Minden ország, minden nemzet történelmében rendszerint azok a leggyöngébb, sőt nem ritkán a legsötétebb és legvéresebb korszakok, amidőn rövidlátó, önző vagy élvhajhászó asszonyok keze nagyon is belenyúlik a politikai dolgok intézésébe és ha az államban ily befolyásos asszonyok érdemtelen kegyeltjei kerülnek a legfőbb hivatalok és tisztségek élére. Ilyen volt Erzsébet anyakirályné korszaka is a magyar nemzet történelmében, amidőn a külső és belső bonyodalmak egész áradata zúdult szegény szerencsétlen hazánkra. Féktelenkedéseiben ez a nő annyira nem ismert határt, hogy hamarosan még tulajdon kiskorú, de feltünő gyorsasággal éretté váló gyermeke, az ifjú László király is annyira megundorodott anyja kicsapongó életmódjától és igazságtalan kormányzási rendszerétől, hogy jónak látta az ellenség pártjára állva, fegyvereseket küldeni anyjának és benfenteseinek megfékezésére.

Hogy ebben az időben sok volt a magyar főurak között az áruló és az ország legádázabb ellenségéhez, Ottokár cseh királyhoz szító ember, az mindenesetre szomoru jelenség, de másrészt egyik-másik ily elpártolt főúrban, így többek között Henrik bánban és Egyed mesterben előbb-utóbb,majdnem mondhatni eddigi bűneik kiengeszteléseképen, a hazaszeretetnek és a hazafias kötelességek teljesítésének igen szép vonása is felcsillámlik, amidőn annak tudatára ébredve, hogy előző magatartásuk által ők zúdítottak annyi veszélyt és kellemetlenséget szerencsétlen hazájukra, a jobb belátás vesz rajtuk erőt és az országba visszatérve, szivvel-lélekkel azon fáradoznak, hogy az általuk ejtett csorbát ismét kiköszörüljék. Ez az érzés annyira erőt vesz mindnyájukon, hogy még a legelkeseredettebb ellenségek is kibékülnek egymással, hogy vállvetett iparkodással és megfeszített munkával véget vessenek az annyira elharapódzott belső és külső bonyodalmaknak.

Utóbbiakat a magyar kormány kezdeményezte, talán abban a hiszemben, hogy így Ottokárt megelőzve, annak elmegy majd a kedve komoly háborús bonyodalmak előidézésétől. Színleg a várt hatás nem is maradt el, mert a cseh király készületlenségére való tekintettel hivatalosan elfogadta a neki felkinált békejobbot, de azért nem tett ellene semmit, sőt biztosan örült neki, hogy alattvalói önszántukból, hogy nem mondjuk az ő biztatására és támogatása mellett, a magyarok betörését az egész határ mentén hasonló betöréssel, dúlással, pusztítással és fosztogatással viszonozták.

Nagyarányú, komoly harcok e határvillongások folyamán sehol sem fordultak elő, s így a leírt eseményeknek inkább érdekes, epizódszerü jellegük van.