban a hiszemben megtartani, hogy tőle sokkal többet remélhetnek, mint ellenfelétől. Fáradozásait, hogy a magyar királlyal és kormánnyal megegyezésre jusson, Rudolf nagy buzgalommal folytatta s így nem csoda, hogy végül mégis ő és nem Ottokár kerekedett fölül. Utóbbi, hogy célját elérje, nagy családi összejövetelt indítványozott, amihez végre Joachim is hozzájárult, de követelte, hogy azon mindkét fél fegyveresen jelenjen meg. Ebbe Ottokár, alighanem a szerencsétlen Béla herceg tragikus esetére való tekintettel nem akart beleegyezni s így a tervezett összejövetel elmaradt, a vele megkötött előzetes béke pedig hamarosan semmissé vált.

Ottokár hívei ezért bosszút forraltak Joachim bán ellen. Az ellene irányuló mozgalom élén Csák Péter állot, aki 1275 november havában kiméletlen módon meg is buktatta Joachimot s az új kormány következőleg alakult meg. Csák Péter a nádori méltóságot kapta. Csák Mátyus vajda megmaradt tárnokmesternek, Achillesfia Tamás egész Szlavonia bánja lett, Kán László pedig erdélyi vajda; Csák Mátyus fia István barsi ispán, a nádor öccse, Básztej Rénold helyett főasztalnok, Csák Ugron országbíró s végül Majs somogyi ispán lett. Az új kormány ellen Joachim és híve fegyvert fogtak, miből az egész télen át tartó polgárháború keletkezett, amely különösen a Dunántúl dühöngött a legjobban, ahol maga László király is újból a Henrikfiak megtörését tűzte ki célul, de eredmény nélkül. A felette gazdag veszprémi egyház szenvedett legtöbbet a könyörtelen testvérharcok alatt. A székesegyházban, amelyet kifosztottak, az oltárokat feldúlták, a káptalanbeli emberek közül többeket magában az egyházban legyilkoltak, másokat meztelenül, kifosztva, barbár módon lóhoz kötve elhurcoltak. „Emberemlékezet óta ehez hasonló gonoszság – mondja az egyik krónikás – nem történt az országban.” Erről és az ezt közvetlenül követő korról jegyzi fel a krónikás, hogy „belső háború támadt, amelyben az urak sok pusztítást, öldöklést vittek véghez egymás ellen, városokat romboltak össze, falvak tűz által pusztultak el. A béke és egyetértés teljesen megbomlott, a gazdagok megfogyatkoztak és a nemesek a beállott szegénység miatt parasztokká lettek. Az ország lakósai a taligát, azaz a kétkerekű szekeret László szekerének nevezték, minthogy a folytonos rablás miatt az igavonó barmok az országban annyira megfogyatkoztak, hogy az embereknek barmok módjára taligába fogva kellett az állatokat pótolniok.”

És azért a sok öldöklés és pusztítás mégis hiábavalónak bizonyult, mert a királyi párt nem volt képes a Henrikfiakat és Joachimot legyőzni. IV. László 1276 március közepén eredmény nélkül tért vissza Fehérvárra és június havában az udvar kénytelen volt, épúgy, mint egy évvel ezelőtt, ellenfeleivel kiegyezni, csakhogy Joachimék győzelme most még teljesebb volt. A nádori méltóságot ugyan nem maga Joachim, aki ismét egész Szlavónia bánja lett, hanem legmeghittebb embere, Henrikfia Miklós nyerte el. Henrikfia Iván a király, Beicz Pálfia Miklós pedig a királyné tárnokmestere lett; Rénold visszakapta a főasztalnoki állást. A régi emberekből csak Csák Mátyus maradt meg vajdának, Achillesfia Tamás bán pedig a nyitrai, majd később a pozsonyi és komáromi ispánságot is kapta.[6]

A Joachim-párt felülkerekedése folytán természetesen újból a Habsburgi Rudolffal való szövetség eszméje került előtérbe s amidőn ez 1276 június 24-én megüzente a háborút II. Ottokárnak, akire egyúttal a birodalmi átkot is kimondta, már teljes bizonyossággal számított a magyarok támogatására.

Miután Anjou Károly közbenjárása a béke érdekében nem járt eredménnyel, Rudolf 1276 augusztus végével megindította a hadjáratot Ottokár ellen. Eredeti hadműveleti terve szerint Rudolf Ottokárt egyidejüleg több oldalról akarta megtámadni. Ő maga a Rajna mellől Nürnbergen és Egeren át Csehországba benyomulva, Prágát akarta bevenni; Meinhard tiroli grófnak Karinthiát, Krajnát és Stájerországot kellet meghódítania. Rudolf fiának, Albrechtnek, a salzburgi hercegérsekkel egyesülve, Felső-Ausztriába kellett betörnie, míg László magyar király megigérte, hogy hadának zömével Alsó-Ausztriába tör be s egyidejüleg könnyű portyázó csapatokkal Morvaországot és Csehországot fogja elözönleni.[7]

1276. augusztus végén Rudolf Nürnbergben gyülekezett csoportját Ambergig vezette előre, mivel azonban ekkorára Henrik bajor herceget is sikerült a maga pártjára megnyerni, már nem Frankhonon és a Pfalzon át folytatta útját, hanem hirtelen elhatározással a Duna völgye felé vett irányt és szeptember 15-én az Isart elérvén, ugyan e hó 24-én Passauon át Felső-Ausztriába tört be.

E valóban nagyszabásu stratégiai sakkhuzás, kínos meglepetést okozott Ottokárnak, aki abban a biztos tudatban, hogy Rudolf főtámadása Csehország ellen fog irányulni, seregét a Tepl körül elterülő fensíkon állította fel, hogy onnan az akár Eger, akár Tauss irányában előnyomuló ellenségre vesse magát. A Duna völgyét az eleinte vele szövetséges bajor csapatok által biztosítottnak vélte s így annak elzárására csak annyiban fordított gondot, hogy az ottani várörségek létszámát megfelelően felemelte. Ily körülmények között Rudolf a hozzácsatlakozott Henrik bajor herceggel számottevő ellenállás nélkül gyors egymásutánban vette be az útjába eső dunamenti erősségeket, így többek között Linzet, Welset, Steyrt, Ennset, Ybset, Tullnt, stb.; csak az Ottokár által sok kiváltsággal kitüntetett Bécs fejtett ki, Paltram Rüdiger polgármester által feltüzelve, nagyobb ellenállást, amelynek közelébe érve, október 17-én Rudolf annak körülzárását rendelte el.

Ezalatt Meinhard tiroli gróf, támogatva a salzburgi hercegérsek által, könnyüszerrel hajtotta hatalma alá Salzburgot, Karinthiát, Krajnát és Steierország legnagyobb részét, annak fővárosa, Graz, amelyet Dedici Milota védett, fejtett ki néhány hétig kemény ellenállást. Az említett tartományok főurai majdnem kivétel nélkül örülve annak, hogy végre Ottokár erőszakos vaskezétől megszabadultak, önként meghódoltak, illetve nyomban átpártoltak Habsburgi Rudolfhoz.

Ottokár ellenfele megkerülő mozdulatáról értesülvén, nyomban felkerekedett Tepl mellett elfoglalt koncentrációs táborából és Pilsenen, Bechinen át a Thaya menti Drosendorf felé vett irányt, hogy legalább az ellenségnek Morvaországba való benyomulását megakadályozza, vagy hogy onnan, ha nem volna még késő, alkalmas pillanatban a még kezében levő Klosterneuburgon és Bécsen át ellentámadásba menjen át a Dunán eddig még át nem kelt ellenség ellen, bár most már arról is biztos tudomást szerezett, miszerint IV. László király hatalmas magyar-kún sereggel már szintén készen áll a Lajtha mentén, hogy Bécs felé Rudolf támogatására az előnyomulást megkezdje, mig egy másik seregcsoport a Morva mentén gyülekezett és már szintén előkészületeket tett a Morvaországba való betörésre, Drosendorfba érve, újabb csapás érte Ottokárt, mert ott megtudta, hogy hátában a cseh főurak nagy része szintén fellázadt ellene és hogy alighanem hamarosan azok is átfognak pártolni Rudolfhoz.

A helyzetnek ily kilátástalansága mellett a gőgös Ottokár fejet hajtott Rudolfnak, fegyverszünetet kért tőle és 1276. november 21-én formális békét is kötött vele, amelynek értelmében Ottokár csak Cseh- és Morvaországot tartotta meg hűbér gyanánt, ellenben Ausztriáról, Stiriáról, Krajnáról, Karinthiáról és a német birodalomtól elfoglalt többi birtokokról is le kellett mondania. A békeszerződés 10. pontja szerint IV. László magyar király szintén belekapcsoltatot a békekötésbe, s egyben kimondatott, hogy a csehek és magyarok által eszközölt hódítások kölcsönösen visszaadandók s hogy a két birodalom régi határai visszaállítandók”.[8] November 26-án Ottokár személyesen is megjelent a bécsi táborban és a jelenlevő birodalmi hercegek jelenlétében a trónon ülő Rudolf előtt térdethajtva letette előtte a hűségesküt.[9]

[1] „Cum in sublimitate vestri nominis tamquam in ortu novi sideris gratulemur ex intimis, cupientes, ut affectum nostrae mentis proximitatis annexio sequeretur, super matrimonio contrahendo inter filiam vestram principaliter, si exstat, aut filli vestri vel filiae seu sororis filiam et fratrem nostrum carissimum Andream inclytum ducem Sclavoniae et Croatiae infra octavum annum constitutum . . .” László levele Rudolfhoz.

[2] Pauler id. m. II. 319.

[3] „Sic enim procul dubio nobis est cordi et curae, illud magnificum et famosum Ungariae regnum, in antiquae gloriae fascibus rediviva reformatione dirigere . . . Eja ergo princeps, in quem proavorum generosa strenuitas viras et animos derivatione gratuita propagavit, virum induite, quaesumus, virtuosum . . .” Fejér, Cod. Dipl. V. 2. 320. – Bodmann, Codex epist. Rudolphi I.

[4] „Quod illibatae fidei vestrae virorem et decus potentiae naturalis animi vestri robore rutilantior puritatis scintilla resplenduit, lucidis operum argumentis apparuit . . . dum inclytos Ladislaum regem Ungariae et Andream ducem Sclavoniae, filios nostros carissimos, sorte fragilitatis humane paternis solaciis, quos ut carnem ex carne nostra et os velut ex ossibus nostris amplexu, sinusque paterno fovendos assumsimus, gratis non desinitis praevenire servitiis . . . Votentes igitur erga vos propter hoc . . . affluentius abundare, pro munere petimus speciali, quatenus, si quae in regno nostro romano, vel apud nos, hujusmodi praerogativae refulgeant, quod ex his vester animus oblectetur, a nobis eas cum obtinendi fiducia requiratis . . . „ Fejér, Cod. Dipl. V. 2. 321. – Bodmann, Codex epist. Rudolphi I.

[5] Találóan jegyzi meg Fessler-Klein id. m. I. 428. old.: „Rudolph verstand es meisterhaft, durch Schmeicheleien und Versprechungen, denen der Ungar so wenig zu widerstehen vermag, sowohl den König und seine Mutter, als auch die Grossen für sich zu gewinnen.”

[6] Pauler id. m. II. 324.

[7] Lásd Epist. Rudolfi ap. Gerbert II, 122 és a 15. sz. mellékletet.

[8] Fejér, Cod. Dipl. V. 2. 324-328. – Pertz, Monum. Hist. 409. – Contin. Cosmae Prag. Australis Historiae pars plenior az 1276. évhez, Frehernél. – Horneck Rímes Krónikája c. 124. – Palacky id. m. II/1, 249. – Schels, Kriegsgeschichte der Oesterreicher 110. – Némely történetírók azt is tudni vélik, hogy ezúttal Ottokár azt is megigérte, illetve arra is kötelezte volna magát, hogy a mácsai Anna által hozzávitt kincseket szintén vissza fogja adni, de arról a hiteles okmányok nem tesznek említést, s így ennek a hiresztelésnek hitelt nem adhatunk. (Marignolius, Dobnernél II. 226. – Aust. Hist. pars plenior, Frehernél, I., 471. – Kézai, Chron, II. c. 5.

[9] Cont. Cosmae Prag. Hist. Austr. pars plenior I. 471.