Külpolitikailag Ottokár 1273. évi hadjáratát mintaszerűen készítette elő, illetve alapozta meg, mert kétoldali szomszédainak lekenyerezése és a maga számára való megnyerése által nemcsak a maga oldalait és hátát biztosította a küszöbön álló hadműveletek tartamára, hanem ezzel egyúttal két oly államot kötött le, amelyek a bekövetkezendő háborúban esetleg, amint az annak előtte is történt, a magyarok hadainak létszámát is szaporíthatták volna.

A stratégiai cél, a magyarság teljes leverése, amelyet Ottokár fentközölt levele értelmében maga elé tűzött és aminek a nagyszámban talpraállított sereg létszáma is megfelelt, szintén valóban nagyszabásúnak mondható. Ily hatalmas sereggel tényleg lehetett sorsdöntő feladatok megoldására, aminőnek Ottokár többek között Magyarország leigázását is tekintette, nemcsak gondolni, hanem nyugodt lélekkel hozzá is fogni. De a kivitel a hadjáratnak tényleges lefolytatása és végső eredménye annál gyengébb szinben tüntetik fel előttünk a hatalmas és nagyratörő cseh uralkodó egyébként nem mindennapi zsenialitását és uralkodói nagyratermettségét. E jelenség leginkább a következő okokra vezethető vissza: Arra a nagy lassúságra és nehézkességre, amellyel a cseh-német sereget talpra állították, gyülekeztették és harckész állapotba helyezték. Élénk és gyönyörű ellentétben állott ezzel a meglepő gyorsaság és elszántság, amely a magyarok elhatározóképességét és Henrik bán működését jellemzi. Lovascsapatoknál ez a meglepő gyorsaság volt mindenkoron a siker legelső és legbiztosabb záloga.

Egy másik ok, amiért Ottokár részén a remélt nagy siker elmaradt, az volt, hogy az ellenfél számbeli inferiorításának tudatában nem volt hajlandó a cseh-német sereggel döntő mérkőzésbe bocsátkozni, amit szintén helyeselnünk kell. Ez eredményezte aztán, hogy Ottokár eredetileg kitüzött nagy célja, a magyarság teljes leverése helyett sokkal alárendeltebb célok elérését, csupán a határmenti vidékek, egyes városok és várak elfoglalását tűzte ki, amelyek bármennyire sikerültek is, arra mégsem voltak alkalmasak, hogy a két birodalom, Magyarország és Csehország sorsára döntő befolyást gyakoroljanak.

A magyarok a fenforgó zürzavaros belpolitikai állapotok mellett ezidő tájt nem voltak és nem lehettek abban a helyzetben, hogy hamarjában, oly nagyszámu sereget állítsanak talpra, amellyel döntő leszámolás révén ők is a cseh-magyar kérdés végleges megoldását szorgalmazhatták volna. Sőt határozottan csodálkoznunk kell, hogy a fenforgó felette mostoha, kúszált viszonyok és pártoskodások mellet ennyi erőt és határozottan dicséretreméltó energiát tudtak kifejteni. Az ellenséges erők folytonos nyugtalanítása, csipkedése, ez volt ezúttal is a magyar vezetők és csapatok ama régen bevált hadkozási módja, amellyel, ha nem is nagy, ország-világra szóló győzelmeket, de biztos eredményeket lehetett elérni. Ezek az apró, de folytonos tűszúrások végre annyira kimerítették, elkedvetlenítették és kishitűvé tették az ellenség seregrészeit, és nem sokára annak legfőbb vezetőségét is, hogy az eleinte előbb a Duna bal, majd annak jobb partján nagy hévvel megindított offenziva hamarosan megakadt és amott a Vág, emitt a Rábcza vonalnál sehogy se tud előbbre jutni. Végre Ottokár megunja a dolgot és bizonyára teljes elkedvetlenedésében jut arra az elhatározásra, hogy nagyratörő célját és tervét, a magyarság teljes tönkretételének vágyát, egyelőre újból szegre akasztva, seregével visszatérjen birodalmába.

Az az elhatározás, amely ekkor a magyar hadvezetőségben megfogamzott, hogy tudniillik nyomban hozzáfogott az ellenség által még megszállva tartott határsáv megtisztításához, valóban mintaszerűnek mondható, de a feladat megoldása csak alárendelt és elégtelen erőkkel kezdetvén meg, a kivánt eredmény egyáltalán nem volt elérhető, miért is a kiválóan fontos határterületek továbbra is az ellenség kezében maradtak. Most kellett volna Henrik bánnak összes erejének és energiájának latbavetése mellett legalább arra törekedni, és addig a kardokat semmi szín alatt vissza nem rejtetni hüvelyeikbe, amig egy talpalatnyi magyar föld az ellenség birtokában volt. Ez volt a minimum, amit az Ottokár visszavonulása által beállt kedvező fordulat mellett az ország méltán elvárhatott talpraállított seregétől és annak különben igen agilisnak bizonyult vezetőségétől, mert arra, hogy a magyar sereg az ellenség kudarcát és elkedvetlenedését felhasználva, az ország határain túl terjedő ellenoffenzívát kezdjen, hogy az ország legádázabb ellenségét, Ottokárt seregével együtt saját földjén igázza le és tegye tönkre, az akkori viszonyok között gondolni sem lehetett, bár sorsdöntő eredmény a hatalmas przemyslidával szemben csak ily úton-módon lett volna elérhető.